Krisztina Currier: A Fekete-domb

A szerző illusztrációja

Réges-régen, még sokkal azelőtt, hogy az égig érő fák megtanultak beszélni, élt egy különös manó a Rengeteg erdő mélyén. Hosszú csíkos sapkáját a földön húzta, nagy pocakja kedvesen gömbölyödött, az orra pedig leginkább egy bimszli-bumszli nagy krumplihoz hasonlított. Tulajdonképpen nem sokban különbözött azoktól a manóktól, akikkel eddig találkozhattál; leszámítva persze azt, hogy tetőtől talpig teljesen átlátszó volt. Úgy bizony, s ha nem hiszed, mutatok róla egy képet, így ni: Tovább olvasom...

Read More

Rumy Ágnes: A szerenád (mese)

© Nagy Éva illusztrációja (elérhetőség: Nagy Éva nagy.eva1989@gmail.com)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény. Ez a legény becsületes foglalkozását tekintve zenész volt, muzsikus, és volt neki egy csodaszép mesterhegedűje. Szép barna, fényesre lakkozott hangszer volt, áramvonalas testtel, karcsú nyakkal és szépen ívelt csigával. Faragása, csiszolása mestermunka volt. Húrjait nem régen cserélte, így azok is friss, üde csengésűek voltak. A legény nagyon ragaszkodott hegedűjéhez, magával vitte mindenhova, ahová ment. Tovább olvasom...

Read More

Simon Kitti: Őszi erdők meselénye (mese)

Világéletemben imádtam az őszi erdőben kirándulni, csodálni a fák és a bokrok színpompás öltözékét: a nyár emlékét idéző mély smaragdzöld lombú fákat, a ragyogó napsárga lombkoronákat, az itt-ott felbukkanó tűzpiros leveleket, amelyek annyira hasonlítottak a valódi tűzhöz, hogy az ember szinte nem mert közel menni hozzájuk, nehogy megégesse magát. Az élénk színfoltok között megbújó tompább óarany és borvörös árnyalatú növények ahelyett, hogy a háttérbe szorultak volna, csak még tökéletesebbé tették az összhatást. A késő délutáni nap fényében csak úgy ragyogott a táj. Tovább olvasom...

Read More