Balogh Flóra: Hümhüm (mese)
Volt egyszer egy kislány. Úgy hívták, hogy Hümhüm. Egyedül élt a világ végén egy kicsi, takaros sivatag közepén, amit a szél hordott össze, jóval mielőtt Hümhüm megszületett volna.
Azért hívták a kislányt Hümhümnek, mert naphosszat csak hümmögött.
– Hüm-hüm… Mennyi csillag van az égen, és egy sem jár egyedül. Csillagképben laknak, összetartoznak, mind az éjszaka gyermekei. Bárcsak csillag lennék!
– Hüm-hüm… Mennyi madár száll az égen, mindegyiknek van párja. Ha nem párban, hát nagy csapatban szállnak szépen, ék alakban, vagy éppen összevissza. De jó lenne velük szállni!
– Hüm-hüm… Ha a Nap lemegy, követi hű társa, a Hold. Örökké egymás fényében és tükrében, vonzásában, árnyékában élnek. Bújócskáznak, kergetőznek. Mindig tudnak a másikról, olykor még a közös égen is megférnek.
– Hüm-hüm… Az utazók és kereskedők, akik a messzi horizonton feltűnnek, sosem indulnak útnak egyedül. Ha baj éri őket, az egyik menti ki a másikat. Ha maga vág is neki a végtelennek, ott van vele társként a teve, vagy szamár. De szeretnék én is a karavánnal útra kelni!
Eképpen sóhajtozott és morfondírozott magában a kis Hümhüm, s apránként életre kelt benne, kipattant belőle és szárba is szökkent az eddig téli álmot alvó bizonyosság:
– Csak én vagyok egyedül a világon, egyedül én!
Akkor aztán utat tört magának, gejzírként fakadt ki belőle a sírás, amit az állhatatos sajnálat táplált kiapadhatatlan forrásából. Egyre csak sírt, rítt, zokogott és bömbölt a kis Hümhüm, nem volt a gejzírnek se vége, se hossza.
– Me-he-he-hert e-hen-ge-hem ne-he-he-hem sze-he-he-he-re-het se-hen-ki-hi! Á-há-há-há! Brü-hü-hü-hü! Ahogy eképpen ordított és nyígott, egy kisebb tavat sírt maga köré, és egyre mélyebbre süllyedt ebben a sajnálatos dagonyában.
Hej, micsoda éktelen jajveszékelés, micsoda ramazuri, hát ki sír ilyen keservesen, hogy abba se bírja hagyni? Megsajnálták a kis árvát az égen a csillagok, A Hold, a Nap, a szelíd vándormadarak, a vándorok, a kereskedők. Egy csillagnak megszakadt a szíve, hunyorgott még egy kicsit, kihunyt, és utolsó tündöklő útján olyan közel hullott alá, hogy csillagporral vonta be a hüppögő kislányt. A Hold számunkra láthatatlan hajkoronájából húzott ki pár erős ezüstszálat, Hümhümnek ebből szőtt pólót, meg rakott térdszoknyát. Nagyon szép lett mindkettő. A vándorok és kereskedők is megálltak hosszú útjukon, datolyát, sárgabarackot, kesudiót tettek le Hümhüm mellé, hátha megéhezne a nagy sírásban.
Végezetül a Nap felszárította a tengernyi könnyet és finom nyári záporral permetezte a kislányt, hogy magához térjen. Langymeleg szellővel fújt bele új kedvet a régi helyett. A vándormadarak olajágat ejtettek Hümhüm lába elé, hogy tudassák vele: elmúlt a baj, nincs miért aggódni, mostmár minden rendben lesz.
Hümhüm hosszú, homokszínű haját kisöpörte arcából, füle mögé tette. Három napja először most látott ki a szemén, és vett tudomást a világról maga körül. Hüm. Hüm. Hát hogy nem vette észre, hogy van, akinek rá is van gondja, nagy bajában vigasztalja? Hogyan is gondolhatta, hogy egyedül van a világban?
Felvette új, ezüst ruháját, haját összefogta és feltűzte az olajággal, zsebeit megtömte aszalt gyümölccsel és elindult világgá. Hátha akad más is – olyan mint ő –, aki magára maradva, éppen keservesen sír, rí, zokog és fuldokol, ki se lát a sajnálkozásból és keserűségből, mert nem tudja, mert nem érzi, hogy nincsen egyedül.
Értékeld az illusztrációt: 
(20 értékelés, átlag: 4,00 out of 5)
“Balogh Flóra a nevem. Szívesen olvasok, néha írok, de legtöbbször csak nézek ki a fejemből. Bár egy ideje erre nincs időm, mert a nemrég született kislányom nyomában loholok.” (a szerző bemutatkozása)