olvasgató

Csukárdi Sándor: Hová lett a Hóember? (mese)

Megjelent: 2017. július 21. Kategória: Csukárdi Sándor, Díjnyertes, Mese

Minden gyerek tudja, hogy két fajta a hó. Az egyik a porcukros, a másik a kristálycukros. A porcukros szinte semmire nem való, csak a tájat festi fehérre, de a kristálycukros, az már igen! Abból készül a tapadós hógolyó, azon siklik sebesen a szán, és csakis abból lehet kövér hóembert görgetni. Előbb egy hatalmas gömb, ami tartja a testet, rajta egy kisebb a fehérlő pocaknak, s azon a legkisebb hógolyó: a fej.

Kell aztán még néhány kötelező kiegészítő, ami igazán megkülönbözteti a hóembereket az összelapátolt hókupacoktól. Ezek: egy szép hosszú répa orr gyanánt, egy lyukas fazék, mint fejfedő, néhány fekete szénbab szemeknek és gomboknak, valamint egy seprű a kézben.

Egy ilyen délceg, jókötésű hóember állt a tisztás közepén, elválasztólag a falu és az erdő között. A gyerkőcök még nevet is adtak neki, amire ő nagyon büszke volt. Ferencnek hívták, mert december harmadikán, ezen a névnapon alkották meg. Az én mesém is róla szól, Ferencről, a hóemberről, aki… no de ne fussunk a dolgok elébe.

December negyedik napján megenyhült az idő. A napsugarak kristályosan szikráztak a rét hósubáján, mintha csillámló varázsporral szórták volna be a vidéket. Nyuszi is kimerészkedett meleg odújából, hogy összeszedve minden bátorságát elinduljon a falu felé egy kis elemózsiáért. A kellemes időjárás ellenére nagyon panaszos volt. Ugrott egy nagyot, majd zsörtölődött:

– Már megint itt a tél! Ki nem állhatom a havat és a hideget. Még meg sem szoktam az ősz csiklandozó ujjait a fülem hegyén, mire újra behavazott.

Nyuszi bosszankodása nem volt oktalan. Mert míg eddig roskadozott a környék a sok finomságtól: úgymint sárgarépa, káposzta, édes salátalevél, mostanra mindennek hűlt helye maradt. Már csak a hatalmas melegágyakban, vicsorgó kutyákkal őrzött teli kamrákban lehet hasonló ínyencségre lelni. Oda viszont Nyuszi be nem teheti a szőrös tappancsát.

A kertekig viszont elmerészkedett, hátha maradt valami a hó alatt az őszi betakarításból. Aztán, hogy a tisztásra ért, ismerős illat ült az orra hegyére.

– Ez meg mi? – szaglászott nagyokat a levegőbe. – Nem csak ismerős, hanem ínycsiklandozó is ez a szag. Szegény nyuszi-pocim majd kiugrik a helyéről. Incselkedő aroma.

…és még nagyobbat szipákolt a levegőbe.

– De hisz ez – eszmélt fel végre – sárgarépa illata! Már látom is. Ott. Annak az odahányt hókupacnak a közepén… Ott ágaskodik és csábít a sárga zöldség. Odaugrok, kihúzom, aztán: uzsgyi, vissza a fák közé.

Ahogy elhatározta, úgy is tett. Mikor éppen belemarkolt volna a répába, egy jeges hang kiáltott rá.

– Légy szíves ne bántsd az orromat!

– Mi ez? Ki szól? – rezzent össze nyuszi, aztán körülnézett. – Szent Káposztafej! Jó lesz gyorsan kiszednem ezt a répát, mielőtt a vadász, vagy Róka rám talál.

Másodszor felágaskodott a fura hórakásra, s megmarkolta volna zsákmányát, mire:

– Mondtam már, hogy ne piszkáld az orromat!

– Már megint ki szólt? – hátrált a nyúl. S amint hátrált, lassan kirajzolódott előtte a hó-figura. – Csak nem te?

– De igenis én! – szólt hóember. – Én kértelek, hogy hagyd békén az orromat.

– Hiszen az egy répa! – háborodott fel Nyuszi.

– Répa vagy nem, akkor is az én orrom. A te füleid meg olyanok, mint a legyezők… úgyhogy le lehet szállni az orromról!

– Ez érdekes! – töprengett a legyezőfülű. – Egy beszélő hókupac, akinek répából van a szagolója. Ki vagy te tulajdonképpen?

– Ferenc, a hóember vagyok – húzta ki magát a répaorrú.

Nyuszi szinte meg se várta a bemutatkozást. Hangos sikítozás közepette a közeli fenyőfa mögé bújt.

– Rágcsálók Szent Anyja! Most segíts meg! Itt az ember, aki eljött, hogy nyúlpörköltet csináljon belőlem! – sivított a gyenge állat. – Ott a puska a kezében.

– A seprűtől félsz annyira? – mosolygott Hóember.

– Csakis a puskádtól! – pislogott ki a fa mögül Nyuszi.

– Nekem nincs puskám.

– Nincs? – kémkedett a Nyúl. – Akkor bizonyára csapdát állítottál nekem!

– Én bizony nem – mentegetőzött Hóember. – Sőt, ha tudni akarod, engem is úgy állítottak ide.

– Szóval te vagy magad a csapda! – állapította meg lefegyverzően Nyuszi.

– Én nem vagyok csapda. Én Hóember vagyok.

– Az emberek mind gonoszak. S ahogy mondtad, te is csak ember vagy.

– Sok jó embert ismerek; ők teremtettek. Különben sem vagyok közönséges ember, mert én hóból vagyok, meg szénből, répából és fazékból. Figyelj csak! – s dalra fakadt.

Én vagyok a hóember, mert így neveznek engem.
Jégből van a nadrágom, s hóból az én ingem.
Hogyha egyszer megkérdezed, én hogyan is lettem?
Egy kisfiú hógolyóból görgetett ki engem.
A fejemen lyukas fazék, ez az összes kincsem.
Szén díszíti kabátomat, gombom sajnos nincsen.
Két széndarab szemem helyén, seprű van kezembe’.
Répaorrot szúrt a kisfiú kerek fejembe.

A vidám nótára Nyuszi is megenyhült, s előbújt végre. Hóember megesküdött Nyuszinak, hogy nem fogja bántani, s a tapsi is megígérte, hogy nem nyúl többé Hó Ferenc orrához.

– … de ha kiesne magától, megehetem? – próbálkozott utolsót a nyúl.

– Eszedbe ne jusson! – így a Hóember. – mégis csak az orromról van szó.

Késő délutánig beszélgettek, ismerkedtek, és egészen megszerették egymást. Nyuszi elmesélte Hóembernek a szomorú történetét, mire az így szólt:

– Te Nyuszi! Én téged nagyon megkedveltelek, s mivel közelegnek az ünnepek, mikor ajándékot adunk a szeretteinknek, én is megleplek valamivel. Van egy tartalék orrkészletem.

– Egy egész készleted? – ámuldozott a kis éhenkórász.

Hóember megmutatta a nyúlnak, hogy a hó alá kaparva a gyerekek nyolc gyönyörű répát készítettek be, hiszen sose lehet tudni. Nyuszi fogadkozott kicsit, de aztán átvette az ajándékot. Megígérte új és egyetlen barátjának, hogy holnap reggel ő is hoz meglepetést. Sokáig búcsúzkodtak.

– Ugyan, csak nem kezdesz el sírni?

– Én nem sírok, – válaszolt Hóember, – csak kissé melegem van. Folyik rólam a víz.

– Bizony! Ma egészen kellemes esténk lesz. A holnapi viszontlátásra kedves Ferenc! – búcsúzott el Nyuszi.

– Siess vissza reggel! – kiáltott utána Hóember, s meleg boldogság öntötte el szívét. – Alig egy napja gyúrtak ki a hóból, s már nem csak nevem, de barátom is van. Csak ez az enyhülő idő ne zavarna annyira.

Mikor az elsötétülő ég árnyékot vetett a fehér hótakaróra, s ember és állat egyaránt visszahúzódott meleg kuckójába, akkor indult vadászni Róka. Ő is a tisztáson át, a falu felé somfordált. Nyitva felejtett baromfiudvarról, beszakadt ólajtóról ábrándozott, de legalább egy jó kukázásról.

– Az ember pazarló – gondolta. Mért ne akadna valami finom falat a horgára? Ahogy útközbe spekulálgatott, egyszer csak szagot fogott.

– Ejnye! Főtt csirke illata csapta meg az orromat. De mit keres egy főtt csirke az erdő szélén? Áhá! Talán meglógott a fazékból az emberek tányérjai elől. Akkor jó helyre szökött!

Lépett még párat a Hóember felé, majd csalódottan folytatta:

– Jaj, nem! Már látom, hogy nem főtt csirke, hanem a fazék illata csapta be a szimatomat. Sebaj! Megnézem, hátha maradt egy nyalatnyi hús a fazék oldalán.

– Ne nyúlj a kalapomhoz, kérlek! – védekezett Hóember, mikor a vörös karma a fejéhez közelített.

– Hohó! – Ugrott fel örömébe a ravaszdi. – Hát mégis van csirke a fazékban, hiszen beszél. Mit csipogsz madárkám?

– Ne macerálj! – így a Hóember.

– Ó, kedves kiscsibém, nem hagyhatom, hogy itt a hideg havon mirelit legyen belőled. Gyere csak csibikém!

– Engedd már el a kalapomat! Nem hallod?

– Ki szólt? Ez nem csirkehangnak tűnt.

– Én szóltam, és újra megkérlek, hogy ne akard leszedni a kobakfedőmet!

– Hisz az csak egy fazék! – hitetlenkedett Róka.

– Fazék, az igaz, de akkor is kalapom. Úgyhogy ne kritizáld.

– Ellenkezőleg – hízelkedett a lompos, – éppen az illatát dicsértem. Főtt csirkére emlékeztet. Mondd csak, az főtt benne?

– Azt én nem tudhatom. Nekem répából van az orrom, így nem érzem a szagokat. Annyit érzek csupán, hogy melegebb van, mint tegnap volt.

– Én pedig azt érzem – szól Róka, – hogy üres a gyomrom, de téged ez ne is zavarjon.

– Nem zavar. Én egy hóember vagyok. Ember, de mégsem az.

– Ember, de mégsem ember? – kételkedett Róka. – Én ezt nem értem.

– Figyelj csak! Eléneklem – szólt Ferenc, és dalra fakadt:

Én vagyok a hóember, csak úgy neveznek engem.
Van karom és van fejem, de mégsem vagyok ember.
Szemek helyett két széngolyóval nézek előre,
S nincsen ember, kinek fazékból van fejfedője.
Orrommal nem szagolhatok se kakast, se csirkét.
Nyelvnek híján nem érzek mást, csak a hónak ízét.
Én vagyok a hóember, csak így neveznek engem,
Mert a hó, és az ember is szerepel nevemben.

– Már stimmel! – fakadt ki a lompos farkú. – Te csak annyira vagy ember, amennyire a vasmacska macska.

– Igen!… Meg amennyire csuka a tornacsuka – egészítette ki Hóember.

– Vagy – vágott közbe a megvilágosodott négylábú, – amennyire kakas a szélkakas, és bogár a szembogár, és… és… róka, az éhes róka. Szerinted rókának lehet nevezni engem? Engem, aki a vadászatokról üres kézzel tér haza, akibe semmi ravaszság nem szorult? Én egy szerencsétlen róka vagyok.

Szegény Hóember nagyon kellemetlenül érezte magát, amiért ez az erős állat ott pityergett az ölébe. Simogatta, vigasztalta.

– Én örülök, hogy nem vagy ravasz – mondta, – mert így igazi jó barát lehet belőled. S mint barátnak, az ünnepekre neked is van egy ajándékom.

– Miféle ajándék? – szipogott Róka.

Hóember pedig megmutatta korgó gyomrú barátjának a hóba ásott fazékkalapokat, amiket a gyerekek tettek félre a nehezebb napokra. Róka az ütött-kopott edényekből összekapart magának egy jó vacsorára valót, amit ott helyben el is fogyasztott Hó Ferenc társaságában.
– Te igazán jó barát vagy! – zárta le a vacsorát, s a hosszas beszélgetést Róka. – Holnap pirkadatkor visszajövök hozzád, és nem is üres kézzel.

– Jó éjszakát róka koma! Siess reggel hozzám! – búcsúzott Hóember, s amikor a lompos vörös farok eltűnt a fenyőfák között, még hozzá tette – csak ez a langyos szellő ne zavarna annyira.

Nyuszi is, Róka is nagy izgalomban töltötték az éjszakát. Az álmuk is türelmetlen volt, a felkelő napocska piros kobakját sürgette. Nyuszi érkezett a tisztásra elsőként, kezében egy pipával, amit egy magasles alatt talált a minap. Körbetekintett előbb a falu, majd az erdő irányába, de sehol nem látta újdonsült barátját.

– Merre vagy Hóember? Én vagyok az, Nyuszi! Gyere elő, ne félj!

– Te viszont reszkess! – ugrott elébe az odaérkező Róka. – Mit akarsz te az én barátomtól?

– A te ba… ba… barátodtól – dadogott Nyuszi, – én semmi nem akarok, kedves Róka. Én csa… csa… csak az én barátomat keresem, Hóembert.

– Micsoda? – fenyegetőzött a vörös. – Hóember az én barátom!

– Ne haragudj, ke… ke… kedves Róka, de most az egyszer ellent kell mondanom neked. Hóember ugyanis tegnap óta az én barátom… de ezért ugye nem eszel meg?

– Ne bosszants, te nyúl! Már rég fel kellett volna falnom téged! Hóember tegnap óta az én barátom, hisz engem mentett meg az éhezés elől, s csak neki köszönheted, hogy még ne ettelek meg.

– Köszönöm, hogy nem ettél meg, kedves Róka. Az ég ta… ta… tartsa meg, ezt a jó szokásodat, de továbbra is azt kell mondanom, hogy ő az én barátom, és engem mentett meg az éhhalál elől, mikor felajánlotta számomra répaorr tartalékát.

– Te visszaélsz a türelmemmel! – mordult fel a róka. – Hóember nekem ajánlotta fel fazékkalap tartalékának finom tartalmát. Ajándékot is hoztam neki, egy pipát. Tudom én, hogy az emberek szeretnek pipázni. A vadőr is, csak ül a lesen, pöfékel, s közben figyel…

– Én is – vágott közbe Nyuszi – pipát hoztam a barátomnak, hogyha esetleg várakoznia kell rám, kellemes elpipázgatással tölthesse az időt. Most viszont nekem kell várakoznom, mert ő nincs sehol.

– Bizony – szelídült el a rókahang, – már itt kéne lennie. A nyúlkergetést most elnapolom, mert a barátom biztonsága sokkal fontosabb nekem. Az erdő veszélyes, ezért szövetséget ajánlok fel Hóember felkutatására.

– Nem szívesen osztozkodom Hóember társaságán, de ez egyszer… mivel te vagy az erősebb, kivételt teszek Róka. Kutassunk hát együtt.

Nyuszi jobbra, Róka balra. Átfésülték, bekiabálták az egész erdőt, de nem bukkantak Ferenc nyomára. Csalódottan tértek vissza a tisztásra, ott egymás hátára dőlve a latyakba roskadtak, mert hó már csak apró foltokban maradt az enyhe széltől. Zokogni kezdtek. Így talált rájuk Mikulás.

– Sok furcsaságot láttam már hosszú életem során, de ez mindenen túltesz. Egy róka és egy nyúl együtt sírdogál. Itt valami nagy baj van. Miért sírdogáltok olyan keservesen kis erdőlakók?

– Elvesztettük a barátunkat – szipogott nyuszi.

– Hó-em-bert – Csukladozott Róka. – Itt kel-lett vol-na ta-lál-koz-nunk.

– És ő nem jött el – bömbölt a nagyfülű.

– Nem jött el, az igaz – szólt szelíden Mikulás, – mert el sem ment innen. Szegénykéim, hát nem értitek? … Hóember teste, mivel hóból építették, ha langyul az idő, elolvad, vízzé lesz. Nézzétek csak azt a fehér foltot odébb! Rajta egy fazék, s egy répa.

– Az ő orra! – zokogott Nyuszi.

– Az ő kalapja! – záporozta könnyeit Róka.

– Ez már csak így van – folytatta Mikulás. Ezen nem kell elkeserednetek, mert ha újra lehull a friss hó, a kristálycukros, akkor a gyerekek újra és újra megépítik őt. Még nagyon sokszor láthatjátok.

Alig, hogy kimondta ezt Mikulás, a felhőkből hatalmas hópelyhek ereszkedtek alá. Kacagó gyermeksereg özönlötte el délután a tisztást, s a puha hóból újragyúrták Ferencet. Este pedig, mikor az apróságok hazatértek, hogy kipucolják, és a küszöbre készítsék csizmáikat a Mikulásnak, akkor Nyuszi és Róka is újra megölelhették legkedvesebb barátjukat, Hóembert.

Az egész telet együtt töltötték. Mikor a nyulat várta Ferenc, akkor Nyuszitól kapott pipát szívott. Amikor pedig Rókát, akkor az általa hozott csibukba pöfékelt. Minden februárban elköszönnek Hóembertől, sürgetve a decemberi viszontlátást, de addig sem búsulnak, mert hála Hó Ferencnek, Nyuszi és Róka jó barátok lettek.

Te pedig, kis Mesehallgató, ha a talpad alatt ropog a hó, siess az utcára, a rétre, s gyúrj nagydarab, kövér hóembert, mert a Barátra mindenkinek szüksége lehet.

Értékeld az illusztrációt: 12345 (23 értékelés, átlag: 4,65 out of 5)

A fenti írás a MeseLes olvasgató 2017. nyári pályázatán kézműves horgolt mackót nyert a Nóra kincsesládája felajánlásának köszönhetően.


“Mindegyik mesém előbb színdarab formájában készült el, és saját színtársulatommal több ízben bemutatásra kerül. Ezt azért is tartom szerencsésnek, mert közvetlen tapasztalhatom, hogy a mese működik, vagyis átmegy a célzott közönségnek. Több mesém nyomtatott formában is megjelent már. A mesék mellett rövid novellákkal értem már el szakmai sikereket, és nyomdai megjelenést.  Vadvacsorák című mesekönyvem 2017. június elejétől kapható a boltokban, és a e- book oldalakon.”

(Csukárdi Sándor, a szerző)