olvasgató

Boros Csilla Andrea: Cipő Kata (mese)

Megjelent: 2017. július 13. Kategória: Boros Csilla Andrea, Mese

Jutka mindent elmond a legjobb barátnőjének, egyetlenegy dolgon kívül, és ez: Cipő Kata. Ő Jutka kinőtt, aszfaltbukdácsolástól foszladozó, mályvaszínű cipőjében lakik. Nem régóta ismerik egymást, talán féléve. Anyukája kérte meg Jutkát, próbálja fel a szekrényben porosodó régi cipőit, hogy a kinőtteket el tudják ajándékozni.

Jutka fintorogva, kelletlenül nyitotta ki a szekrényajtót. Az első pár, ami a kezébe akadt, egy fehér, fűzős balettcipő volt. A balettozást Jutka ezelőtt két évvel kezdte el, de kezdeti fellángolása azonban a hideg terem és a vastagkeretes szemüvegű tanárnő miatt gyorsan pislákolni kezdett. A fehér ruhácska és a fűzős cipőcske az idő múlásával a szekrényben egyre lejjebb és lejjebb, végül legalulra kerültek.

A következő egy virágdíszítéssel szegélyzett kék cipő volt. Ezt még Lenke nagymamától kapta, és nagyon sokáig nem is volt hajlandó másikat felvenni, addig húzta-nyúzta, míg a lábáról szó szerint le nem szakadt.

A harmadik pár a mályvaszínű, átmeneti cipője volt. Már nyújtotta is a kezét érte, amikor egy hang hirtelen megállította :

– Állj ! Mit akarsz ?

Jutka meghökkent. Senkit sem látott az előtérben. Újra a cipőért nyúlt, de a cérnavékony hang újra felcsendült:

– Hagyd békén a házacskámat!

Ezúttal Jutka már be tudta azonosítani a hang irányát, és kíváncsian közelebb hajolt. A következő pillanatban egy apró papírgalacsin találta orron, és szemtől szembe találta magát egy dühös, csöppnyi lánykafejjel, aki a mályvaszínű cipőből, mint kerítés, fedezék mögül a jobb célzás érdekében egy pillanatra kitekintett. Jutka lélegzetét visszafojtva meredt a csöppségre, és csak a galacsinbombázás térítette magához.

– Nem akarlak bántani. Én csak a cipőmet szeretném felpróbálni, hogy… – folytatta volna, de az üveghang félbeszakította.

– Nem! El a kezekkel a házamtól! – sikította villogó szemekkel.

– A házadtól? – ismételte Jutka. – A cipőmtől? Jó, neked adom, de nem túl kényelmetlen? Jól elférsz benne?

– Amiatt ne főjön a fejed! Eddig is jól elvoltam benne, ezután is jól elleszek – húzta ki magát büszkén a leányka, 10 centis magasságát ezzel 10,2 centiméterre növelve.

– Jól van. Ahogy gondolod. – hagyta helyben Jutka. – De mondd csak, nem unatkozol itt egyedül?

– Ha a szőnyegen hagyod játékaidat, akkor néha játszom is velük. Beülök a kis vonatba, és azt képzelem, hogy utazom… el… haza… – halkult el a hangja. – De játszani mindig csak azután játszom, miután napfürdőt vettem. Az íróasztalod teteje a legnaposabb. A lábán szoktam felkúszni, és mikor felérek, akkor a bal szélére, a lila naplódra ülök, becsukom a szemem, belelélegzek a napfénybe, és azt képzelem, otthon vagyok…

– Hol van a te otthonod? És hogy kerültél ide? És egyáltalán mi a neved? – bombázott most Jutka, csak ő kérdésekkel.

A kislány könnyes maszatfoltokat dörzsölt szét arcán.

– Nem tudom, hogy hogyan kerültem ide, és nem tudom, mi a nevem. Azt tudom, hogy hol laktam előtte… azt soha nem tudnám elfelejteni… – és tekintete a távolba révedt. – De hogy hogyan tudnék visszajutni… azt nem tudom.

– Jutka! Felpróbáltad a cipőket? – csendült fel anyukája hangja a konyhából.

– Egy pillanat! – kiáltotta vissza Jutka, majd suttogóra fogva hangját a csöppséghez fordult.

– Most mennem kell, de nemsokára visszanézek. Szeretnéd, hogy nyitva hagyjam a szekrényajtót?

– Inkább haza szeretnék menni. – mondta az apró kislány. Csiperkeméretűvé kucorodott össze, kezeivel átkulcsolta térdét, hátát a cipő oldalának vetette, és mély sóhajjal ölébe hajtotta fejét. – De cask egy embergyerekkel tudnék elindulni. Csak ő tudja kinyitni az ajtót, mely hazafelé vezet.

– Hol van az az ajtó? Messze? – nézett körbe a szobájában Jutka, de a falból egyetlen titkos ajtó körvonalai sem kezdtek foszforeszkálni.

– Nem kívül, belül van. Benned…

Jutka elgondolkodott. Végül is ilyen utazáson még úgysem vett részt, és ha még ma elindulnak… Felcsillant a szeme, és örömében tenyerét a földhöz csapta.

– Menjünk!

Cipő Kata tanácsára ma este Jutka nem gyújtott lámpát. A fény ugyanis zavarná a koncentrálásban. A redőnyön mindenesetre óvatosan húzott egyet, s az ablakon át fénycsíkok vetődnek a szőnyegre.

Bebújt a takaró alá, hátizsákját a hóna alá szorította, Kata pedig a vállára telepedett.

– Mit csináljak? – kérdezi leendő útitársától.

– Csukd be a szemed, és koncentrálj egészen addig, míg egy ajtót nem látsz magad előtt.

Az ajtó súlyosnak tűnt a sötétben.

– Lépj be! – hallotta Kata hangját a háta mögül bátorítóan.

Jutka ijedten pördült hátra, s szemtől szembe találta magát az embergyerek méretet öltött Katával.

– Kata! Te megnőttél!

– Nem – mosolyodott el Kata. – Te mentél össze. De ne félj, ez is csak átmeneti, csak addig leszel kicsi, míg ideát vagy. De most már lépj! Neked kell megtenned az első lépést.

Mintha csak egy mesekönyvbe lépett volna, Jutka világéletében nem látott még ilyen erdőt. Hatalmas fák vették körül, göcsörtös törzzsel, melyet négy összekapaszkodott gyerek sem ért volna át, combvastagságú gyökereik a törzsük mellett fúródott a földbe. Csak most vette észre, hogy egy fa törzséből léptek ki, s az ajtó, alighogy behajtották, visszaolvadt a fatörzsbe, s Jutka hiába kopogtatta körbe, s próbálta a nyílást megtalálni, ujjai csak fakérget tapintottak.

– Hogy megyek vissza? – ijedt meg.

– Ugyanúgy, mint ahogy ide jöttünk. Csak visszafelé erre az ajtóra kell koncentrálnod, itt – s Kata nyomatékul megkopogtatta a fakérget.

Egy hófehér káposztalepke körözött az egyik mogyoróbokor fölött, majd ráereszkedett pihenni. Szárnyai azonban kifeszítve, készenlétben rezegtek, s a legkisebb fuvallatra is megremegtek.

– Káposztaanyóka háza itt lesz a közelben. Gyere, kövessük a jeleket!

Ahogy azonban az utolsó ágas-bogos szederbokrot is elhagyták, és a sűrűből kiléptek, Jutka meglepetésében nagyot kiáltott.

A tisztás közepére hatalmas káposzta nőtt. Nemrég eshetett, ugyanis a jobbra-balra kunkorodó fodros leveleken ezüstcseppek lógtak. A káposzta körül lepkék milliói repdestek. De nem csak egyszerűen házméretű volt ez a káposzta, hanem egy káposztaház volt! A küszöbön egy aprócska anyóka mosolygott rájuk, kinek kerek arcát picinyke káposztakontyából kiszabadult káposztafürtöcskék szegélyezték.

– Isten hozott idehaza, lányom, s téged is, bárki is vagy! – fordult Jutka felé.

A kert a ház mögött téglalap alakban terült el. Nem volt nagy, és a négyszögletű kis ágyásokban tíz káposztafej növekedhetett.

Jutka közelebb hajolt az egyik növényhez, óvatosan félrehajtotta a külső leveleket, és a káposzta torzsájában egy aprócska, izgő-mozgó gyermeket pillantott meg.

– Ti így születtek?! – döbbent meg.

– Persze – válaszolta nyugodtan Káposzta anyóka. – Miért, ti nem?

– Áh, dehogy! – nevetett Jutka. – És miért nevezed Katát lányomnak? – fordult hirtelen Káposztaanyóka felé.

– Katát? – kerekedtek el a szemei Káposztaanyókának.

– Igen – selypítette szégyenlősen Cipő Kata. – Jutka adott nekem nevet. Cipő Katának nevezett el.

Káposztaanyóka, Jutka és Cipő Kata beszélgetés közben visszaértek a házba.

– Ez itt a bölcsőszoba – nyitotta ki az ajtót Káposztaanyó. A szobában néhány bölcső volt, de abból csak kettő ringatózott.

– Psszt! – szólt hátra Káposztaanyóka. – Fel ne ébresszétek őket! Az ott Kendermag. – mutatott a sarokban ringó bölcsőre, s Jutka lábujjhegyen odalopózott.

– De hisz ez akkora, mint én! – kiáltott fel meglepetten.

– Persze, hogy akkora – suttogta Káposztaanyóka. – A bölcsőben nőnek meg elvihető méretűvé. Őt el is viszik a szülei ma délután. Borzaskának viszont még nőnie kell.
Jutka a másik bölcső felé hajolt, melyben egy kukoricacső nagyságú csöpp kislány aludt édesdeden.

– A bölcsőben nőnek meg? – hitetlenkedett.

– Igen. A bölcsőben növekedve szerezzük meg összes képességünket. Álmunkban tanulunk meg beszélni, járni …

Jutka elgondolkozva hümmögött. Nála bizony születése után egy évnek is el kellett telnie ahhoz, hogy elkezdjen járni, addig csak a földön kúszott-mászott, ami pedig a beszédet illeti, a rókát még most is néha lókának ejti.

Énekszó vetett véget töprengésének, mely a bejárati ajtó felől érkezett.

– Ez meg ki?!

– Kendermag szülei – csukta be Káposztaanyóka a bölcsőszoba ajtaját.

Csakhogy négyen álltak az ajtó előtt. Kendermag szülei és még egy gyermektelen pár, akik Anyókához jöttek gyermekért. Mielőtt azonban óhajukat kifejezhették volna, Káposztaanyóka szigorú vizsgálatnak vetette őket alá. Bárkinek nem ad gyermeket.

– Szeretitek egymást? – fogta vallatóra az egymás kezét szorongató fiatal párt.

– Igen! – válaszoltak egyszerre, s az asszonyka zavarában füléig pirult.

– És a gyermeket szeretni fogjátok-e?

– Óh, nagyon! Nagyon!

– Hogy fogjátok nevelni?

– Úgy, hogy boldog legyen.

– Jól van – enyhített szigorúságán Káposztaanyóka. – Bejöhettek. … És milyen gyermeket szeretnétek?

Az asszonyka ragadta magához a szót.

– Kedveset… Csintalant… Pajkosat… Olyan kis csélcsapot…

Káposztaanyóka óvatosan az ajtó mögül kikandikáló Katára pislantott.

– Nem baj, ha ez a gyermek már megszületett?

– Van már ilyen gyermek?!

– Háát… – nyújtotta el a választ Káposzta anyóka. – Katám, lépj csak ide!

Cipő Kata szégyenlősen lépett Káposzta anyóka mellé.

A pár ámultan csapta össze a kezét.

– Ez az! Pont ilyet akartunk! Vörös, kócos hajút, sok szeplővel! Katácska, szeretnél velünk élni? – fogta meg a fiatalasszony Kata kezét. – Szeretnél a gyermekünk lenni?

Katácska szemei könnybe lábadtak.

– Igen… Ha lehet… – nézett Jutkára és Káposztaanyókára, aki azonban nem sokat teketóriázott, hanem a küszöbről erélyes mozdulatokkal behessegette örvendező vendégseregét.

Kendermagot is felébresztették, és a vidáman csacsogó vendégek elé gyűszűnyi pohárkák kerültek, Jutka elé egyszerre három, s ő minden teketória nélkül, egymás után gurította le az édes nedűt torkán.

– Neked is tudok ám keríteni – lépett melléje az anyó.

– Nekem? Mit? – nézett fel Jutka.

– Hát szülőket!

– Nem kell! – tiltakozott kézzel-lábbal Jutka, majd a sértve arrébb lépő Anyókára tekintve, hozzátette. – Nekem már van anyukám. Otthon.

– Jutka! Reggel van! Miért aludtál melegítőben?!

Jutka anyukája kérdően áll ágya mellett. A vekker már rég lejárt, negyed nyolc is elmúlt, Jutka pedig álomtól dagadó szemekkel, borzasan ül fel az ágyban.

– Milyen nap van ma? – kérdezte.

– Hogy-hogy milyen nap?! Hát kedd! Hétfő után mindig kedd jön. De most már siess! Különben elkésel.

Anyukája a konyhába sietett, Jutka pedig tanácstalanul nézett körbe szobájában. Álom lett volna? Hátizsákját a földre tette, s ahogy a melegítőjéből kezdett kibújni, valami keményet érzett zsebében. Belenyúlt, s egy iciripiciri bölcsőt húzott ki belőle.

– Köszönöm, Kata! – mosolyodott el, s a kosárkát a szekrényébe, a kincsei közé helyezte.
Nem volt kétséges, hogy kalandját titokban tartja. Vagy talán ti elhinnétek neki?

(rövidített változat)
Értékeld az illusztrációt: 12345 (18 értékelés, átlag: 3,61 out of 5)

Boros Csilla Andrea bemutatkozása:

2010 óta foglalkozom gyerekekkel: az évek során báboztunk, gyerekdrámáztunk, és a legtöbbször csak a játék kedvéért játszottunk. Mindaz, amit tőlük, róluk megtanultam, a könyveimben is megjelenik.