Csontos András Gyula: A Vándortó (mese)
Hatalmas kapás volt, Robi úszója, mint egy kis torpedó tűnt el a tó vizében. Boldogan felkapta a horgászbotját, de rögtön érezte, hogy ebből nem lesz nagy hal. Tényleg csak egy apró törpeharcsa volt. „Nagy kapás, kis hal” – gondolta Robi mérgesen, és nekiállt kiszabadítani a horgot a hal szájából.
A szákjában már nyüzsögtek a törpeharcsák. Robi úgy döntött, hogy nem horgászik tovább csak azért, hogy egy újabb szúrós apróságot fogjon. Ugyanis a törpeharcsák mindhárom kis uszonyában van egy-egy tüske, amellyel jó nagyot tudnak szúrni. Robi már megtanulta a leckét, amikor kifogta élete első törpeharcsáját: marokra fogta a halat, és az egyik hosszú tüske tövig hatolt a hüvelyk- és mutatóujja közé…
Ahogy ez eszébe jutott, elment a kedve attól, hogy hazavigye a zsákmányt. Visszaöntötte őket a tóba, és hazament.
Otthon az apukájának is feltűnt, hogy Robi milyen rosszkedvű.
– Mi újság van, fiam? – kérdezte. – Nem fogtál semmit?
– Dehogynem. Jó sok halat fogtam.
– Akkor mi a baj?
– Az, hogy mind törpeharcsa!
Robi apukája letette az újságot.
– Hát, akkor nem érdemes többet horgásznod abban a tóban. Legalábbis addig nem, amíg újra nem telepítik.
– Miért? – csodálkozott Robi.
– Azért, mert már csak törpeharcsa van benne. A kisebb tavakban mindig ez történik. Megjelennek az első törpeharcsák, ezek aztán módszeresen felzabálják a többi hal ikráját, és egyszer csak ők maradnak egyedül a tóban. Így megy ez.
– És hogy kerülnek a tóba az első törpeharcsák? – Érdeklődött tovább Robi.
– Ó, sokféleképpen belekerülhetnek. Például beleejti őket egy madár vagy valaki beledobja.
Robi apukája utált magyarázni, gyorsan visszatért az újságjához.
Robi nem tudott meglenni pecázás nélkül. Azt is tudta jól, hogy egyhamar nem telepítik újra a tavat. Nincs pénz, nincs pénz, mondogatják mindig a felnőttek. Aznap este sokat gondolkodott azon, hogy mit tegyen. Másnap reggeli után összeszedte a horgászfelszerelését, vette a hátizsákját és elindult kifelé.
– Csak nem a tóra mégy, fiam? – csodálkozott Robi apukája. – Úgyis csak törpeharcsát fogsz, hidd már el nekem!
– Nem oda megyek! – válaszolta Robi.
Robi apukája teljesen elképedt.
– Hát akkor hova? Sehol a közelben nincs más horgászvíz!
– Nem baj! Majd keresek. És találok is! – Válaszolta Robi eltökélten.
Találomra elindult az erdőbe. Ahogy elhaladt a tó mellett, erős kísértést érzett, hogy horgásszon, de erőt vett magán és továbbment. A széles turistaúton haladt az Első Hegy felé, sűrűn tekingetett jobbra-balra, hátha meglát egy tavat, pedig ismerte az erdőt, mint a tenyerét, és tudta, hogy nincs arra még csak egy pocsolya sem. De mégis, valami bizonyosságot érzett afelől, hogy igenis találni fog valamit.
Az ösvény vége felé, még az Első Hegy előtt egy kicsivel letért róla balra, és elindult a dombok és a fenyőerdő irányába, ahová eddig csak nagy ritkán tette be a lábát. Ez a tájék erősen hepehupás volt, kisebb dombok követték egymást.
Ahogy haladt, a távolban, mintha csillogást látott volna a fenyőfák között. Arrafelé vette az irányt, és valóban, két domb között, egy mélyedésben ott volt egy kisebb, szép tiszta vizű tó.
„Apám elég rosszul ismeri a környéket” – gondolta Robi.
Nem sokat teketóriázott, összeszerelte a botját, és horgászni kezdett.
Paprikás kenyérdarabot tett a horogra, hátha fog néhány keszeget. Bedobta, és alighogy megpihent az úszó a sima víztükrön, rögtön megpöccentette valami. Kisvártatva gyorsan elmerült. Robi bevágott. Közepes súlyt érzett a horgon.
„Talán ez nem törpeharcsa” – gondolta reménykedve. Nem is az volt! A hal narancsszínű, tenyérnyi testét fehér foltok borították, és idegesen forgatta nagy, barna gülüszemeit.
Elővette a haltartóját, beletette, és horgászott tovább. Nem kellett sokáig várni a következő zsákmányra. Gyönyörű olajzöld halacska volt, akár egy compó, de lapos, mint a palacsinta és szintén tenyérnyi méretű.
Robi nem bírta tovább, félretette egy kicsit a horgászbotot, és előkotorta a színes halhatározó kézikönyvét a hátizsák aljából. Lázasan lapozta ide-oda, de nem talált benne semmit, ami hasonlított volna a zsákmányhoz.
A harmadik zsákmány egy hosszúkás halacska volt, fekete-fehér pepita mintás. Úgy nézett ki, mintha sakktáblát húzott volna magára.
– Mintha egy óriási akváriumban horgásznék! – csodálkozott hangosan Robi.
Ezután egymás után fogta a színes halakat. Volt kék, piros és sárga is köztük. Akadtak pöttyösek, csíkosak is, de ezek kisebbek voltak. Végül csaknem megtelt a haltartója. Ekkor vizet öntött a vödrébe, beletette a zsákmányt, és boldogan hazament. Még soha nem horgászott ilyen jót.
Otthon arra gondolt, hogy kár lenne azokat a szép halakat megsütni. Inkább felhozta a pincéből a nagy akváriumot, feltöltötte esővízzel, belehelyezte a vízmelegítőt, buborékoltatót és végül a halakat.
Szemmel láthatóan rosszul viselték a fogságot. Pedig Robi nagyon szépen berendezte nekik a helyüket kavicsokkal, műnövényekkel, és egy kis haleledelt is felkínált nekik.
A nagy hurcolkodás azonban nem kerülte el Robi szüleinek a figyelmét sem. Feljöttek a szobájába, és Robi anyukája összecsapta a kezét az akvárium láttán.
– Jaj, de gyönyörűek a halaid, fiam! Kitől kaptad őket?
– Nem kaptam, fogtam! – húzta ki magát büszkén Robi.
– Fogtad? Hol? – hitetlenkedett Robi apukája.
– Egy tóban, nem olyan messze az Első Hegytől és az ösvény végétől.
Robi apukája rázta a fejét.
– Az lehetetlen. Arrafelé nincs semmiféle tó. Jól ismerem a környéket!
– Ha nem hiszed, meg is tudom mutatni! – mondta Robi.
Ezt Robi apukája nem hagyhatta annyiban, másnap reggel kocsiba ültek, és elmentek a helyszínre. Ott azonban nem volt semmiféle tó. Üresen állt a két domb közötti mélyedés.
Robi leforrázva ingatta a fejét.
– Nem létezik! Teljesen biztos, hogy tegnap itt horgásztam!
– Fiam, te egy álomvilágban élsz. Kaptál valamelyik barátodtól akváriumi halakat és kitaláltad, hogy itt fogtad őket! Szörnyű.
Robi apukája legyintett egy hatalmas nagyot, és indult munkába. Robi szomorúan baktatott hazafelé az erdőben, és hamarosan belebotlott az erdőtündérbe. Rögtön nekiszegezte a kérdést:
– Erdőtündér! Hallottál valami furcsa tóról környéken? Tegnap még nem messze innen horgásztam benne, mára viszont eltűnt. Hogy lehet ez?
Az erdőtündér csak mosolygott.
– Bizony az a tó egy igazi ritkaság, egy úgynevezett vándortó. Jó, ha ezerévenként egyszer vetődik errefelé.
– Vándortó? – csodálkozott Robi.
– Úgy ám! Mindenhol csak egy napig marad, amint leszáll az este, odébbáll.
– Az lehetetlen!
– Ha nem hiszed, nézd meg a saját szemeiddel. A tegnapi helytől nem messze megtalálod a tavat egy másik mélyedésben, és várd meg a naplementét!
Robi izgatottan visszaszaladt, és némi keresgélés után csakugyan rábukkant a tóra, pár száz méterrel odébb. Leült és várt. Amikor a nap korongja a távoli hegyek mögé csusszant és leszállt a félhomály, a tó felszíne megremegett. Kisvártatva kiemelkedett a közepe, mintha egy óriási hal púpozta volna fel, de a púp egyre nőtt, végül az egész tó egy golyóformát vett fel a mélyedés közepén, úgyszólván egyetlen vízcseppbe gömbölyödött össze. Robit teljesen lenyűgözte a látvány. A csepp ráadásul halványan világított, és a benne úszkáló sokféle színes halacska miatt úgy nézett ki, mint egy óriási gömb alakú akvárium. Hirtelen megmozdult, Robi felé kezdett gurulni. Robi feleszmélt.
– Hé! Állj! – kiáltotta, és hátrálni kezdett.
A nagy gömb sebesen követte. Robi az erdő felé vette az irányt és jól számított: a bozótok és a fák jelentősen lelassították az üldözőjét. Fejvesztve menekült, és amikor hazaért, felrohant a szobájába, és a fejére húzta a takarót.
Nem telt el sok idő, amikor egy velőtrázó sikítást hallott.
– Segítség! Árvíz! – az anyukája volt.
– Árvíz? – hallatszott Robi apukájának hangja. – Hogy lenne már itt árvíz? Egy hónapja nem esett!
Robi lerohant, és látta, hogy a szülei a konyhaablakban nézik elkerekedett szemekkel a tóvá változott udvart.
„A vándortó idejött” – gondolta Robi. – „De vajon miért?”
Felballagott a szobájába, miközben anyukája hangosan siránkozott a palánták és a krumpli miatt. A szobájában rögtön feltűnt, hogy a halacskák nagyon izgatottan úszkálnak. Robinak hirtelen világosság gyúlt a fejében.
– A halak! – kiáltotta. – A vándortó eljött a halaiért!
– Mi? – kérdezte Robi apukája, aki éppen belépett. – Miféle vándortóról beszélsz, fiam?
– Amiben ezeket a halakat fogtam! Ez a vándortó volt az! Egy olyan tó, ami minden este máshová gurul! A halaiért jött, amiket a legutóbb fogtam belőle – mondta Robi. – Ez volt az a tó, amit nem találtunk…
Robi apukája összeszűkült szemmel csóválta a fejét.
– Itt mindenki megőrült. Talán csőtörés történt, vagy rejtett vízér tört fel a kertben, rögtön telefonálok…
– Várj egy kicsit, apa! – szakította félbe Robi, és az akváriumhoz ment.
Kinyitotta az ablakot, majd elővette a kis merítőhálót. Egyenként kihalászta és kidobta a tóba a halakat. Amikor az utolsó halacska is eltűnt a vízben, megremegett a víztükör, és lassan újra egy nagy cseppbe formálódott. Ezután szép lassan kigurult a kertből, mint egy óriási nagy, guruló akvárium.
Másnap reggel kimentek a kertbe, és egy csepp vizet sem találtak. Nem lett baja a veteményeknek sem.
Robi apukája ezután szó nélkül elment, és este, amikor visszajött, leültette magával szemben Robit:
– Elintéztem, hogy holnap lehalásszák és újratelepítsék a tavunkat. Remélem, egyhamar nem jut eszedbe másikat keresni!
© Androsch Mónika illusztrációja