Bódai-Soós Judit: Minekis, a jámbor óriás (mese)

Megjelent: 2018. február 3. Kategória: Bódai-Soós Judit, Mese

Egyszer régen, hegyeken, tengereken, s még három falun túl, élt egy óriás; Minekis. Azért viselte ezt a különös nevet, mert születése után az óriások nemzetségének minden tagja ezt kérdezte: „Minek is született meg ez a szerencsétlen, hiszen még bömbölni se tud rendesen?!”

Való igaz, már csecsemőként is igen csendes volt Minekis, aztán hamarosan kiderült, hogy nem csupán csendes, de jámbor is. Az óriások minden vadsága, erőszakossága hiányzott belőle. Olyan békés, szelíd lélek volt ő, mint a galamb. Nem is tűrték meg maguk között sokáig. Hetvenhét napon át űzték, kergették, hogy soha többé ne találjon haza. Így került egy kicsi erdő közepébe, a világ végének közvetlen szomszédságába.

Amikor megérkezett az erdőbe, félt tőle minden állat, de még a fák, virágok is. Hanem hamarosan elmúlt az általános félelem, mert kiderült, hogy Minekis igen jó lélek. Nem bántott ő senkit, éppen ellenkezőleg! Ha valamelyik állatka bajba került, a szende óriás volt az első, aki a segítségére sietett. Ezért aztán az erdő minden vadja, apraja, nagyja megszerette a száműzött behemótot, s lassan szokássá vált, hogy esténként köréje gyűlnek, együtt társalognak és bolondoznak vele.

Minekis legfőbb mutatványa a két orrlyuka volt. Ha a jobbat befogta és a ballal fújt rá valamire, akkor az tüzet fogott. Ha viszont a bal orrlikát fogta be és a jobbal fújt meg valamit, akkor az nyomban jéggé dermedt. Nem mondhatnánk éppen hasznos tudománynak, de kellőképpen mulatságos volt az erdei jószágok szemében. Minden este bőszen hahotáztak Minekis orrfuvintásain.

A jámbor óriás nem panaszkodott száműzetése miatt, mert az erdőben kedves barátokra lelt. Egyetlen szomorúsága volt csupán, feleségre vágyott, de mindhiába. Közelben, távolban nem akadt egyetlen jóravaló óriáslány sem, aki párjául szegődhetett volna.

Egy reggel éppen halászni indult Minekis, amikor megbotlott egy kidőlt fában és úgy hasra esett, hogy a fél erdő beleremegett. Amint feltápászkodni készült, meghallotta, hogy valaki jóízűen kacag az ő balesetén.

– Micsoda ügyetlen behemót! Ha-ha- ha! – hallotta az óriás egy feje fölé hajló ágról.

– Nem szép dolog kinevetni más baját – zsörtölődött Minekis miközben talpra állt.

– Teljesen igazad van. Kérlek, ne haragudj rám miatta! – változott kérlelővé az előbb még nevetős hang. – Tudod, én nagyon vidám természetű vagyok, de mostanában sokat szomorkodtam, az esésed pedig olyan vicces volt, hogy hirtelen kitört belőlem a nevetés, nem tudtam visszatartani.

– Jól van. Nem haragszom.

– Nem ütötted meg magad?

– Nem, dehogy! Kutyabajom! Erős csontjaim vannak és vastag bőröm.

– Látom, látom.

– Én viszont még mindig nem látlak téged – forgatta fejét az óriás, abban a reményben, hogy valamerre megpillantja beszélgető társát. – Hol vagy? És ki vagy te?

Ekkor egy faágról egy apró emberke ugrott Minekis lába elé. Olyan kicsi volt, hogy könnyedén elférhetett volna az óriás tenyerében.

– Pitypang a nevem – mondta az emberke –, réti tündér vagyok.

– Ha réti tündér vagy, akkor mit keresel az erdőben? – csodálkozott az óriás.

– Azt hiszem, hogy éppen téged kereslek. Ugye, te vagy Minekis, a jólelkű óriás?

– Igen, én vagyok. Miért kerestél?

– Azért, mert azt hallottam rólad, hogy ha akarsz, bármit jéggé tudsz dermeszteni vagy tűzzel elégetni az orrod segítségével. Igaz ez?

– Igaz, bizony – válaszolt Minekis. – De eddig nem sok hasznát vettem ennek a tudományomnak. Neked miért fontos ez?

– Mert bajba kerültünk, és abban bízom a többi réti tündérrel együtt, hogy te talán tudsz rajtunk segíteni. Tudod, nekünk az a dolgunk, hogy felügyeljük a réten élő növények életét. Én például a pitypangok felelőse vagyok. Néhány napja furcsa dolgot tapasztaltunk. Amíg alszunk virágaink egy része elég, néhány pedig jéggé dermed.

– Nahát! Éppen úgy, mintha én csinálnám az orrlyukaimmal?

– Úgy bizony!

– De én nem tennék ilyet soha! – tiltakozott az óriás.

– Nem is gyanúsítunk téged, hiszen azt is mesélték rólad az erdőlakók, hogy kedves, jámbor óriás vagy – sietett megnyugtatni őt Pitypang.

– Akkor miért tőlem vártok segítséget?

– Azért, mert talán egy hozzád hasonló óriás garázdálkodik éjjelenként a rétünkön. Vele pedig csak te tudnál elbánni.

– Igaz, igaz. Ti nagyon kicsik vagytok hozzá – bólogatott a behemót. – Akkor ne is vesztegessük itt tovább az időt, inkább mutasd, hogy merre menjek!

A kis réti tündér el is indult rögvest, de folyton az óriás lába alá keveredett, alig győzte őt kerülgetni Minekis, így aztán nagyon lassan haladtak. Ezért végül az óriás a vállára ültette Pitypangot, és egykettőre kijutottak az erdőből.

Hamarosan megérkeztek a tündérek rétjére. Minekist teljesen lenyűgözte a sok pompázatos virág szépsége. Pitypang büszkén mutatott körül birodalmán, majd megmutatta a megfagyott és elégett virágokat is. Közben előkerült a többi réti tündér is, és fel-alá szaladozva mutattak újabb és újabb sérült növényeket.

– Már napok óta ez megy – panaszolta az egyik tündérlány. – Szinte minden éjszaka megfagy és megég néhány virág.

– Na, ma éjszaka nem lesz gond – mondta határozottan Minekis –, mert itt fogok őrködni, és nyakon csípem a rongálót, bárki legyen is az!

Amikor aztán besötétedett, a réti tündérek mind aludni mentek, csak az óriás maradt ébren. Hogy ne legyen nagyon feltűnő, ő is leheveredett egy bokor mellé, de a szemét nyitva tartotta.

Holdfényes éjszaka volt, szépen átlátta őrhelyéről az egész rétet. Nem is kellett sokáig várakoznia, mert a szomszédos hegyek felől súlyos léptek döngése hallatszott, majd hamarosan felbukkant a rét szélén egy másik óriás. Minekis úgy látta, hogy valamivel kisebb nála, de azért még így is elég termetes lény.

Egyelőre nem mozdult őrhelyéről, csak csendesen figyelte, hogy mit csinál a másik óriás. Az idegen behemót úgy sétálgatott a réten, mintha csak a virágokban gyönyörködne. Aztán váratlanul eltüsszentette magát, s erre az egyik orrlyukából lángnyelv, a másikból jég-fuvallat tört elő. Egy virág azonnal porrá égett, egy másik pedig jéggé dermedt a szerencsétlen tüsszentés miatt.

Minekis azonnal felpattant őrhelyéről, és egy pillanat múlva már a másik óriással szemben állt, úgy ripakodott rá:

– Mit csinálsz?! Elpusztítod a virágokat!

Erre az idegen, aki egy jó fejjel alacsonyabb volt nála, elsírta magát.

– Ne haragudj! – hüppögte vékony, lányos hangon. – Nem akartam bántani a virágokat, hiszen szeretem őket! Csak… csak tudod, megfáztam, és folyton tüsszögnöm kell.

– Hiszen te lány vagy! – álmélkodott Minekis. – És nem is vagy erőszakos, vad, mint a többi óriás.

– Igen – bólintott az óriáslány –, tényleg nem vagyok erőszakos fajta és valóban lány vagyok. Hibácska a nevem. Azért hívnak így, mert a szüleim szerint én csak egy kicsi, hibás, félresikerült óriás vagyok. Kicsi, mert születésemtől fogva kisebb voltam, mint a velem egykorúak, hibásnak pedig azért tartanak, amiért nem hajlok a rosszaságra. Sosem akartam gonosz, goromba, vad dolgokat művelni. Nem tehetek róla, egyszerűen ilyennek születtem. Lehet, hogy tényleg félresikerültem. Amikor látta a családom, hogy végképp nem tudnak semmi rosszalkodásra rászoktatni, elzavartak otthonról. Azóta itt élek a közeli hegyekben. Egy barlangban bujkálok nappal, de éjszakánként gyakran eljövök ide, főleg, ha ilyen szép, holdfényes az éj, mint most, hogy megcsodáljam ezeket a szép virágokat – mondta szipogva, majd ismét tüsszentett egy hatalmasat.

Ezúttal azonban Minekis résen volt, és egy nagy darab követ tartott Hibácska orra alá. A kő felfogta a lángcsóvát és a dermesztő jég-fuvallatot, így most nem esett kár egyetlen virágban sem.

– Tessék – adta át a követ a lánynak. – Tedd el! Ez egy zsebkőtömb. Mindig hordok magamnál egyet hasonló esetekre, nehogy bajt okozzak.

– Nahát! – csodálkozott most Hibácska. – Köszönöm. Úgy látom, hogy te sem vagy gonoszfajta óriás. És neked is ilyen különös orrod van, mint nekem?

– Igen. Sok haszna nincs, de meg lehet szokni – mosolygott Minekis. – Bár sosem gondoltam volna, hogy van a világon valaki más is rajtam kívül, akit hasonló adománnyal áldott meg a sors. Ráadásul te is óriás vagy, de békés, kedves és talán éppen olyan magányos, mint én. Mintha az égiek is egymásnak teremtettek volna bennünket!

Hibácska irul-pirult miközben Minekist hallgatta. Az óriásfiú sokat mesélt még magáról azon az éjszakán, de mesélt a lányt is. Egymásra találtak, és mire megvirradt, úgy döntöttek, hogy együtt is maradnak.

Minekis reggel bemutatta az óriáslányt a réti tündéreknek. Hibácska bocsánatot kért, amiért kárt tett a virágokban és megígérte, hogy ezentúl jobban fog vigyázni. A tündérek pedig örültek, amiért ilyen szerencsésen megoldódott a gondjuk, és vidáman integettek az erdő felé ballagó óriáspárnak.

Minekis hamarosan feleségül vette Hibácskát, és azóta is jámboran élnek, ha meg nem haltak.

© Schmidt Viktória illusztrációja

Értékeld az illusztrációt: 12345 (7 értékelés, átlag: 5,00 out of 5)

Az író weboldala: www.juditti.hu