olvasgató

Ács Ibolya: Fecskét látok, szeplőt hányok, kémény alatt mosdok (mese)

Megjelent: 2017. július 5. Kategória: Ács Ibolya, Mese

A szerző foltvarrással készített munkája

– Anyukám, én ilyet még nem láttam! Nézd, azok a kis madárkák ide-oda röpdösnek, és valami sarat odanyomnak a barlangunk falára! – kiáltott nagyot Mézes Mazsolka, a kismackó, és kiszaladt az ajtón.

Anyukája, Mézes Mogyoró utánacammogott, és mosolyogva megcirógatta a kislány buksi fejét.

– Tudod, kicsi kincsem, azok a füsti fecskék. Úgy látszik, eldöntötték, hogy a Csodabogyós-barlang eresze alá rakják a fészküket. Nagy öröm ez számunkra, mert a fecskepár csak olyan helyen költ, ahol béke és szeretet lakozik – magyarázta medvemama.

Ekkor a két ide-oda cikázó madárka leröppent a párkányra, és bemutatkozott.

– Csivit, csivit, Fecske Fruzsi a nevem – csivitelte a kisebbik, és odabújt párjához, aki szárnyával oltalmazón átölelte.

– Az enyém meg Füsti Feri, de sietnünk kell a fészekrakással, mert nemsokára itt az idő. Ugye édes párom? – kacsintott Fruzsinára, aki elpirult és szégyenlősen lesütötte szemeit.

Mazsolkának éppen csak annyi ideje maradt, hogy megcirógassa tappancsával a két fecske bársonyos fejét. Azok udvariasan meghajoltak, és már tova is röppentek. Csak a szárnysuhogásuk és vidám csivitelésük hallatszott. Csőrükben vizet és földet gyűjtöttek, és a sárgombóckákat rátapasztották az eresz alá. A fészek pedig percről percre nőtt, és alkonyatra megépült csinos kis otthonuk.

Fruzsi és Feri belebújtak, és onnan kukucskáltak ki Mazsolkára, aki teli torokból énekelte:

Füsti fecske, füsti fecske,
Egyik fürge kis menyecske,
Másik meg a férje,
Dolmányos legényke.
Brumma–brumma–brummadza.

Attól a naptól kezdve a kismackó figyelmesen kísérte a két fecske életét. Egyik délután Füsti Feri az ablakára röppent és izgatottan bekopogott:

– Csivit, csivit Mazsolka, megtörtént a csoda! Fruzsika három tojást tojt, és most testével melengeti őket. Tudod, hogy milyen boldogság ez számomra? Apuka leszek, büszke fecskeapuka! – csicseregte, és kidomborította hófehér dolmányát.

A bocs csak ámult-bámult. Kicsi volt még, azt se tudta, hogy a madarak tojásból kelnek ki. De apukája, Mézesdió Dániel, aki erdőőr és nagy természetvédő volt, az ölébe ültette és elmagyarázta neki, hogy a fecskék negyedgömb fészküket sárból és növényi részekből építik. A tojó tojásokat tojik, amelyekből 14–17 nap után kikelnek a kisfecskék. Kizárólag repülő rovarokat fogyasztanak. Táplálékuk zömét szúnyog- és légyfélék alkotják, de a levéltetvektől kezdve a kistermetű lepkékig, hernyókig mindenféle rovart megesznek. Ezért nagyon hasznos állatok.

– A fecskék Magyarországon védett madarak. Óvni kell őket, hogy minden tavasszal visszatérjenek hozzánk hosszú, költöző útjukról, mert a telet Közép- és Dél-Afrikában töltik – mesélte medvepapa.

A hallottak után kislánya elhatározta, hogy vigyázni fog a fecskékre.

Teltek-múltak a napok, és egy májusi reggelen Mazsolka hangos csivitelésre ébredt. Álmosan dörgölte meg szemeit, és kikandikált az ablakon. A fészek nyílásásban három tátogó csőrt látott.

– Éhesek vagyunk, csivit, csivit, csitt-csitt-csitt. Enni akarunk, valamit. Mit, mit, mit? – csicseregték a fecskefiókák.

Apukájuk és anyukájuk nem győzték őket etetni. Hol kiröppentek, hol beröppentek a fészekbe, és csak tömték a sok éhes szájat. Szúnyog, légy, kukac, hernyó – ez volt a napi menü.

A fecskefiókák pedig csak nyelték a sok rovart és „finom” falatot, és amikor már tele volt a begyük, kiültek a Csodabogyós–barlang ablakába, és vidáman rázendítettek:

Eresz alól fecske fia idenéz, odanéz,
van–e hernyó, hosszú kukac, ízesebb, mint a méz?
Csőrét nyitja ám, buzgón, szaporán.
Kis bendőbe mindenféle belefér igazán.

Mazsolka kétkedve lebiggyesztette a száját.

– Milyen butusok ezek a kisfecskék. A hernyó nem lehet ízesebb, mint a méz. Ezt határozottan állítom, nem hiába Mézes Mazsolka a nevem – kuncogta.

Egyik verőfényes délután a kismackó leheveredett a sárga pitypangokkal megtűzdelt pázsitra, és egy fűszálat rágcsálva csodálta a füsti fecskék kecses röptét.

A három fióka már kigömbölyödött, szinte pocakot eresztettek. Ott ültek a fészek szélén, és hangosan perlekedtek.

– Menj arrébb, te Fecske Csenge! Olyan kövér vagy, hogy kilöksz a fészekből – lökdöste húgát Csivit Csaba.

– Még hogy én kövér vagyok! Csivit, csivit, ez sértés egy fecskelány számára.

– Igaza van Csengének. Vigyázz mit beszélsz, mert legutóbb is te etted meg előlünk azt a kövér hernyót, amit apu hozott nekünk ebédre – méltatlankodott Füsti Flóra, és megkoppintotta csőrével öccse fejét.

Mazsolka jót nevetett a három testvér szócsatáján. Tudta ő, hogy nagyon szeretik egymást, csak azért veszekednek, mert már szűk a fészek az öttagú család számára.

Gondolatait egy jól ismert, érces károgás szakította meg. Varjú Kázmér röppent mellé.

A szerző foltvarrással készített munkája

– Kár, kár, bizony kár hogy tűröd ezt a hangos madárzsivajt. Ezeknek be nem áll a csőrük. Felverik az erdő csendjét, és még az ablakba is piszkítanak. Pfuj, rendetlen népség! Le kell verni a fészküket! – károgta a rosszindulatú varjú, és hegyes csőrével ütni–vágni kezdte a gondosan megépített fecskefészket.

A három fióka most már félelmében sikítozott, hiszen olyan védtelenek voltak. Fecskeapu és fecskeanyu messze jártak, szúnyogra, légyre vadásztak. Mazsolka is tehetetlen volt, hiszen a fészek magasan az eresz alá lett építve, így nem tudta elkergetni a gonosz Kázmért.
A kisfecskék fent sírtak, kisbocsunk lent szepegett, a varjú meg újból és újból támadásba lendült.

Ki tudja mi lett volna az egésznek a vége, ha a nagy csetepatéra nem fut ki a konyhából medvemama. Éppen tejszínt kavart az epres tortához, amivel férjét és kislányát szerette volna meglepni.

Amikor látta, hogy a varjú szét akarja rombolni a fecskefészket, mérgesen dobbantott a lábával, és olyat húzott Varjú Kázmér hátára a tejszínes habverővel, hogy annak fekete tollai fehér foltosak lettek.

– Kár, kár, kár, már a hátam is fáj, fáj, fáj – károgta, és szégyenében elbujdosott, mert ki látott még fehér varjút! Addig elő se bújt, amíg kormos kabátjáról le nem kopott a tejszín. De a csúfneve rajta maradt. Attól a naptól kezdve az erdő lakói Tejszínhabos Varjú Kázmérnak csúfolták.

Időközben megérkezett a légyvadászatból Fecske Fruzsi és Füsti Feri, és nem győztek hálálkodni Mogyorónak, amiért megmentette otthonukat és kis családjukat.

– Ugyan ne köszönjétek, hiszen ez természetes dolog. Minden jóakaró ember ezt tette volna. Szaporodjatok, ti hasznos madárkák, és jöjjetek vissza hozzánk minden tavasszal. Ez a fészek mindig várni fog rátok, mert szeretünk benneteket – brummogta Mogyoró, és a három kisfecske után nézett, akik észre sem vették, hogy ijedtükben kiröppentek.

– Anyukám, megtanultak repülni! Nézd, ide-oda cikáznak ezek a villás farkú madárkák! – ujjongott Mazsolka és rázendített:

Fecskét látok, szeplőt hányok, kémény alatt mosdok…

Medvemama elmosolyodott, és örült, hogy ilyen okos kislánya van, aki az állatóvodában megtanulta ezt a szeplőket eltüntető mondókát.

Nem hiszitek el, gyerekek? Hát próbáljátok ki!


Az illusztrációként látható foltvarrással készült bábparaván a szerző, Ács Ibolya munkája, akárcsak a kesztyűbábok is.

Mézes Mazsolka Meséi elérhetőek a Facebookon is, ide kattintva.

Az illusztráció értéklése: 12345 (4 értékelés, átlag: 3,50 out of 5)