Donnert Károly: Nagyanyó meséje (mese)

Megjelent: 2017. október 21. Kategória: Donnert Károly, Mese

Most, hogy már jól bevackolódtatok a meleg paplan alá, azt hiszem, végre elmesélhetem nektek a karmoládi manók históriáját…

Kislány voltam még akkor, amikor mindez megesett velem, ezért aztán, hozzátok hasonlóan nem sütöttem, hanem nagy kedvvel pusztítottam még akkoriban a süteménynemzetség apraját-nagyját. A sütést meg inkább ráhagytam édesanyámra, s bizony, hogy okosan tettem. Mert az ő mákos kalácsánál illatosabbat, omlósabbat, édesebbet nem készített senki se a mi falunkban. Méghozzá igazi búbos kemencében sültek azok a mesebeli kalácsok! Olyan kívül hófehér mésszel, belül éjfekete korommal kent, nagyöblű ördögszekerében tehát, amilyet talán már csak az én máig falun lakó kedves nővérem, Mariska néni használ odahaza.

Egy szó mint száz, egy verőfényes vasárnap délelőtt is ott kínálta már magát a nagy tál finom mákosguba a kemencében, én pedig kerülgettem erősen, mint Doromboli macskánk szokta a forró tejecskét. De édesanyám feddően emlte rám a szemét, s így szólt:

Ejnye, kislányom, elfeledted-é: nem az apja, hanem a fia ez a guba a lencsefőzeléknek!

Amivel persze azt akarta mondani, hogy az édességre majd csak az ebéd legvégén fogunk sort keríteni. Én hallgattam, de azért feltettem magamban: csak utánanézek én még harangszó előtt ennek a híres rokonságnak…

S tényleg: mikor édesanyám kifordult valamiért egy percre az udvarra, gyorsan elő is varázsoltam magamnak a kemence öbléből néhány falatnyi finomságot. Sajnos a nagy bűbájosságot nemcsak a guba, nemcsak a becsület, hanem a kezem és a kötényem eleje is bánta: olyan kormos lett mindkettő, hogy nem lehetett elrejteni őket édesanyám elől.

Annyit mindenesetre megtettem, hogy amikor visszajőve kérdőre vont, ráfogtam az egész csúfos esetet a kormoládi manókra. Az egyik szomszéd falut hívták tudniillik Kormoládnak, annak a szélén pedig lakott egy csúnya és mérges kis öregasszony, aki vajákos hírében állott messsze környéken.

Tessék?!? Nem, ti imposztorok, nem Mariska néninek hívták a csúnya mérges kis öregasszonyt, hanem éppen hogy Bözske néninek, de az biztos, hogy állítólag szót tudott érteni a manók fejedelmével. Ezt a mesebeli aprónépet feketítettem be hát gyorsan a magam kormával, mondván, hogy azok dézsmálták meg a tálat, s azok kentek be engem is korommal, amikor vissza akartam tartani őket.

Édesanyámnak türelme sok volt, ideje pedig kevés, nem firtatta hát sokáig a dolgot, csak a kalácsos tálat tette át gyorsan az éléskamra polcára, míg én a kútnál mosakodtam. Az üresen maradt helyre pedig azonmód be is vackolódott mindjárt a Doromboli macska, hogy ott melegítse elő a hasát a maga közelgő ebédjéhez.

Minderről én persze semmit sem tudtam, csak a manók gubájának az édes jó ízét éreztem még mindig nagyon a számban… S szégyen ide, szégyen oda, arra gondoltam: ha két-három eltűnt kalács súlyát elbírta a kormoládi manók izmos háta , hát akkor öt-hat guba alatt sem fognak tán megszakadni.

Az első adandó alkalommal belemarkoltam hát újból a kemence ajtaján át a tálba, azaz hát a tál helyett éppenhogy a Doromboli nagyságos úr ünneplő vasárnapi bundájába. Az szegény meg álmában talán épp az egerek bálján volt díszvendég, s úgy megijedt a váratlan gorombaságtól, hogy vinyítva ugrott ki a melegedőjéből, s a hegyes körmeit jól belemélyesztette közben az én rosszban kotorászó kezembe.

Meg is maradt annak a vérpiros nyoma, koromnál letörülhetetlenebbül. Édesanyám, aki beszaladt a nagy ribillióra, bizonyára épp a fájdalmas képemet látva nem szidott meg most sem igazán, csak annyit jegyzett meg fejcsóválva:

Úgy látom, most már nem is Kormoládról, de egyenesen Karmoládról járnak át hozzánk a manók torkoskodni. De csöppet se félj, szentem, legközelebb én magam küzdök meg majd velük a kis nyírfaseprűvel, csak kerüljenek még egyszer a guba közelébe…!

Máig sem tudom, mit tartanak a karmoládiak a nyírfaseprűről, s mit a szégyenkezésről, de nekem a másodikból olyan alaposan kijutott abban a pillanatban, hogy az elsővel már semmi kedvem nem volt közelebbről megismerkedni. Gyorsan bocsánatot kértem hát hangosan, őszinte szívvel édesanyámtól, s csak magamban, de ugyanolyan komoly megbánással az ártatlanul megvádolt manónépségtől is. S remélem nagyon, hogy ezzel a mostani mesémmel vénségemre sikerült talán végleg kiengesztelnem őket…

 

© Laskay Ferenc illusztrációja (crctures@gmail.com)

Értékeld az illusztrációt: 12345 (36 értékelés, átlag: 4,14 out of 5)