olvasgató

Kálmánchey Laura: Az égbolt meséje (mese)

Megjelent: 2017. szeptember 22. Kategória: Kálmánchey Laura, Mese

Valamikor réges-régen, az idők kezdetén, a napocska egyedül búslakodott az égen. Minden napja egyformán telt, és nem volt egy teremtett lélek, akihez szólhatott volna. A virágok és fák lombjai távol voltak tőle, nem ért el hozzájuk a hangja. A madarak is messze elkerülték, féltek a forróságtól, melyet árasztott.

Minden hajnalban, amint megkezdte napi sétáját a kies, kéklő égbolton, megpróbált szóba elegyedni a bokrokkal, fűszálakkal, de ők még reggeli tisztálkodásukkal voltak elfoglalva. Esténként pedig csókot nyomott a fák homlokára, akik addigra már mély álomba szenderültek. Nagyon el volt keseredve, hiszen körös-körül a világban azt látta, hogy rajta kívül senki sincs egyedül. Még a holdnak is voltak társai: a csillagok, akik minden éjszakai útjára elkísérték.

A napocska egyre szomorúbb lett. Már felkelni is alig volt kedve. Fénye megsápadt, és nem mosolygott úgy, mint a kezdet kezdetén, amikor még örült a hatalmas térnek, ami csak az övé volt. Elfáradt az örökös vándorlástól is.

Úgy érezte, az utolsó sétájára indul, amikor egyszer csak fura szerzetet pillantott meg felé tartani, jobban mondva úszni. Kis, bodros, fehér pamacs volt, leginkább egy bárányra hasonlított. A napocska annyira elámult a csodálkozástól, hogy még köszönni is elfelejtett, amikor a kis pamacs odaért hozzá.

Szia, napocska! Én a bárányfelhő vagyok. Azért küldtek hozzád, hogy ne légy annyira egyedül.

A napocska annyira megörült, hogy sírva fakadt a boldogságtól. Egész nap játszadoztak, mint két gyerek. A napocska még az aznap esti búcsúcsókjáról is megfeledkezett.

Másnap újabb meglepetés várta. A felhőcske elhívta a többi társát is. Vidáman kacarásztak napestig. A nagy kergetőzésben azonban a napocska nagyon kifáradt. Jártányi ereje sem maradt, késő délután ájultan hullott le az égről ágyacskájába.

Másnap nehezen ébredt, és csak lassan poroszkált a többiek után. Még mosolygott, de nem játszott velük. Ahogy így baktatott, hirtelen valami hűvösséget érzett. Felnézett és megtorpant.

Borzalmas volt, amit látott. Egy hatalmas, sötét valami úszott felé az égen, fenyegetően rámordult, és éles fény vakította el. Kereste a bárányfelhőket, de sehol sem látta őket. Megint egyedül volt. A szörnyeteg egyre közelebb ért. A napocska ijedtében behunyta a szemét. A fáradtságtól úgysem tudott volna elmenekülni, hát hagyta, hogy történjék, aminek történnie kell. Görcsösen szorította össze pilláit. A hatalmas felleg körülölelte, mint egy hűvös takaró. Az égető fájdalom, amit a kimerültségtől érzett, lassanként elmúlt. A felhő szelíden felvette a hátára, és vitte magával.

A napocska kinyitotta a szemét. A sötét felhő már nem tűnt fenyegetőnek, bár még mindig nagyokat mordult. A hátán cipelte a napot. A fáradtság és a nap melege megizzasztotta. Patakzott róla a víz, és ahogy esteledett, ő egyre kisebb lett. Végül teljesen összezsugorodott. A napocska már nem félt tőle. Megfogta a fátyollá szelídült kis felhődarabot, és magához ölelte, mire az teljesen eltűnt.

A napocska vigasztalhatatlan volt. Az bántotta legjobban, hogy meg sem tudta köszönni, azt a nagy jóságot, amit a felhő tett érte, és végig egy szót sem szólt hozzá. Pedig ha valaki, ő aztán tudta milyen magányosnak lenni. A bárányfelhők hiába hívták fogócskázni. Ő csak menetelt egykedvűen.

Észre sem vette, amikor a felhőcskék eltűntek. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy hűvösséget érez. Hát, amint felemelte a fejét, megpillantott egy komor, sötét felleget. Hasonlított arra, amelyikkel előző nap találkozott. Örömében felkacagott, futni kezdett a felhő felé, mely barátságtalan mordulásokkal köszöntötte, de ő már nem ijedt meg többé. A felleg karjaiba vetette magát, aki felvette a hátára, és csak repültek, repültek át az égen. És a napocskának be nem állt a szája. Fecsegett a felhőnek, akinek mély morgásai dorombolássá halkultak. Amikor a felleget elhagyta ereje, a napocska átölelte, úgy búcsúzott el tőle. De nem volt szomorú, tudta, hogy ennek így kell lennie, és már várta a következő találkozót egy másik felleggel.

Ezért aztán, ha beborul, és éjszakai sötétség lepi el a tájat, csak az emberek szomorúak. Odafönt a napocska boldogan pihen a hűs karokban.

      A szerző illusztrációja