Bujáki Katalin: A titokzatos Mamadi (mese)

Megjelent: 2019. január 29. Kategória: Bujáki Katalin, Hivatásos illusztrátor rajzával, Mese

– Nem értem, miért nincs hó! Hamarosan karácsony lesz, ilyenkor már javában havazni szokott – dohogott a bajsza alatt Ficere, a nyuszi, miközben húzogatta maga után a szánkót a sűrű avaron. – Eszembe sem jutott utánanézni, mielőtt elindultunk, annyira biztos voltam a dolgomban.

A négy nyúltestvér felfelé kaptatott a hegyen. Lábuk alatt recsegtek a száraz falevelek. Való igaz, megszokták, hogy ilyentájt a hegyoldalt sűrű hó borítja, a közeli kis tavat pedig vastag jégpáncél. Ez így volt már nyusziemlékezet óta. Soha senki nem mesélt nekik olyan időről, amikor télen ne így lett volna. A tél pedig nemcsak arra való, hogy fagyoskodjunk, vacogjunk, hanem arra is, hogy kiélvezzük az örömeit. A szánkózást, a síelést és a korcsolyázást, no és persze a nagy hógolyócsatákat. Így tervezték ezen a télen is.

Fürge, a legidősebb nyúltestvér vállán négy síléc volt, kezében a hozzávaló botok. Pisze és Puszi, az ikrek korcsolyát hoztak, amúgy vagányan a vállukon átvetve. Így ballagtak felfelé a hegyoldalon, időnként meg-megállva, lihegve. Fürge nagyon kimelegedett a cipekedésben, megállt, és odaszólt Ficerének, aki legelöl bandukolt:

– Figyelj, Ficere! Azon gondolkodom, hogy miért is mászunk mi most fel a hegyre? Pusztán megszokásból, vagy van tervünk is? Mert úgy néz ki, hogy szánkózni és síelni nem fogunk, az biztos!

Ficere megállt, hátrafordult, és a homlokára csapott.

– Ezt nem hiszem el! Hogy lehetek ennyire balga? Csak megyek az orrom után, és nem gondolkodom! Igazad van, Fürge! Most akkor mit csináljunk? Forduljunk vissza és menjünk haza?

– Ne menjünk haza! Ne törődjünk bele, hogy nincs hó! – kiáltott Puszi. – Valami oka biztos van, hogy nincs hó! Az nem lehet, hogy száz éve mindig volt hó, most meg nincs.

– Ez az! Derítsük ki az okát, mert én már nagyon beleéltem magam, hogy ma korcsolyázni meg szánkózni fogunk – csatlakozott a testvéréhez Pisze.

Fürge elgondolkodott, majd azt javasolta, hogy menjenek el Samu nagypapához. Hátha lesz valami jó ötlete, mi történhetett a hóval. Összenyalábolták tehát a sporteszközöket, és elindultak az erdő felé, ahol nyúl papó lakott.  Samu nagypapa nagyon megörült nekik, de amikor nekiszegezték a kérdést, hogy tud-e valamit a le nem esett hóról, csak elmélázva vakargatta az állát.

– Tudok egy titkot, ami a hóeséssel kapcsolatos, csak azon gondolkodom, hogy megoszthatom-e veletek? – nézett az unokákra a nagypapa komoran. – Nagyon szeretnék segíteni, mert tudom, hogy mennyire szerettek síelni meg korcsolyázni, de félek, ha elárulom, hogy milyen ármányos módon történik a hóesés, azzal csalódást okozok nektek.

– Nem, nem, nagypapa! Nem számít semmi, csak essen a hó! Tudsz olyanról, hogy itt Erdőfalván karácsonykor ne lett volna hó? – kiáltottak egymás szavába vágva az ikrek.

– No, nem bánom, ha ennyire akarjátok, hát legyen. Elárulom, hogy erdei emlékezet óta hogyan intéződik el a hóesés karácsonyra. Nincs róla tudomásom, hogy valaha, akár egyetlen télen is másként lett volna. Az eljárás a következő: a Ferde-hegy tetején lakik Bendegúz, az óriás. Neki van egy irgalmatlan nagy ezüstbotja. Ha kiáll a hegytetőre, ezzel a bottal eléri a havat hozó felhőket. Megkocogtatja, megveregeti, ahogy mi szoktuk a diót verni a fáról. Akkor aztán elindul a hóesés, és meg sem áll újév napjáig. Csakhogy van egy kis bökkenő! Mert ez az óriás ezt a munkát nem végzi el csupa szívjóságból! De nem ám! El kell készíteni neki a kedvenc csemegéjét. Ez pedig egy dióból, mandulából, mazsolából, mézzel összegyúrt édesség. Ha ezt megkapja, elvégzi a feladatot. Ezeket a hozzávalókat minden évben a legidősebb bagoly szokta összegyűjteni. A munka már ősszel megkezdődik, mert jó sok időbe telik, míg annyi dió meg mandula összegyűlik, amiből egy óriásnak elegendő finomság elkészül. Ha kész a csemege, a bagoly egy kosárba tesz,i és elrepül vele a Ferde-hegy tetejére az óriáshoz. Ezzel az üzlet megköttetik. Másnap esik a hó. Ennyi. De hogy az idén hol akadhatott el ez a folyamat, azt bizony nem tudom.

– Majd mi kiderítjük! – kiáltott Fürge. – Ugye, srácok? – fordult a testvérei felé.

– De ki ám! – felelték a testvérek azonnal.

A sífelszerelést, a szánkót meg a korcsolyákat otthagyták a nagypapánál, és elindultak Szelindeki bagoly bácsihoz, hogy mindenféle kérdéseket tegyenek fel neki. Ő volt ugyanis a legöregebb bagoly az erdőben. Szelindeki bácsi egy hatalmas tölgyfán lakott, és egy hosszú, meredek létra vezetett fel a kuckójáig. Mikor felértek, illedelmesen bekopogtak. De nem nyitott ajtót senki.

– Talán éppen most repked a Ferde-hegy felé – szólt reménykedve Pisze.

– Vagy lehet, hogy már jön is visszafelé – kontrázott Puszi.

Kicsit még tébláboltak ott tanácstalanul, mert erre az eshetőségre nem számítottak. Ekkor váratlanul megjelent Cserregi, a szarka, aki Szelindeki bagoly bácsi szomszédja volt. Ragyogó időzítés! Mindjárt meg is lehetett kérdezni tőle, hogy nem tudja-e véletlenül, hogy hol lehet Szelindeki bácsi.

– Nem tudom! Nem láttam! – felelte kurtán és barátságtalanul Cserregi.

– Jó, mikor valakinek ilyen kedves szomszédja van – mérgelődött Fürge.

De ezzel nem lettek okosabbak. Viszont nem volt egy árva ötletük sem, hogy hogyan tovább. Puszi elfáradt, leült az ajtó elé a küszöbre, és akkor Piszének is rögtön le kellett ülnie, és persze elkezdődött a szokásos civakodás, ki menjen arrébb, ki hova üljön. Lökdösődtek egy kicsit, ahogy szoktak máskor is, nekiestek az ajtónak, az meg váratlanul kinyílt.

– Jé! Szelindeki bácsi itthon van? Vagy elment, csak nem zárta be az ajtót? – álmélkodott Ficere.

– Nézzük meg! – bátorítgatta a többieket Fürge, és szépen lassan betolta az ajtót.

Az ajtó nyikorogva kinyílt. Kicsit bátortalanul, de beléptek a bagolylakba. Ott aztán volt min csodálkozni! Ételmaradékok szana-széjjel, könyvek szétdobálva és áporodott, kellemetlen szag fogadta őket. Mentek tovább, és ekkor meglátták Szelindeki bácsit az ágyban fekve. Ott nyögdécselt szegény.

– Szelindeki bácsi, mi a baj? – kérdezte Fürge.

– Jaj, gyerekek, nagyon rosszul érzem magam napok óta. De nem ez a legnagyobb baj! Hanem, hogy nem lesz hó karácsonyra! Olyan beteg vagyok, hogy nem is tudtam szólni másnak, hogy intézzék el helyettem Bendegúznak a mamadit.

–A mamadit? Mi az a mamadi? – kérdezték az ikrek.

– Hoppá! El is felejtettem itt lázas állapotomban, hogy gyerekek előtt ezek titkos dolgok! – rémült meg hirtelen az öreg bagoly.

– Á, ne tessék aggódni, Szelindeki bácsi, minket már beavatott a nagypapa – büszkélkedett Pisze.

– Igen, mindent tudunk Bendegúzról, csak azt nem tudjuk, hogy mi az a mamadi?! – csatlakozott a testvéréhez Puszi.

–A mamadi az Bendegúz csemegéje, és az összetevőkről kapta a nevét: mandula, mazsola, dió.

– Segíthetünk valamit, Szelindeki bácsi? – fordult az öreghez Fürge.

– Nem is tudom, gyerekek. Azt hiszem, lázas vagyok, nem tudok felkelni az ágyból – felelt erőtlenül a bagoly.

– És mi lesz akkor karácsonykor? Hogy fog készülődni Szelindeki bácsi az ünnepre?

– Nekem a karácsony olyan, mint a többi nap. Nincs családom, se barátom, nincs nekem senkim. A karácsonyeste ugyanolyan, mint az év többi estéje. Megvacsorázom, olvasok kicsit és lefekszem. Csak a havazás! Azt kellene elintézni, hogy a gyerekek örülhessenek! – mondta Szelindeki, és majdnem sírt elkeseredésében.

Fürge és Ficere megetették, megitatták az öreg baglyot. Szépen betakargatták, megnyugtatták, hogy ne aggódjon, minden el lesz intézve, azzal elindultak hazafelé.

– Várjatok, gyerekek! – szólt utánuk az öreg bagoly. – Adjátok ide a szemüvegem, valamit szeretnék leírni nektek. Ott van valahol a kis asztalon, a nyitott könyv mellett.

A kis asztal valóban ott volt, és tényleg volt egy nyitott könyv is, de szemüveg, az nem volt. Körülnéztek, keresgéltek, de olyan összevisszaság volt a bagolylakban, hogy a megtalálásra nem sok esély volt. Bagoly bácsi az ágyból mutogatott, hol érdemes megnézni. Keresték, kutatták, benéztek ide, benéztek oda, de eredménytelenül.

– Nézzétek csak! Hát nem itt van a homlokomon? – kiáltott egyet a bagoly, és még egy kis kuncogásra is futotta az erejéből. – Leírom nektek, hol találjátok meg azt a kis raktárt, ahol tárolom az apránként összegyűjtögetett diót és mandulát.

A nyúltestvérek a bagolylakból kilépve tanácstalanul néztek össze. Abban megegyeztek, hogy itt bizony segítség kell. Hazaérve mindent elmeséltek a nyúlszülőknek. Hogy elindultak szokás szerint szánkózni, de nem volt hó, hogy elmentek a nagypapához, aki beavatta őket a titokba, hogy bagoly bácsi beteg, ezért nem tudta elintézni a mamadit Bendegúznak. Egymás szavába vágva csak mondták és mondták.

– Belegondolni is rémes, hogy mindjárt itt a karácsony és a hó meg sehol! – sóhajtott fel végül Puszi.

– Talán inkább az a rémes, hogy Szelindeki bácsi ilyen beteg, és milyen szomorú lesz karácsonykor – szólt csendesen Róza nyúlmama, miután végighallgatta a csemeték szóáradatát.

– Igazad van, mama! Röstellem, hogy én csak magunkra gondoltam – felelt Puszi fejét lehajtva.

– Na, elég volt ebből! – csattant fel nyúl papa. – A problémák nem arra valók, hogy legyen min szomorkodni, hanem hogy legyen min dolgozni!

– De ennyi mindent hogy tudunk mi megoldani? – aggodalmaskodott Pisze.

– Minden jó szándék és szervezés kérdése! – szólt izgatottan nyúl papa, és már dörzsölgette is a kezét, hogy micsoda csodálatos feladatot sodort elé az élet, amikor is bizonyíthatja fantasztikus szervezőkészségét.

Nyúlpapa valóban elemében volt. Összehívta a teljes erdei nyúlfamíliát és elkezdte kiosztani a feladatokat. Egy talpraesett nyúlunokatestvért elküldött az erdei doktorhoz, hogy menjen el Szelindeki bácsihoz, és vizsgálja meg. Egy másik unokatestvér vállalta, hogy a nővérével kitakarítják a bagolylakot. Egy nagynéni elmegy bevásárolni, és feltölti bagoly bácsi éléskamráját. Nehogy éppen karácsonyra apadjon el a készlet. Róza mama főzni fog, hogy legyen mit ennie szegény betegnek.

A legfontosabb feladatot mégis nyúlpapa vállalta.

Azt mindannyian tudták, hogy Szelindeki bácsi már az ősz kezdete óta gyűjtögette a mamadi hozzávalóit, de az összegyúrással még nem végzett. Nyúlpapa maga mellé vett három-négy erős és vagány fiatal nyúlkomát, és elindultak. Bagoly bácsi leírása alapján meg is találták azt a kamrát, ahová a mandula- és diókészletet elrejtette az öreg. Bizony, rejtegetni kellett, mert ha a mókusok kiszimatolták volna, hol van ez a sok finom csemege, a mamadinak annyi! Felfalták volna a készletet, és az óriás csemegéje sosem készülhetett volna el. – Ejnye, falánk mókusok! Gyűjtsetek magatoknak, ha enni akartok! – gondolta magában nyúlpapa.

Vitték magukkal a mazsolát és a mézet. A kamrában volt egy nagy asztal, azt körbeállták, és elkezdték összegyúrni a mamadi összetevőit. Szerencse, hogy négyen voltak, így hamar végeztek vele. De hogyan juttatják el az óriáshoz a finomságot? A Ferde-hegy kétnapi járásra volt, de karácsonyig már csak három nap volt hátra. Két nap oda, két nap vissza. Lehetetlen küldetésnek ígérkezett.

A kamrában találtak mindenféle szerszámokat, ügyesen összeeszkábáltak egy kiskocsit. Arra felpakolták a mamadit, és nekiindultak a Ferde-hegyet megmászni. Nagyon kellett sietniük, hogy hó is essen karácsonyra, és ők is hazaérkezzenek az ünnepségre.

Mindeközben a nyúlfamíliában mindenki tette a dolgát. Nem pihentek egy percet sem, folyt a munka szorgalmasan. Szelindeki bácsinál a nyúlnővérek ágyat húztak, függönyt mostak, mindent letörölgettek, felmosták a padlót, szellőztettek, tiszta terítőt tettek az asztalra. Az orvos időközben megvizsgálta az öreget. Lázcsillapítót és kanalas orvosságot adott neki, és ágyban fekvést parancsolt.

– De a mamadi! Mi lesz a mamadival? – sóhajtozott az öreg bagoly folyamatosan.

Ilyenkor Róza mama megnyugtatta, hogy csak egye meg a finom levest, amit hozott neki, és ne aggodalmaskodjon, minden rendben lesz.

Otthon Fürge, Ficere és az ikrek csak toporogtak, hogy mit segíthetnének. Nyúlmama szerint ők még kicsik ezekhez a munkákhoz, maradjanak csak nyugton otthon. De ebbe nehéz volt beletörődni.

– Megvan! – kiáltott Puszi, és rögvest előadta nagyszerű ötletét.

– Doboz! Készítsünk közösen egy szép dobozt Szelindeki bácsinak! Abban tarthatná a szemüvegét, és mindig megtalálná! Persze, csak, ha bele is teszi – vihorászott a saját viccén. – Még van három napunk karácsonyig, négyen közösen meg tudjuk csinálni! Szerintem még soha életében nem kapott ajándékot senkitől karácsonyra – mondta Puszi, és mindjárt eszébe is jutott a reggeli eset, amikor csak magára gondolt, a hóesésre, a szánkózásra, és eszébe sem jutott az öreg bagoly szánalmas helyzete.

A nyúllak kamrájában innentől kezdve reggeltől estig csak csitt-csatt és kipp-kopp hallatszott. Puszit elküldték ragasztóért, Piszét festékért. Második nap estére kész volt a remekmű. Ficere gyönyörű levélmintát faragott a tetejére, majd zöldre festették. Elégedetten járták körbe, közben nagyokat csettintgettek.

– Ez igen! Ez remek! Fantasztikus! Csodaszép! – mondogatták felváltva, és ebből arra lehet következtetni, hogy igencsak meg voltak elégedve az alkotásukkal.

Másnap, karácsony napján elindult a hóesés. Hatalmas hópelyhek hullottak, és percek alatt fehér takaróval borították be az erdőt és a mezőt. A nyúllakban megkönnyebbült sóhaj és örömteli rikkantás fogadta a hírt.

– Úgy látszik, papáék időben odaértek Bendegúzhoz – lelkendezett Ficere.

– De hogy ér haza időben, ha kétnapi járásra van a Ferde-hegy? – aggodalmaskodott Pisze.

– Nyugalom, ismerem nyúlpapát! Biztos vagyok benne, hogy itthon lesz estére – szólt mosolyogva Róza mama. – De most inkább foglalkozzunk a mi dolgunkkal. Azt terveztem, hogy Szelindeki bácsinál töltjük a karácsonyestét. Átvisszük az ételeket, italokat és olyan csodás karácsonyestét varázsolunk neki, amit soha nem fog elfelejteni.

Elkezdtek tehát áthurcolkodni a bagolylakhoz. Vittek szép színes lámpákat, hangszereket, dobot, furulyát. Finom fenyőbort a felnőtteknek, répaszörpöt a gyerekeknek. Róza mama pedig messze földön híres, karácsonyi fahéjas répatortáját is megsütötte.

Szelindeki bácsi szerencsére már jobban volt. Amikor meglátta, hogy esik a hó, a szeme könnybe lábadt a meghatottságtól és az örömtől. A nyúlcsalád mindent elrendezett. Esteledett. Meggyújtották a színes lámpákat, felvágták a tortát, kitöltötték a finom italokat. A testvérek pedig belekezdtek a karácsonyi muzsikálásba. Énekelték a dalokat egymás után.

A második dal után, végszóra persze nyúlpapa is megérkezett, aki elmesélte, hogy visszafelé bepattantak a kiskocsiba, amellyel a mamadit szállították, és úgy robogtak vele a hegyen lefelé. Így sikerült időben megérkezni. Ettek, ittak, muzsikáltak, élvezték a karácsony estét. Hát még amikor a nyúl testvérek átadták a szép dobozt Szelindeki bácsinak, akkor volt ám csak sírás-rívás. Mert azt mindenki tudja, hogy sírni a boldogságtól is lehet.

© Gebhardt Nóra illusztrációja

Az író bemutatkozása:
Kell a mese! Kicsiknek, nagyoknak! Szeretem írni is és olvasni is.