Bábel Antónia: Örök karácsony (mese) | MeseLes

Bábel Antónia: Örök karácsony (mese)

Megjelent: 2018. augusztus 10. Kategória: Bábel Antónia, Hivatásos illusztrátor rajzával, Mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki annyira szerette egy szem lányát, hogy folyton leste minden kívánságát. Amit csak szeme, szája óhajtott, mindent megkapott. A szakácsnő azt főzte, amire ő vágyott, az udvari zenészek azt húzták, amit ő szeretett volna hallani, a király szabói éjt nappallá téve dolgoztak, hogy a királylány elé tegyék a legújabb divat szerinti ruhákat, fejfedőket.

Amikor közeledett a karácsony, a király hatalmas fenyőt állíttatott a vár udvarán. Három napba tellett, mire feldíszítették. A kovácsmesterek már hónapokkal korábban nekifogtak a fa tetejére való csillag készítéséhez. Drágakövekkel díszítették, csiszolták, fényezték, hogy minél messzebbre tündököljön.

A királyság népe ajándékokkal kedveskedett a királylánynak. Ki ékszert hozott, ki messzi földről való édességet, mások cipőt, hajdíszeket.

– Hej, édesapám! Bárcsak mindig karácsony lenne! – sóhajtott a királylány, miközben egy újabb csomagot bontott ki.

– Legyen úgy, lányom!

A király másnap reggel kidoboltatta, hogy attól a naptól kezdve az egész országban minden nap karácsony legyen! A királykisasszony nagyon boldog volt. Napról-napra elhalmozták ajándékokkal, azt sem tudta, mihez nyúljon. A szakácsné minden nap halászlevet főzött, sütötte a mézes kalácsot, a mákos, diós bejglit. Az udvari zenészek reggeltől estig húzták az ünnepi muzsikát, s a királylány minden este vendégül látta a betlehemeseket.

Szerinte a karácsonyhoz hozzá tarozott a kandallóban lobogó tűz is, meg a vastag bunda, ezért rendre rakták a tüzet, ki ne aludjon. Jó meleg is volt odabent, de azért még el lehetett viselni a vastag öltözéket.

Igen ám, de lassan eljött a tavasz. Odakint elolvadt a hó, kibújtak a tulipánok, csicseregtek a madarak, megeredtek a fákon a bimbók, friss zöldben pompázott minden, de az országban még mindig karácsony volt a királylány kedve szerint. A király mit sem változtatott a parancsán, pedig már ő is érezte, hogy igen csak izzad a vastag palást alatt. Ráadásul nagyon vágyott már vadászni egyet.

Az ország népe is belefáradt a folyamatos ünneplésbe, a szakácsnő rosszul lett, ha a halra nézett, s a bejglit is már csak úgy csukott szemmel sütötte. Ráadásul nem volt, aki megélezze a szerszámokat, megfenje a kaszát, felszántsa a földeket, bevesse a tavaszi búzát és Szent György napján kihajtsa a jószágot a legelőre.

A birodalomban zúgolódni kezdtek. Követet választottak maguk közül, s felküldték a várba. Amint haladt befelé, látta ám, hogy a strázsák homlokáról patakokban folyik a víz, az udvarmester is kegyetlenül izzad a bunda alatt, a zenészek pedig még mindig a „Kis karácsony, nagy karácsony”-t húzzák.  Azaz csak húzták volna, mert már alig volt bennük szusz, s sírva fakadtak, ha a kandallóban lobogó tűzre tévedt a tekintetük. A trombitából csöpögött a víz, s a dob is teljesen elázott. A küldönc megállt a király trónusa előtt.

– Életem, halálom kezedbe ajánlom, felséges királyom. Nem bírja már a nép az örökös karácsonyozást. Elfáradtunk a folytonos örülésben! Üresek a magtárak, az országban nincs egy szem mák, s dió, mind belesütöttük már a bejglibe. Elfogytak a fenyőerdők, az utolsó szálig mind odalett karácsonyfának. Nincs már téli tüzelőnk, a föld ugaron! Ha eljön a tél, mind éhen veszünk!

A király erősen bánta már a lányának tett ígéretét, de mégsem vonhatta vissza a szavát egy egyszerű paraszt kedvére. Éppen akkor cigánykerekezett arra az udvari bolond.

– Állj csak meg, gyere ide! – intette magához a király. – Mit gondolsz az örökös karácsonyozásról?

– Várjon, királyuram, megnézem a nagy udvari bolondáriumban.

Azzal eltűnt. Kisvártatva visszatért. A lábára kalapokat kötött, a fejére pedig a csizmáját húzta, és kegyetlenül elkezdett vacogni.

– Miért reszketsz, jó udvari bolondom? Csak nem fázol ebben a hőségben? És miért van a lábadon kalap, a fejeden meg csizma? Elment a józan eszed?

– Látja királyom, mindennek megvan a helye és az ideje. A csizma a lábra, a kalap a fejre való. A vacogás és a lobogó tűz pedig télre.

Tudta a király, hogy a bolondnak igaza van, s már maga is jócskán szenvedte a lánya szeszélyét.

– Jól van, visszavonom a parancsomat! Feloldalak titeket az örökös karácsonyozás alól – szólt a küldötthöz, majd újra az udvari bolond felé fordult. – Látom, mégis helyén van az eszed. Akarod-e a lányomat feleségül?

– Felséges királyom, helyén van az eszem, azonban mégiscsak egy bolond vagyok, de akkor volnék csak a legnagyobb bolond, ha elvenném felséged lányát!

Erre a király az egész udvarnépével együtt, de még az udvari zenészek is akkora nevetésben törtek ki, hogy beleremegtek a falak. A királykisasszony úgy megsértődött, hogy felment a szobájába, s ki sem jött onnan, egészen a következő karácsonyig.