Donnert Károly: Ördögcsöbör (mese) | MeseLes

Donnert Károly: Ördögcsöbör (mese)

Megjelent: 2017. október 30. Kategória: Donnert Károly, Mese

Minden áldott vasárnap ebéd után az ördög és a felesége leballagott a pincébe, hogy számba vegyék a kincseiket – és minden áldatlan vasárnap rendesen úgy össze is vesztek közben, hogy sose jutottak végére a számvetésnek.

Ameddig a vén patás azt sorolta, hogy “tíz zsák arany, meg négy láda ezüst, meg nyolc véka igazgyöngy…”, addig nem volt baj tulajdonképpen soha, ám amikor oda jutott, hogy “…és öt vödör gyémánt”, akkor az asszony soha nem állhatta meg, hogy csak azért is közbe ne kotyogjon:

– Öt csöbör, lelkem jó uram, öt csöbör!

Az ördög pedig, bár százszor is megfogadta már, hogy nem hagyja magát felbosszantani efféle ostoba akadékoskodással, mégis mindig rögtön visszaválaszolt ilyenkor az oldalbordájának:

– Öt vödör, mi több, öt tömött ördögvödör ez, szentem-galambom, nem más!

– Hasonlít rá, az bizos, de csöbör mégis. Merthogy egy füle van ugyan, de oldalt! Lapozza csak fel kend a magyar értelmező kéziszótárat! – kiáltotta ekkor mindig diadalmasan az asszony.

– Ujjnye, hát neked is csak egy füled lesz mindjárt, ha még egyszer kiejted a lepcses szádon azt a szót, hogy csöbör – dühöngött ilyenkor már rendszerint az ördög, ügyet sem vetve többé a kincsekre. Amikor pedig az asszony erre azt felelte (és mindig azt felelte, tényleg!), hogy:

– Hát jó, maga goromba, faragatlan fráter, legyen inkább cseber!

Nos, akkor pokollakó uram szarvát leszegve, még vörösebb fejjel, mint általában, nekiesett az élete párjának. Az se maradt adós persze a lazsnakkal, úgyhogy a végén mindig csak nagy nehezen tudták feltámogatni egymást a grádicson, hogy aztán a következő hét végén ismét csak ugyanígy játszódjék le közöttük a móka.

Hanem egyszer ördögné asszonyság úgy berekedt a hideg málnafagylattól, hogy egy szó nem sok, annyit sem tudott kipréselni a torkán. Elmaradt hát a szokásos ellenvetés, elmaradt a vita, és ördög uram végre végig tudta számolni a jószágait. Sok volt az, persze hogy sok, de Durumó (merthogy szavamat ne felejtsem, így hívták a házigazdát) mégis elégedetlenül mordult fel:

– De biz megpukkadok máris: hol van a legszebb kaláris? Remélem csak, beste pára, nem fűzted a rokolyádra!

E méltatlan gyanúsítás hallatán ördögné asszonyságnak rögvest elmúlt a rekedtsége a nagy felháborodástól, és karjait dacosan szétvetve, harciasan csípőjére téve feleselt vissza élete párjának:

– Fűzte ám a herkópáter, maga durva, hazug fráter! Ha nincs meg a gyöngyfüzér, pálinkát vett kend azér’!

Ej, nesze neked, piros pünkösd! Olyan lökdösődés, olyan tusakodás kezdődött erre köztük, hogy még Belzebúb nagyapa falon függő, katonakori képe is ijedten húzta a szemére a bokrétás huszársipkáját. Mózsi bácsi, a vén időjós juhász pedig találóan jegyezte meg, hunyorogva kémlelvén az eget a „Zöld Disznóhoz” címzett kocsma laternás ablakán át, hogy:

– Esik az eső és mégis süt a nap: lám csak, lám, veri az ördög a feleségét.

Azt persze a hetedik icce bor után már nem láthatta, hogy ördögné asszony se marad bizony adós a lazsnakkal, előbb csak a körmeit, de aztán már a zománcos lábast, sőt végül a sodrófát is bevetve a küzdelembe.

Tán még ma is tartana a perpatvar, ha a magyar óvodás kisfiúk legderekabbika, Balogh Máté nem indul el éppen akkor sétálni a pitypangos rétre, de legalábbis az óvoda udvarára, gyönyörűszép, napsugaras mosolyával rögvest messzire hessentve Mózsi bácsi nevezetes esőfelhőit.

De elindult bizony (miért is mondanám, ha nem?), szépen formált fogacskái csillogó, kettős gyöngyfüzére láttán pedig Durumóné nagys’asszony azonmód kiejtette kezéből ámulatában a régóta szablyaként forgatott jámbor nudligyártó alkalmatosságot, s azt motyogta szinte megbűvölten:

– Hitvány gyöngyét ne szánja kend, szebbet hord Máté odafent!

Férjuram se bánta már a kitépett hajtincseit (jobban mondva persze szőrpamacsait), hanem megbékülten és vágyakozva így áradozott:

„ Ezt a helyre kicsi kölköt
irígylem csak, vigye ördög!
És mert ördög a nevem,
kincstáramba elviszem!”

– Viszed ám a kénkőszagú, csámpás bocskorodat a fekete pokolba, de nem az én szívem csücskét, a kis Balogh Mátét akárhová is! – mennydörögte erre felháborodottan Szent Péter, aki eddig (a sánta medgyesbodzási harangozó képét elővigyázatból magára öltve) békésen borozgatott Mózsi bácsi társaságában, ám ilyen ördögi szemtelenséget már csak nem tűrhetett tovább. Nyomatékképpen pedig úgy az asztalra csapta a kulcsait, hogy nem csupán a süket csaplárosné kapta fel a fejét annak hallatán, de Durumó uram és az oldalbordája is csapot-papot-kincseskamarát feledve hordta el onnét az irháját azonnal.

Loholás közben az asszony azért csak nem állta meg persze, hogy oda ne dörgölje az ura vérző orra alá:

– Sok eszével, látja kend, csöbörből vödörbe ment!

Az ördög pedig azt lihegte vissza erre, ha jól hallottam a sietős patacsattogástól:

– Nagy a nyelved, feleség: le kén’ vágni a felét!

De ez már legyen az ő gondjuk, akárcsak Balogh Mátéé a mindennapi, szorgalmas fogmosás.

 

© Kovács Anita illusztrációja

Értékeld az illusztrációt: 12345 (25 értékelés, átlag: 4,84 out of 5)