Horváth Eszter: Bökkenő elkódorog (mese)
Egy szép, verőfényes őszi napon, Kökényes-berek egyik különösen vadregényes zugának csendjét váratlan nesz zavarta meg. Mondhatnánk úgy is, hogy akadt egy kis bökkenő.
És, ha azt mondjuk, hogy bökkenő, nem is járunk messze az igazságtól… mit nem járunk messze az igazságtól, hiszen közelebb már nem is lehetnénk, mert éppen Bökkenő, a kis tüskéshátú süni sündörgött arra…
Tulajdonképpen tudott volna nem sündörögni is – elvégre ha akar, képes ő fürgén kapkodni apró kis lábacskáit – de most úgy határozott, hogy kihasználja ezt a szép, verőfényes őszi napot, hogy bejárja Kökényes-berek egyik különösen vadregényes zugát, és élvezze az erdő csendjét.
Így hát ráérősen kódorgott, időnként megszimatolt egy-egy virágot, ha pedig döccenőhöz, vagy kisebb bukkanóhoz ért, gombóccá gömbölyödve gurult végig az úton.
Ki tudja, talán a friss levegő, de az is lehet, hogy éppen az illatozó virágok bódították el annyira, hogy észre sem vette, hogy valaki bizony a nyomában jár…
Hol itt, hol ott bukkant fel egy vörösesbarna farkinca, és ha Bökkenő valami furcsa megérzés folytán mégis arra nézett, ahol a farkinca gazdája lapult, hát akkor szélsebesen a lombok sűrűjébe vetette magát, és onnan kísérte figyelemmel Bökkenő útját.
Ha most arra gondoltok, hogy talán Rőtbunda néni, Kökényes-berek legszeretnivalóbb rókaasszonysága az, aki sünikénk útját kíséri, akkor bizony alaposan melléfogtok.
Rőtbunda asszony ugyanis éppen otthonában serénykedik, miközben hangosan dalolászik, és időnként egyet-egyet elégedetten csettint a nyelvével. Így hát nincs tudomása arról, hogy Bökkenő, a kis tüskéshátú sün merre kószál, arról nem is beszélve, hogy még sohasem próbálta a fára mászást.
Nem így Bikkmakk, a fürge kis mókus, aki viszont kicsi kora óta szenvedélyes fára mászó, és bundája színét tekintve akár rokonságban is állhatna Rőtbunda nénivel, de ez sosem nyert bizonyosságot…
Na, de térjünk is vissza Bökkenőhöz, és Bikkmakkhoz.
Úgy ám: ez a kis lompos farkincájú, bojtos fülű mókuska követi titokban sünikénket. Jó mulatságnak találja, hogy Bökkenőnek még csak sejtése sincs arról, hogy nem egyedül élvezi ezt a szép, verőfényes őszi napot Kökényes-berek egyik különösen vadregényes zugában.
Bökkenő addig-addig sétafikált, kóricált, bóklászott, bandukolt, baktatott, kullogott és caplatott, míg végül egyszer csak azon kapta magát, hogy Kökényes-berek olyan szegletébe jutott, ahol már nem talált egyetlen ismerős páfrányt és odút sem.
Bikkmakk egy vén tölgyfa mögül leste, ahogy Bökkenő tanácstalanul előbb jobbra fordította fejecskéjét, majd balra, végül fel, és le, de itt csak egy ismeretlen gombát, ott egy elhagyott csigaházat, fent a ragyogó eget, lent pedig mocorgó kis lábujjacskáit látta. Sehol egy szeretett fűcsomó, vagy elhullott kökényszem, ami mellett idefelé elhaladt, de még csak a Vaksi vakond otthonát jelző táblácska sem rejtőzött sehol.
Nincs mit szépíteni a dolgon: Bökkenő addig-addig élvezte a napsütést, szagolgatta a virágokat, és gömbölyödött gombócba, mígnem reménytelenül eltévedt.
Csüggedten kémlelt körbe, és elszontyolodva gondolt barátaira, és szomszédaira: Nyulka nyuszira, és Bikkmakkra, Rőtbunda asszony ízletes kökényes pitéjére, Csőrkoppantó úr vidám tréfáira, és Bertold, a bagolytól kölcsönkapott illatos könyvekre. (A Kökényes-berek elfeledett kincseit még ki se olvasta, milyen kár…)
Lehet, hogy már sosem látja őket viszont?
Amint így búslakodott, egyszer csak valami váratlanul a lába elé gurult.
Szórakozottan odébb akarta rúgni, mikor feltűnt neki, hogy egy pici, fényes, lapos kő az, és mintha valami írás volna rajta.
Óvatosan felemelte, és igyekezett megfejteni a rá vésett írást. Szép, cirkalmas betűkkel az állt rajta:
„SÉTÁLJ VISSZA AZ ÚTON 5 NYÚLTAPPANCSNYIT!”
Nahát, ki lehet ez a titokzatos jótevő? – gondolta magában, és igyekezett körülkémlelni, hátha megpillantja a kedves idegent, aki a segítségére sietett.
De akármerre tekintgetett, sehol sem látott senkit, így hát inkább további késlekedés nélkül követte a kőbe vésett utasításokat.
Határozottan derűsebben látta jövőbeni kilátásait, így olyan fürgén szedte kis lábacskáit, ahogy csak bírta. Végül öt nyúltappancsnyi út megtétele után egy keresztúthoz ért, de akármennyire is törte a buksiját, sehogy sem tudta felidézni, melyik irányból érkezett korábban. Már éppen arra gondolt, hogy feldob egy követ, és majd a szerencsére bízza merre induljon, mikor egy szép, zöld makk koppant a buksiján. Már majdnem eldünnyögött egy cirkalmas szóvirágot, de még idejében elhallgatott, mert meglátta a makkon szépen körbefutó írást. Óvatosan felemelte, és örömmel állapította meg, hogy egy újabb utasítás áll rajta:
„FORDULJ JOBBRA, ÉS MENJ EGÉSZEN A MOHÁS TUSKÓIG!”
Bökkenő ezúttal már egy cseppet sem tétovázott, rögvest jobbra fordult a keresztúton, és aprókat szökdécselve közeledett a mohás tuskóig. Most már biztosra vette, hogy az ismeretlen jótevő visszavezeti őt a Kökényes-berek felé vezető útra. Annyira belefeledkezett a szökdécselésbe, és a titokzatos jótevő kilétének latolgatásába, hogy fel sem figyelt arra, ahogyan egy közeli bokorban eltűnik két kis bojtos fül, és egy vörösesbarna, lompos farkinca.
A nap már alacsonyabban járt, és kósza szellő lebegtette meg a fák lombját. Az őszi erdő, és a finom avar illatába hamarosan valami más is keveredett: Rőtbunda néni frissen sült süteményének bódító aromája kúszott Bökkenő orrocskájába. Már nem lehet messze!
Határozottan közeledett az otthona felé, egyre több lett az ismerős fa és kavics. Ha a mohás tuskónál is jó felé fordul, már csak néhány kisebb bukkanó, és csigaház, míg megérkezik levelekből, apró gallyakból, és színes kavicsokból épített házikójához. Alig várta már, hogy a nagy ijedségre igyon egy kortyot a Csőrkoppantó úrtól kapott kökényborból, persze csakis orvosi célból, hogy elűzze az esetleges meghűlést.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy talán el is haladt volna már a mohás tuskó mellett, ha egy nagy, tölgyfalevélből hajtogatott repülő el nem siklik a szeme előtt, végül pedig épp a kezében landolt.
Már meg sem lepődött, mikor a levelet kihajtva az ismerős írás fogadta:
„GURULJ EL EZEN AZ ÚTON A PÁFRÁNYOS TISZTÁSIG! ONNAN MÁR BIZTOSAN HAZATALÁLSZ! OTTHON TALÁLKOZUNK!”
Mivel már elkezdett a levegő is hűvösebbé válni, és Csőrkoppantó úr kökénybora is egyre hívogatóbbnak tűnt, Bökkenő sebesen gombócba gömbölyödött, egyik bukkanót szelte a másik után, míg végül elért a páfrányos tisztásig! Innét már csak Rőtbunda néni házikója, és a Vaksi Vakond otthonát jelző tábla mellett kellett elhaladnia, hogy a Nagy Kökény mellett jobbra fordulva, két fatuskót átugorva megérkezzen levelekből, apró gallyakból, és színes kavicsokból épült kis vityillójához. Nagyon fúrta már az oldalát a kíváncsiság, hogy ki lehetett az a titokzatos jótevő, aki kisegítette szorult helyzetéből.
A házikója elé érve aztán először egy vörösesbarna, lompos farkincát, és két kis bojtos fülecskét pillantott meg, majd a ház mögül harsányakat kacagva előbukkant Bikkmakk mókus teljes életnagyságban.
– Nicsak, Bökkenő, tán nem akadt egy kis bökkenő? – kérdezte nagyokat hahotázva.
Bökkenő szája is fülig szaladt, amint meglátta a térdét csapkodó mókust. Miért is nem gondolt szeretett barátjára, Bikkmakkra, aki úgy ismeri Kökényes-berek minden zugát, mint a saját odúját?
– Nincs olyan baj, amit ne tudna orvosolni egy kedves jóbarát, és egy pohárka Csőrkoppantó úr legfinomabb kökényborából! – azzal kitárta vityillójának ajtaját, hogy a kandalló előtt ülve, kökénybort szopogatva nevessenek ezen a szép, verőfényes őszi napon, Kökényes-berek egyik különösen vadregényes zugában megesett kalandon.
Értékeld az illusztrációt: 
(57 értékelés, átlag: 4,60 out of 5)
Ez a mese a MeseLes olvasgató 2017. őszi pályázatán 10.000 forintos utalványt nyert a GitaMom felajánlásának köszönhetően
“Horváth Eszter vagyok, zalaegerszegi óvodapedagógus.
A mesék ismerete és szeretete hivatásomból is fakad, ugyanakkor saját mesék írásával csak nem régóta kezdtem foglalkozni. Szeretném, ha a meséim kedves kis szereplői mosolyt csalnának a gyerekek arcára, és a történetek középpontjában olyan fontos értékek állnának, mint a barátság, az összetartozás, egymás segítése és elfogadása, mindez némi humorral megfűszerezve.” (a szerző)