Balázs Kitti: Cikcakk úr és a zsámoly macskák (mese) | MeseLes

Balázs Kitti: Cikcakk úr és a zsámoly macskák (mese)

Megjelent: 2018. június 14. Kategória: Balázs Kitti, Mese

Egy meleg tavaszi napon a Keszekusza utcát finom fánkillat lepte be. Az illat egyenesen Cikcakk úr ablakán osont ki. Cikcakk úr éppen citromos fánkot sütött drága jó macskáinak, pontosabban Hopinak, Krumplinak és Lekvárnak, akik mint mindig, most is egy zsámolyon csücsültek és várták a finom falatokat.

Cikcakk úr és a macsekok éppen egy évvel ezelőtt kötöttek örök barátságot, ezért egy nagy mulatságra készültek a kis házikó óriási kertjében. A Keszekusza utca összes lakóját elhívták. A vendégek sok finomságot hoztak: Benő, a csiga banános tortát sütött, Manci néni kedvenc sós ropogósát hozta, Sziszi, a pöttyös ruhás kislány pedig vihartortát készített. Ez épp annyira finom torta, mint amennyire veszélyes. Ugyanis ha nem jól vágja fel az ember –   avagy macska – , akkor pukkan egyet, és mérges viharfelhővé változik.

Sziszi a tortát egy nagy farönkre helyezte, majd beszaladt a konyhába, hogy hozzon tányérokat. A cicák addig is jól szemügyre vették a pompásan kinéző lila habos vihartortát. Sziszi a konyhaszekrény összes ajtaját kinyitotta, még a spájzba is benézett, mire meglelte a tányérokat. Talán tíz percbe is beletelt a keresés, azonban ez az idő túl hosszúnak tűnt a macsekok számára. Hopi, Lekvár és Krumpli egy-egy falatnyi habot ügyeskedett le a torta oldaláról. Lekvár azt hiszem, kicsit nagyobb darabot mancsolt a tortából, és pukk! – a torta robbant egyet, majd az égen termett, mint egy mérges viharfelhő.

Mire Sziszi kiért a konyhából a tányérokkal, addigra villámok csapkodtak, és zuhogott az eső.

A vendégek összekapkodták a megmaradt sütiket, és berohantak a házikóba, amely elég szűkös volt. De ne féljetek, mindenkinek jutott hely, csak éppen valaki a falióra tetején gubbasztott, és olyan is akadt, aki a befőttek között a polcon.

– Most mit csinálunk? Hogyan mulattassam a vendégeimet? Itt túl szűk a hely a táncoláshoz vagy fogócskához!
(ezt a mondatot egy az egyben kivenném, a történet szempontjából nem mérvadó)

Benő, a csiga egy befőttesüveg tetején reszketett.

– Mi a baj, Benő? – kérdezte Sziszi.

– Nagyon félek a villámlástól meg a mennydörgéstől – válaszolta remegő hangon a csiga.

– Ó, ne félj, Benő! Képzeld, amikor én nagyon félek, például ha a doktor bácsihoz megyünk, akkor a mamám mindig mesél nekem egy igazán kalandos, izgalmas mesét, és huss, félelem már ott sincs.

– Tényleg? Akkor talán nekem is egy mesére volna szükségem, hogy huss, elrepüljön a félelem! Mesélj valamit, Cikcakk úr! Kérlek! Olyan jó volna!

Cikcakk szeme felcsillant, nem kellett túl sokáig kérlelni őt, ugyanis nagy mesemondó volt. A zsámolyra kuporodott, drága macskáit az ölébe emelte. Hol egyiket, hol másikat simogatta, és már bele is kezdett a mesélésbe.

– Egy igazán izgalmas történetet fogok elmondani nektek, drága barátaim. Mégpedig arról, hogyan is ismerkedtem meg a zsámoly-macskákkal, és miképpen lettünk mi örök barátok. Éppen egy évvel ezelőtt a megszokott tavaszi túrámhoz készülődtem, sajnos azonban egyedül, mert akkoriban még nem túl sok barátom akadt a Keszekusza utcában. Azon a napon a Levendula rétre indultam gyógynövényeket szedni, ami pontosan egy dombnyira és két hegynyire van innen.

A Dió-liget fái alatt sétálgattam, amikor hirtelen a semmiből sűrű köd ereszkedett a fák közé. Ugyanis arról megfeledkeztem, hogy a ködvirágok, amelyek a fa ágai között nőnek, éppen ezen a napon nyitják ki bimbójukat, és ennek következtében mindent sűrű virágillatú köd borít. Már egy órája köröztem a fák alatt, pedig a liget nem volt túl nagy, éppen hogy hetvenezer palacsintányi. Ahogy a liget méretén és a palacsintákon gondolkoztam, nagyon megéheztem. Lekuporodtam a fa tövébe, majd elővettem a borsós majonézes szendvicsemet.

Ekkor valami furcsa nyávogás ütötte meg fülemet. Hirtelen felugrottam, persze a szendvicsemet nem ott hagyva. Elkezdtem követni a hangot, amely mintha három sziréna süvítése lett volna. Hetven palacsintányi lépés után már a köd nem volt olyan sűrű, és ha jól számoltam, kétszáz palacsintányi lépéssel sikeresen ki is jutottam a ligetből. Ha hiszitek, ha nem, a Zsámoly-mezőn találtam magamat. A Zsámoly-mező az a hely volt, ahol ezer meg egy zsámoly sorakozott egymás mellett. Senki nem tudja, hogyan kerültek oda, vagyis a Keszekusza utca lakói közül egy lény sem. Ahogy ott álltam, és a nyávogó hangok forrását kerestem, észrevettem, hogy az egyik zsámoly tetején három őszibarack méretű szikrázó kő adja ki ezeket a furcsa hangokat. Gondoltam, megmutatom a Keszekusza utca lakóinak ezeket a roppant érdekes köveket, ezért becsúsztattam őket a zsebembe, és elindultam velük hazafelé. De minél távolabb jutottam a réttől, annál hangosabban és idegesítőbben nyávogtak. Így hát próbaképpen visszafordultam, mire a hang egyre halkabb lett, de ha a nekik nem tetsző irányba indultam, ismét irtózatos vinnyogásba kezdtek.

Végül a kövek egy pici aranysárga forráshoz vezettek vissza, ahol teljesen elhallgattak. Szóval kivettem ezeket a furcsaságokat a zsebemből, és a forrás vizébe helyeztem őket. Majd nagy ámulatomra a kövek megrepedtek, és három tarka cica bújt ki belőlük. A cicák kedves szemükkel rám pillantottak, és én majd’ elolvadtam. Az egyik cica a kabátom zsebébe mászott, a másik a hátitáskámba csücsült, a harmadik pedig a nyakamba ugrott.

Nagyon örültem a három kis szőrmóknak, akik hazáig mutatták az utat. Azóta is velem vannak, és egyúttal segítettek megismerkedni az utca többi lakójával. Úgy gondolom, ez az aranysárga forrás sok-sok barátság okozója lehetett már.

És ha kíváncsiak vagytok arra, hogy hogyan kapták a cicák a Hopi, Lekvár és Krumpli nevet akkor majd holnap is mesélek egyet. De most már fussunk ki a jó időre zenélni, táncolni! – kiáltotta Cikcakk úr, akinek meséje hallatán a viharfelhő és a félelem is huss, máshová költözött. Talán elszaladtak megnézni a Zsámoly mezőt, és még az is lehet, hogy örök barátok lettek.

© Balázs Kitti illusztrációja

Az író bemutatkozása:
Balázs Kitti vagyok, a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakos hallgatója. A meseírás éppúgy közel áll hozzám, mint a festés, gyakran karöltve jön létre egy iromány és egy kép, van hogy a mese vezeti a festmény szálait, vagy éppen fordítva.