olvasgató

Bódai-Soós Judit: A kalandvágyó almafácska (mese)

Megjelent: 2017. november 10. Kategória: Bódai-Soós Judit, Hivatásos illusztrátor rajzával, Mese

A kicsiny almafa a kertben állt, szülei között, pontosan ott, ahol kihajtott, és éppen ez volt az ő nagy gondja. Fiatal volt, zsenge hajtás, egyáltalán nem nevezhető még fának, inkább csak csemetének. Alig múlt egyéves, de a kalandvágy máris hatalmas méreteket öltött szívében.

Nagyon-nagyon nehezen tűrte, hogy naphosszat egy helyben kell ácsorognia, és mindezt még csak fokozta az a tény, hogy közvetlenül mellette magasodott apja és anyja, akik lesték minden mozdulatát, és őszintén mondhatom, hogy legtöbbször rosszalló tekintettel, mert hát csemetéjük sem volt a legjobb fácska a világon, folyton izgett-mozgott, jobbra hajlott, balra dőlt. Attól féltek szülei, hogy egyszer csak a sok mozgástól gyenge kis gyökerei kiszakadnak a talajból és akkor vége lesz ifjú hajtásuk életének.

A csemetét nagyon megviselte, hogy szülei folyton zsörtölődnek vele, sokszor kívánta azt, hogy bárcsak szárnyai lennének, mint azoknak a madárkáknak, amelyek gyakran megpihennek fiatal ágain. Szeretett volna elrepülni, világot látni.

Egy tavaszi reggelen aztán egy különös madárka szállt a fácska egyik ágára, messzi vidékről jött, itt még sohasem járt, és olyan gyönyörűen, olyan szívhez szólóan énekelt ezekről a távoli tájakról, hogy barátunknak majd megszakadt a szíve bánatában, hogy ő ezt a sok csodálatos dolgot sohasem láthatja. Addig ficergett-mocorgott, tekergette a törzsét, amíg gyenge gyökerei tényleg meglazultak és már alig kötötték a talajhoz.

Ezen a napon, délután, hatalmas szélvihar kerekedett a kertben, és a kis almafát, laza gyökerei miatt, könnyedén kitépte a földből, s magával repítette.

A csemete először nagyon megörült, végre, életében első alkalommal érezhette magát szabadnak: nevetve, dalolva pörgött-forgott a szél karjaiban.

Egy idő után viszont, kezdett szédülni a nagy magasságtól és a sok forgástól. Ám igazán kétségbe csak akkor esett, amikor megéhezett, megszomjazott, és nem érezte gyökereivel a tápláló talaj biztonságát. Aggódott, mert rádöbbent, hogy nem élhet a talajtól elszakítva, és így hamarosan el fog pusztulni.

Szerencsére a szél közben lecsendesedett, és amilyen hirtelen magával ragadta a fácskát, most olyan hirtelen le is ejtette.

A szerencse pedig továbbra sem hagyta el, mert éppen a ház gondnokának ajtaja elé pottyant a már majdnem félholt, törékeny kalandor. A gondnok nagyon szerette a fákat, ezért, amint észrevette az elcsavargott almafa-hajtást, óvatosan karjába vette, majd visszaültette a régi helyére, szülei árnyékába, végezetül pedig alaposan megöntözte körülötte a földet.

Az ifjú fa-reménység hamarosan magához tért, s miközben gyökereit jó mélyre nyújtóztatva stabilan megkapaszkodott, örömmel üdvözölte szüleit, és soha többet nem kívánkozott el otthonról.

Illusztráció : Molnár Ilcsi (ilcsi.molnar@gmail.com – FacebookKockart)

Értékeld az illusztrációt: 12345 (9 értékelés, átlag: 4,22 out of 5)

A szerző weboldala: www.juditti.hu