Koleszár Nikolett: A három tündér és a kis színésznő (mese)

Megjelent: 2018. július 14. Kategória: Hivatásos illusztrátor rajzával, Koleszár Nikolett, Mese

Egyszer régen történt, hogy a mi világunkban rekedt három tündér: Betti Tündér, Bori Tündér és Rozi Tündér. Ez a három tündér legeslegjobban a színházat szerette a Földön. Elhatározták hát, hogy a színházban fognak lakni. Megtehették ezt nagyon könnyedén, ugyanis mindegyik tündérnek volt egy varázs-hajpántja. Ha ezek a varázs-hajpántok fent voltak a tündérek ici-pici fejecskéin, emberi szem előtt láthatatlanok voltak. Ha viszont levették őket, akkor láthatóvá váltak, de akkor is csak a nyíltszívű, egyenes jellemű földi halandók előtt.

A három tündér nagyon megkedvelte az egész színtársulatot, azonban volt egy kedvencük: egy kis színésznőcske, Andika. Ő egy picit már idősebb volt, mint a rivaldafényben ragyogó fiatalabb generáció, egy kicsit alacsony is volt ahhoz, hogy primadonna váljék belőle, egy kicsit lassúbb és sutább is volt a többinél, illetve egy kicsit nehezebben is tanulta a szöveget, mint a többiek.

Megesett egyszer, hogy egy borús, hűvös és szeles napon Andika a kellékraktárban üldögélt és sírdogált. Történt ugyanis, hogy az egyik gőgös primadonna leszidta Andikát amiatt, hogy az egyik jelenetben nem a bal, hanem a jobb kezébe nyújtott át neki egy, a szerep által megkövetelt esernyőt. Andika vigasztalhatatlan volt, jobban mondva, bizonyosan az lett volna, ha a három tündér szíve meg nem esik rajta, és nem próbálják meg jókedvre deríteni. Így hát levették a varázs-hajpántjaikat, és láthatóvá váltak a kis színésznőcske előtt.

– Tarararaaaaaaaaaaam! Szervusz, Te, mi kis kedvencünk! Mi vagyunk a színház három makrancos tündére! – kiáltották egyszerre a tündérek.

Andika ámult-bámult meglepetésében. Nem tudta, hogy ilyen csoda létezhet, vagy csak a sok sírástól már káprázik a szeme.

– Ne sírj tovább, kis színésznőcske – mondta Rozi Tündér.

– Ne foglalkozz azzal a felfuvalkodott színésznővel! Te sokkal jobb vagy, mert őszinte a játékod és nem mesterkélt – foglalta össze a közös véleményt Bori Tündér.

– Kik vagytok? Valóban léteznek ilyen lények? – kérdezte álmélkodva Andika.

– Nagyon is létezünk. Csak ritkán fedjük fel magunkat. Kizárólag azok előtt az emberek előtt válunk láthatóvá, akiknek tiszta a lelkiismeretük, és önzetlenül segítenek másokon, és persze akiket megkedvelünk! – ismertette a tündérek hitvallását Betti Tündér.

Andika a tündérek kedves szavainak hallatán már szinte meg is felejtkezett saját nyomorult helyzetéről, de mégsem egészen… és amint eszébe jutott szomorúságának kiváltó oka, elsírta magát:

– Én nem vagyok jó semmiben! – hüppögte.

A tündérek úgy érezték, hogy szárnyaik alá kell venniük Andikát, és itt az ideje, hogy cselekedjenek.

– Köszönöm, hogy segíteni akartok, de a saját erőmből kell boldogulnom – szipogta beletörődően Andika.

Rozi tündér volt a legjózanabb hármójuk közül, és hamarjában támadt is egy okos javaslata:

– Gondoljuk végig, hogy milyen területen kimagasló a képességed!

– Rendben! – vágta rá Andika lelkesen.

A kis színésznőcske aztán elkezdett gondolkozni, elég hosszasan töprengett, de nem jutott az eszébe semmi, ami az erőssége lehetne. Könnycseppek gördültek le az arcán. Ekkor Betti Tündér a kis színésznő fülébe súgta:

– Semmi baj, Andika, nekünk akkor is te vagy a legkedvesebb és legkülönlegesebb a földi halandók között.

Rozi úgy érezte, végképp el kell terelnie Andika gondolait a borús jövőképéről:

– Mit szólnál hozzá, Andika, ha most olyasmit csinálnánk, amit a legeslegjobban szeretsz a világon, persze a színészkedésen kívül!

A kis színésznőcske ezen már csak rövid ideig morfondírozott, majd félénk hangon ugyan, de a lehetőségtől tágra nyílt, csillogó szemekkel ezt felelte:

– Én tulajdonképpen nagyon szeretek mesélni, a testvérkéimnek sokat meséltem régen gyermekkorunkban. Mindenki azt mondta, hogy olyan bársonyosan szép a hangom, ezért is próbáltam színésznő lenni…

Egyszeriben nagyon lelkes lett a kis csapat. Izgatottságukban azt sem tudták, honnan kerítsenek egy mesekönyvet.

– Mi imádjuk a meséket! – lelkendezett Rozi és Bori.

De hova tűnt Betti Tündér? Már éppen aggódni kezdtek volna, amikor megjelent, diadalmas mosollyal az arcán:

– Na, mit hoztam?

– Ó, egy mesekönyv, nézd Andika, nem is akármilyen: Andersen összes meséi, ez a címe – mondta a fellelkesült Bori.

A kis színésznőcske soha nem fáradt el a meseolvasásban. Ez a tevékenység vidám gyermekkorára emlékeztette, amikor a történetektől izzó kis szempároknak, a testvérkéinek mesélt a képzelet szárnyán soha el nem halványuló gyertyafény mellett.

Egy estén, amikor sűrű havat szitált az ég, Andikának nem volt szerepe az esti előadásban. A kis színésznő azonban nem ment haza, hanem elhelyezkedett a kellékraktár egy régi karosszékében, és mesélni kezdett a tündéreknek. Andika olyan beleéléssel mesélt, hogy észre sem vette, hogy az ajtó nyitva maradt. A kis mesemondó egyszer csak úgy érezte, hogy valaki figyeli, ezért óvatosan és bátortalanul felpillantott könyvéből. Előtte állt a szigorú színházigazgató, akinek folytak a könnyei, majd csöndes zokogásba fulladt.

– Bocsánat… – ennyit tudott csak Andika kinyögni elfúló hangon, és próbált felállni.

A színházigazgató intett neki, hogy maradjon ülve, majd amikor kicsit összeszedte magát, így szólt:

– Én kérek bocsánatot, Andika, hogy eddig nem vettem észre a magában rejtőző tehetséget. „A kis gyufaáruslány” meséjét még ilyen ősz fejjel sem tudtam végighallgatni könnyek nélkül. Maga olyan beleéléssel tud mesélni selymes hangjával, mint kevesen e földön. Magát a Jóisten is mesélőnek teremtette. Miért rejtegette előlünk eddig ezt a tehetségét?

Andika szólni próbált, de nem jött ki hang a torkán. A színházigazgató ellentmondást nem tűrően folytatta érdes hangján:

– Ne is mondjon semmit. A holnap délelőtti matiné-előadáson maga fog mesélni a gyerekeknek. A maga hanghordozása meseolvasásra van teremtve!

Amikor az ajtóból visszafordult az igazgató, még egyet kérdezett:

– Csak azt nem értem, miért egymagában olvasott fel hangosan, miért nem közönség előtt? Mindig tudtam, hogy maga egy bogaras nőszemély! – legyintett, majd elment.

Ekkor a karosszék alól előjöttek a kuncogó tündérek.

– Látod, Andika, mondtam, hogy egyszer rád ragyog a szerencse – lelkendezett Rozi.

– Andika előttünk, vagyis díszes közönség előtt olvasott fel. Csak holmi igazgatócskáknak nem tesszük magunkat láthatóvá. Ezért még nem kellene Andikát holdkórosnak beállítani – pufogott egy sort „jó” szokásához híven Betti Tündér.

Másnap a kis színésznőnek óriási sikere volt a gyermekmatinén. Elbűvölte kis közönségét, a végén felállva tapsolták meg a gyerekek. Andika még hosszú-hosszú évekig bújta a könyvek csodás betűinek világát, és tartott felolvasásokat a gyermekeknek. Így történt, hogy némi tündéri segítséggel a kis színésznőből ünnepelt felolvasó vált.