Fecske László: A kristálytündér (mese)
Hajdanán, az idők kezdetén, amikor még csak a tündérek éltek a Földön, béke és harmónia uralkodott mindenfelé. A tündérek ültettek virágokat, fákat erre a kietlen, akkor még fiatalkorú bolygóra. Ők szórták el az első fűmagvakat, amelyeket aztán minden nap gondosan megfésültek a szél segítségével.
Minden egyes tündérnek megvolt a feladata. Volt, aki növényeket ültetett, volt, aki a hegyeket faragta ki és olyan is akadt, aki nagy és hosszú árkokat ásott, amelyekbe vizet tereltek. Így alakították ki a folyókat, a patakokat és a kisebb ereket.
Az egyik tündér, akit Csillámkának hívtak, a hegyek lábainál dolgozott. Barlangokat vájt a sziklák oldalába. Egy nap gyönyörű csillogásra lett figyelmes. Az egyik alagútba beszűrődő nap fénye egy kristályra vetődött, amely ettől ezer színben játszott. A tündér annyira szépnek találta, hogy elhatározta, megtartja magának.
Ahogy teltek a napok, egyre több és több különféle kristály került elő a barlangok belsejéből. Csillámkát annyira megbabonázta e kincsek szépsége, hogy egyiket sem volt szíve otthagyni a sötét, nyirkos barlangrendszerben. Mindet hazavitte a kunyhójába. Igen ám, de a kunyhó hamar megtelt, s azután az udvaron kezdte felhalmozni a kristályokat. Hetek múltán nemhogy Csillámka udvara, de az egész tündérfalu megtelt a tündöklő kristályokkal.
− Szépek ezek a csodakövek, de már nem férünk tőlük – mondta felháborodva az egyik tündér.
− Ezek nem kövek, hanem kristályok − felelte Csillámka. − Igazi kincsek. Különlegesek. Gyógyító hatással bírnak. A Föld valamennyi leendő lakója nagy hasznát fogja majd venni.
− Nem gondolod, hogy túl sok időt szentelsz nekik? – kérdezte tőle egy másik tündér. – Egész nap ezeket hurcolod, csiszolgatod, fényesíted.
− Igen. Mindet kifaragtam. Gyönyörűek, nem igaz?
− Gyönyörűek, de túl sok van belőlük – hangoztatták többen is. − El kell tüntetned mindet, mert még belefúlunk a végén!
Csillámka elgondolkodott. Igazat adott a barátainak, és a segítségüket kérve minden darab kristályt a Föld északi részére szállítottak. Ott egyben, egymás hegyén-hátán csodálatos látványt nyújtottak. Csillámka ott maradt velük északon, és a kincsei egy részéből hatalmas kristálypalotát épített magának. Olyan szépre sikeredett, hogy valamennyi tündér a csodájára járt.
Ahogy telt-múlt az idő, a tündérek különféle évszakokat varázsoltak a Földre, és megjelentek az emberek is, akik a tündérekhez képest óriások voltak. Csillámka úgy gondolta, hogy az ő kincseit minden élőlénynek látnia kell, ezért az egyik évszakot, a telet kiválasztotta magának. A barátai segítségével az addig összegyűjtött és csodálatos mintázatúra kifaragott apró kristályaival felrepült a felhők közé. Onnan engedték el őket, hogy aztán a szél segítségével szállingózzanak vissza a Földre, s terítsék az be végestelen-végig. Ezt minden év telén megismételték.
Az emberek ugyanolyan ámulattal gyönyörködtek e csodában, amelyet ők hópelyheknek neveztek el. S ha jól megfigyelitek, a tündérek keze által csiszolt káprázatos mintázatot ti is észrevehetitek. S most már azt is tudjátok, hogy ők azok, akik még szebbé teszik számunkra ezt a hideg, ámde varázslatos évszakot.
