olvasgató

Harka Sára: Nem nyápicoknak való (mese)

Megjelent: 2017. augusztus 23. Kategória: Harka Sára, Mese

Ez a padlás poros kacatokat, eldugott kincseket és régi titkokat rejtett. Más prüszkölt, vagy hanyatt-homlok menekült volna az áporodott szagtól, de Vincét és nagypapáját ez cseppet sem zavarta.

Egyforma kalandvággyal másztak fel a rég nem használt falépcsőn és vetették bele magukat a kutakodásba. Ők mindig jól megértették egymást.

– Idenézz, Vince! – Nagypapa kiáltásában csengett az izgalom.

– Mi az? – Vince átverekedte magát egy ősrégi hintaszéken.

Nagypapa egy tetemes, ködszürke bőrönd tetejéről söpörte le a rátelepedett pókhálót. Ahogy felnyitották a fedelét, hatalmas porfelhő szállt fel belőle. Belekukucskáltak. Vince kis kezét a játékok, régi sálak és műanyag darabok halmába dugta.

– Egy kiscsónak! – halászta ki a fiú és a magasba emelte a fajátékot.

– Bezony ám! És milyen jól úszott régen a vízen!

Vince a nadrágzsebébe nyúlt, elővette kedvenc játékkatonáját.

– Pont belefér a katonám – mutatta vigyorogva.

Megfordította a csónakot.

– De miért van ráírva, hogy Jancsi?

Nagypapa felnevetett.

– Az én vagyok. Vagyis voltam. Gyerekként mindenki Jancsinak hívott. Ma már csak János bácsinak – unokájára kacsintott, – a szerencsések pedig Nagypapának.

Vince tovább kotorászott a bőröndben, egy halványsárga gyöngysor akadt a markába.

– Az a nagymamádé volt – Nagypapa a szívéhez szorította a láncot, és hozzátette – amíg élt.

Vince felnézett.

– Hiányzik neked? – kérdezte.

– Igen, de nincs idő szomorkodni, ha az unokám nálam tölti a tavaszi szünetet! Na, nézzük, mi van még itt!

Vince tovább matatott, keze remegett az izgalomtól. Egy üvegpalackot húzott elő.

– Hűűű!

– Arról már el is feledkeztem.

Az üveg végén parafadugó trónolt, benne egy összecsavart papírtekercs.

A szerző illusztrációja

Értékeld az illusztrációt: 12345 (19 értékelés, átlag: 4,16 out of 5)

– Ezt nem akartad vízre tenni, hogy elsodródjon és valaki megtalálja?

– De, gyerekként azt terveztem…aztán elfeledkeztem róla.

– Mi van benne? – Vince leügyeskedte a dugót és kezébe csúsztatta a tekercset.

– Bontsd csak ki, tetszeni fog! – kacsintott rá Nagypapa.

– EGY TÉRKÉP! – Vince szeme tágra nyílt, szíve gyorsan dobogott. Nagypapa átérezte az izgalmát.

– Bezony ám! Réges-régen elástam egy kincsesládát az erdőben – mesélte, – és lerajzoltam a hozzá vezető térképet.

– Komolyan? Keressük meg, Nagypapa!

– Ki tudja, hogy ott van-e még…

Egy része érveket próbált felhozni, hogy miért lenne időpocsékolás ezzel bajlódni, de mikor unokája arcára nézett, nem tudott nemet mondani.

– Ejj, micsoda kaland lesz! Hát persze, hogy megkeressük!

Vince örömében tapsolt, ettől a porszemek és tollpihék a levegőben táncot jártak. Milyen izgalommal másztak fel a falépcsőn a padláskutatás előtt…most még annál nagyobb izgalommal jöttek le!

– Mi vagyunk a Kincskereső Felfedező csapat – lelkesedett Vince. – Én leszek a kapitány!

– Természetesen csakis te lehetsz a kapitány – értett egyet Nagypapa.

Vince kiterítette a papírt a fűre. Bogarászta egy darabig, majd megszólalt:

– Ezen nem tudok kiigazodni.

– Vince Kapitány, fejjel lefelé tartod a térképet! – Nagypapa kuncogva megfordította.
– Óóh… – Vince a homlokára csapott és vele kacagott.

Vince gyöngyözve nevetett, Nagypapa mekegve. A fiú újra végigpásztázta a képet.

– Ez a ház, ugye?

– Bezony ám!

– És itt van a kincs a tó mögötti erdőben…

– Bezony ám!

– És ezen a tyúkólon kell átverekednünk magunkat?

– Azt már lebontották, ma már egy nagy gödör fekszik a helyén.

Nagypapa is végigfürkészte a térképet, majd körbenézett a kerten.

– Legelőször Marcsi néni veteményesén kell átjutnunk! – titokzatos hangon szólt unokájához.

Vince izzadt az örömtől. Fényes nappal a saját kertjükben sétáltak, mégis kommandósnak érezték magukat, miközben a kerítéshez lopakodtak.

A fehérre festett kerítéslécek alatt Vince könnyedén átbújt, akár egy nyúl. Nagypapa is megpróbálkozott vele, átdugta a fejét, de a többi testrésze már nem fért át.

Vince hatalmas vihogásban tört ki.

– Áháháhá! Beszorultál, mint a Micimackó!

– Ne nevess, inkább segíts kihúzni! – Nagypapa próbált szigorúan szólni, de mosolyát nem tudta elrejteni.

Vince húzta, húzta, ám Nagypapa nem mozdult. Most tolni kezdte, és Nagypapa feje sikeresen visszabújt a kerítés másik oldalára.

– Lépj át felette – biztatta Vince.

„Rip-rop-rip” – Nagypapa sűrű csontropogások közepette átemelte vén lábát a lécek fölött.
Átsettenkedtek Marcsi néni veteményeskertjén.

– Ez olyan izgalmas! – súgta Vince.

– Bezony ám! Azért ne taposd le azt a paradicsompalántát!

– Rendben, bocsánat – mondta Vince, és arrébblépett, egyenesen a borsókra.

– Mit műveltek itt? – ütötte meg fülüket a károgó hang. Marcsi néni állt a teraszon, kezében a lombseprű, amivel az avart seperte.

Összerezzentek. Vince meglátva a fegyvert, azonnal futásnak eredt. Nyargalt át a veteményesen, egyenesen a domb felé. Nagypapa tétovázott egy másodpercig, majd ő is úgy döntött, nem szégyen a futás. Nyomban unokája után iramodott.

Marcsi néni utána ordított:

– Szégyellhetnéd magad, János! Öregemben létedre így futkározol egy gyerek után!

– Csak az öreg, aki annak érzi magát! – kiáltott vissza, és szaladtak lefelé a domboldalon.

Nagypapa nem is emlékezett, mikor futott utoljára. Jólesett neki az arcát csapdosó levegőáramlat, az érzés, hogy ősz tincsei lobognak a szélben.

Lihegve álltak meg a tó partján. A penészzöld vizet benőtte a nád, itt-ott üres konzervdobozok és nejlonzacskók úsztak rajta. Áporodott bűzt árasztott, de Vincéék számára az izgalom szaga volt ez.

– Gyerekkoromban – mesélte Nagypapa, – naponta kijártunk ide. Akkor még kacsák, hattyúk úszkáltak itt, sőt egyszer még teknőst is találtunk! Olyan tiszta volt, hogy fürödhettünk benne, sőt ittunk is belőle!

Vince a szemétkupacra nézett.

– Bárcsak most is minden olyan lenne!

– Viszont ez sem volt régen itt – mutatott Nagypapa egy tölgyfából épült hídra. – Ha át akartunk jutni a túlpartra, úsznunk kellett. Most viszont könnyedén átsétálhatunk.

– Mindenben van valami jó! – mondta Vince, miközben átlépdeltek.

– Bezony ám!

Mikor a túlpartra értek, a fiú megvizsgálta az elrejtett kincsesláda térképét. A régi tyúkól helyén elterülő gödör felé vették az irányt.

– Folyik az orrom – szólalt meg, miközben Nagypapa mögött sétált.

– Nem hoztál papírzsebkendőt?

– Nem – forgatta ki Vincze a nadrágzsebeit. Kedvenc játékkatonáján kívül semmit sem talált.

– Akkor tépj le egy levelet a fáról, és fújd abba! – tanácsolta Nagypapa, mint a világ legtermészetesebb dolgát.

– Fúúújj, egy levélbe? – Vince undorodó grimaszt vágott.

– Ejnye, Kapitány! Micsoda Kincskereső Felfedező vagy te? Ez nem nyápicoknak való!

Vince felülkerekedett viszolygásán és letépte azt a levelet, elvégezte katonadolgát.

Hamarosan a gödörrel találták szemben magukat. Az egészet májszínű sár borította. Tétován álltak, egyikük sem szívesen lépett bele a dagonyába.

– Vuuff! Vuff! – egy nagyra nőtt fekete kutya ugrott elő a bokorból hangos ugatás közepette.

– Jááááj! – sikoltott Nagypapa – Egy kutyaa!

Vince nevetésre fakadt.

– Félsz tőle? – kacagott, és kezét az állat felé nyújtva közelebb lépett. Az megszaglászta, megnyaldosta majd elégedett farkcsóválással nagyot vakkantott.

– Vuff!

Nagypapa felugrott.

– Segííítsééég!

Vince utána kiáltott nevetve:

– Ejnye, micsoda Kincskereső Felfedező vagy te? Ez nem nyápicoknak való! – de Nagypapa addigra már átfutott a sártenger túlsó partjára.

Vince elköszönt a jószágtól és ő is átverekedte magát a barnaságon. A tiszta fűre érve vetett egy boldog bukfencet. Nagypapa megpróbálta utánozni.

„Rip-rop-rip” – ropogott a csontja, ahogy kászálódott fel a földről.

Összenevettek. Vince gyöngyözve, Nagypapa mekegve. Végre beértek az erdőbe.

– Melyik fánál lesz? – csillogó szemekkel szaglászott körbe.

– Kukkantsd meg a térképet! – adta kezébe Nagypapa. – Na, mit látsz rajta?

A fiú megvizsgálta.

– Egy fát.

– Bezony ám! De milyet?

– Zöldet.

– Nem ismered fel a Juharlevelű Platánfákat?

Vince csak pislogott rá.

– A milyenlevelű miket?

Nagypapa fontoskodó hangon beszélt:

– Ez az erdő legóriásibb fája. Lehetetlen összetéveszteni bármelyik másikkal!

– Hát én biztos nem ismerem fel…

Sétáltak egy darabig, mikor Vince megtorpant. Ott volt előtte AZ A FA! Hatalmas törzsét tíz ember összekapaszkodott karja sem érte volna körbe. Fahéjbarna ágait márványvörös kéregdarabok foltozták és mindent betöltött a belőle áradó tömény természetillat. Egy levele akkora volt, mint egy macska feje.

– Ez az! – ámult tátott szájjal.

– Bezony ám! Itt kell lennie a ládának valahol…

Most még nagyobb lendülettel vetették bele magukat a kutakodásba, mint reggel a padláson.
Túrták-fúrták az avart, de mivel hosszas keresgélés után sem találtak semmit, lelkesedésük kezdett lankadni.

– Talán nincs is itt már…

Nagypapa kimerülten dőlt le a fa tövébe. Vince is elfáradt, nekitámasztotta karját a vastag törzsnek.

– Nagypapa, a Kincskereső Felfedezők nem adják fel!

– Ez igaz – az öreg erőt vett magán és tovább fürkésztek. Vince most már két kezével a földbe is leásott. Addig kaparta a talajt, hogy a körmei szurokfekete színben pompáztak. Beleütközött az ökle valami keménybe.

– Nagypapa! – kiáltott – Itt van valami!

Nagypapa odafutott, fölé hajolt és izgatottan rikkantott fel:

– Szép munka, Kapitány! Gyerünk, áss tovább!

Vince ásott, ásott, Nagypapa kíváncsi feje nem tántorodott mellőle. Lassan kirajzolódott a láda fedele, majd további földhányás után együttes erővel kihúzták.

A nagy lendülettől hátraestek, de a láda náluk volt és már csak ez számított.

Sóvárgó tekintettel fogták a kezükbe. Kis bajlódás a zárral – „Csitt-csatt”, – és kinyílt a kincsesláda.

A cipősdoboz méretű ládikó telis-tele volt régiségekkel.

– Hűű egy repülő! Hűű egy papírcsákó! Egy ceruza! – sorra vette ki a szerzeményeket – Ezek mind a te játékaid voltak?

– Bezony ám! – Nagypapát elöntötte a büszkeség. Az emlékek gondolata majdnem könnyeket csalt a szemébe, de visszafojtotta azokat.

Vincét elbűvölték a régi játékok. Különösen egy apró, kovácsoltvas lovasszekér ragadta magával.

– Ez egy igazi kincs! – ruhájával gondosan megtörölgette a kis szekeret.

Nagypapa a fiú öröme láttán nem tudott tovább harcolni a könnycseppek ellen.

– Olyan boldog vagyok, hogy tetszik!

Vince most egy füzetet húzott elő a ládából.

– Nagypapa, ez olyan újnak tűnik.

– Mutasd csak! – kezébe vette és kinyitotta – Életemben nem láttam még ezt a füzetet.

– Valamit beleírtak – mutatta a fiú.

– Olvasd csak, én nem látok a szemüvegem nélkül!

Vince olvasta.

„Kedves Kincsrejtő!

Gombakeresés közben bukkantam erre a ládára véletlenül. Visszaástam és elhoztam a gyermekeimet, hogy ők is rátalálhassanak. Együtt megcsodáltuk a benne rejlő játékokat. A lányom hazavitte belőle a lovacskát, de cserébe itt hagyjuk ezt a füzetet. Köszönjük a kalandot!

Molnár család”

Ott díszelgett a füzetben a megtalálók aláírása és a nevezetes kincskeresés dátuma.

– Jihhááá! – Nagyapa nagyot ugrott örömében. „Rip-rop-rip” – ropogtak a csontjai. – Ez szenzációs! – kiáltotta.

Vince vele ugrált. Örömtáncot jártak a fa körül, mint az indiánok a tábortűznél.

– Ássuk vissza, hogy más is megtalálhassa! – mondták egyszerre. Összenevettek. Vince gyöngyözött, Nagypapa mekegett.

A fiú kezébe vette a füzetet és belevéste a „Vince” szót az aznapi dátummal együtt. Majd Nagypapához tolta, hogy ő is aláírhassa. Nagypapa szintén kezébe vette a ceruzát és belekörmölt. Vince áhítattal figyelte.

Mielőtt visszahelyezték volna a kincsesládát az őt megillető helyre, Vince kivette belőle a kis lovasszekeret.

– Csak nem képzeled, hogy kiveszel belőle valamit és nem hagysz helyébe semmit? – Nagypapa pajkosan meghúzta a fiú fülét.

Vince zsebébe nyúlt, elővette a játékkatonát és a dobozba helyezte.

– Biztosan bele szeretnéd tenni?

– Biztosan! – mondta. – Valakinek örömet fog okozni.

Nagypapa büszkén veregette meg a vállát. Visszatemették a ládát, ami jóval könnyebb volt, mint kiásni. A kalandtól mámorittasan indultak vissza.

– Remélem ott vár még az a kutyus! – mondta a fiú, miközben hazafelé ballagtak.

– Most jut eszembe – hebegett Nagypapa – nem megyünk inkább egy kerülőúton? Tudod, a sár miatt…

– Persze, a sár miatt! – nevette ki nagyapját.

De nem bánta a hosszabb utat, hiszen remekül elcsevegtek.

– Nagypapa, miért úgy írtad alá a kincsesláda füzetét, hogy „Jancsi”?

– Mert melletted újra Jancsinak érzem magam.

Egymásra tekintettek. Olyan nézés volt ez, amit csak egy nagyszülő és az unokája érthet meg.

– Máshová is rejtünk el ládákat?

– Ahová csak szeretnél! És néha leellenőrizzük őket, hogy épségben vannak-e még.

– Mindegyikbe teszünk egy füzetet, hogy a megtalálók aláírhassák!

– A hozzájuk vezető térképeket pedig odaadhatjuk a barátainknak.

– És mindenkinek!

– Rejthetünk fára vagy kövek alá!

– Madáretetőbe!

Az ötletek csak jöttek és jöttek, ahogy lépdeltek vissza az alkonyodó égbolt alatt.

Mikor hazaértek, Vince pizsamába bújt és lefeküdt. Nagypapa az ágya szélére ült.

– Kár, hogy vége a tavaszi szünetnek, és holnap haza kell mennem – görbült le álmos szája.

– Nekem is hiányozni fogsz – Nagypapa megsimogatta a haját – De ma fergeteges napunk volt, igaz?

– Bezony ám! – utánozta Vince a nagypapáját.

Összenevettek. Gyöngyözés, mekegés.

– Jó éjszakát, Vince! – köszönt el Nagypapa.

– Jó éjszakát, Jancsi!


“Rajongok a mesékért! Nem, nem vagyok gyerek, és nem is rendelkezem sajáttal, akinek olvasnék. Csupán a saját örömömre bújom a mesekönyveket, na meg a férjemet szórakoztatom velük.

Hiszem, hogy egy jó mese legalább annyira élvezetes egy felnőtt, mint egy gyerek olvasó számára. Hiszem, hogy egy jó mese gyógyít, vigasztal, bátorít és feldobja a napodat.
Én pedig ilyesféléket szeretnék írni.”

(Harka Sára, a szerző)