Kutyifa Anikó: A sün, aki azt akarta, hogy tiszteljék (mese)

Megjelent: 2019. január 2. Kategória: Kutyifa Anikó, Mese

Egyszer volt, hol nem volt, egy rengeteg erdő szélén élt egy sündisznó. Salamonnak hívták. Salamon sokat szomorkodott amiatt, hogy aki közel akart hozzá menni, ha nem volt elég óvatos, mind megszúrta magát. Félt, hogy emiatt tartanak tőle, és nem tisztelik az erdő lakói.

Egyik reggel korán felkelt, és úgy döntött, tanácsot kér a többi állattól. Mire a nap első sugarai bekukucskáltak az erdő fái között, már úton is volt. Elsőként az öreg tölgy felé vezetett az útja, hogy megtalálja a baglyot.

A bagoly komótos mozdulattal tekergette a nyakát jobbra és balra, mindentudónak tűnő szemeivel hatalmasakat pislogva.

– Mi járatban, sündisznó? – kérdezte mély, dörgő hangon.

Salamon először egy picit behúzta a nyakát, és tüskés bundája rejtekében azon gondolkodott, vajon szabad-e egyáltalán neki a bagolytól bármit is kérdezni. De aztán összeszedte a bátorságát, és cérnavékony hangon megkérdezte:

– Mélyen tisztelt bagoly, szeretném tőled megtudakolni, hogy miért tisztel téged az erdőben minden állat?

A bagoly büszkén kihúzta magát, igencsak imponált neki a kérdésben rejlő feltevés. Megköszörülte a torkát, és öntudatos hangon megszólalt:

– Nos, aprócska sündisznó barátom, eme mély tisztelet talán testalkatom fenséges mivoltának, éles látásomnak és a bársony lebbenéséhez hasonló suhanásomnak köszönhető. Ezenkívül pedig figyelmedbe ajánlom – és itt néhányszor megszorította impozáns karmokat viselő ujjait – ezeket a szintén tiszteletet parancsoló végtagokat. Összességében véve – tekintett végig szürkésbarna tollain – nem találok magamon olyan testrészt, mely ne indokolná, hogy az erdő lakói felnézzenek rám.

A süni nagyon is egyetértett ezzel a válasszal, mert az avar csikorgó levelei közül bizony nem volt egyszerű neki sem a felfelé figyelés. Rövidke nyaka jócskán elfáradt, amíg a magyarázatot hallgatta.

– Elégedett vagy a válasszal, pirinyó barátom? – húzta fel orra híján a csőrét a bagoly. És kissé hunyorogva vizsgálgatta a váratlan vendégét.

Ettől a pillantástól a sündisznó gerincén jéghideg borzongás futott végig, még utoljára felpillantott a szemléltetésként mutogatott karmokra, aztán jónak látta gyorsan elköszönni.

– Igen, köszönöm – dünnyögte az orra alá, és már szedte is apró lábacskáit.
Kis idő múltán összetalálkozott a hangyával. A hangya óriásikat szuszogva tette le maga elé a morzsát, amely ránézésre is jóval nagyobb volt nála. Mellső lábaival törölgette volna az izzadtságot a homlokáról, ha tudott volna izzadni. Verejtékezés híján inkább megszólította a sündisznót.

– Mi végre ez a rémült ábrázat, Salamon? Úgy nézel ki, mint aki épp csak megmenekült valami nagy veszedelemből.

Salamon nem fogott magyarázkodásba, inkább feltette a kérdést:

– Kedves hangya, miért van az, hogy téged mindenki tisztel itt az erdőben?

– Hát, mi tagadás, igazad van! Nem panaszkodom. Sokan becsülnek engem a szorgalmamért. Éjt nappallá téve dolgozom, no meg aztán – azzal behajlította könyökben, ha lett volna neki könyöke, mellső lábát – idenézz Salamon, látod ezeket a kitin alatt domborodó izmokat? Ezt sem a legyek hordták össze! Nosza, próbáld csak megemelni ezt a kenyérdarabkát! Mindjárt meglátod, miről beszélek!

Salamon erősen törte a fejét, hogyan is emelhetné fel a hozzá képest aprócska morzsát, de sehogyan sem tudott két lábra állni. Forgolódott, ügyeskedett, de nem jutott dűlőre.

A hangya egy darabig csak figyelt, eleinte mosolygott, aztán harsány nevetésbe kezdett.

– Édes egy komám, hát, ha még egy ilyen pirinyó morzsát sem tudsz felemelni, ugyan mivégre tisztelnének téged? – azzal felkapta a kenyeret, és választ sem várva otthagyta a megszégyenült Salamont.

A sün azonban nem engedte meg magának, hogy sokáig szomorkodjon. Eltökélte, hogy kideríti, mi az oka annak, hogy másokat jobban tisztelnek, mint őt.

Ahogy ment, mendegélt magában morfondírozva, egyszer csak hangos kopácsolás törte meg az erdő csendes neszezését. Salamon megint csak kénytelen volt felfelé nézni a hang irányába, és megszólította a piros sapkás ácsmestert.

– Fakopáncs úr, ha tudna egy kis szünetet tartani! – kiáltott fel.

A ritmus megszakadt, és a harkály egy gyors rebbenéssel megkapaszkodott a sün feje feletti ágon.

– Mit zargatsz engem, tüskéshátú?! Tudom, hogy te is szeretsz kukacoskodni, de a te éttermed idelent van, az enyém meg odafent. Csak nem valami potya kajára számítasz? Ha így van, eredj innét, mielőtt az orrodra koppintok!

Salamon megint egy picit behúzta a nyakát, de nem hagyta magát eltéríteni.

– Nem akarok én ételt kérni tőled, fakopáncs, csak meg akarom kérdezni, hogy miért tisztelnek téged az erdei állatok?

A harkály nagyot kacagott, és gúnyos hangon felelt:

– No, hiszen, ha neked ezt kérdezned kell, akkor tényleg nem tudsz semmit! Nézz itt körül! – kezdte, és jobb szárnyával széles mozdulatot tett a lombok irányába. – Itt minden fa és bokor szinte könyörög, hogy gyógyítsam meg. Ha a szú motoszkálásától viszket a bükkfa, mit gondolsz, kit hív azonnal? Ha a tölgyfakéreg alá bepetézik valami szemtelen bogár, ki az, aki megszabadítja az öreget a kínjaitól? És ami a legjobb, eközben megtömöm a bendőm. Nincs nálam szerencsésebb fickó az erdőben. Emellett még a kobakom is kőkemény, s ha én valamibe beleütöm a csőröm, ott nincs többé galiba! Érted már, öcskös? – nevetett a fakopáncs, azzal barackot nyomott volna a sün fejére, ha nem félt volna attól, hogy az összeszurkálja. Úgyhogy ehelyett lassan elhalkuló kacagással elreppent.

Salamon gyűjtögette a válaszokat szép sorjában. Erő, szorgalom, furfangosság. Miközben magában morfondírozott, kiért a tisztásra. Hirtelen megrezzent mellette a bokor, és egy fenséges őzsuta lépdelt mellé karcsú lábaival. Salamon egy percig sem habozott, megszólította:

– Kedves őz, megmondanád nekem, hogy téged miért tisztel mindenki az erdőben?

– Nos, ez egyszerű, fiatal barátom – kezdte édes, fűszeres hangon az őz. – Figyeld meg kecses mozgásom, játszi szelídségem, finoman ívelt lábaim – majd közelebb hajolt Salamonhoz és alig hallhatóan a fülébe súgta –, és bevallom, az a mese, az a Bambi, biztos hallottál róla! Nos, hát annak is nagyban köszönhető, hogy az évek során sem csökkent a népszerűségem. Ha az ember híres, az híressé teszi az erdőt, a többi lakót. Szóval, tudod, hogy van ez.

De Salamon nem tudta. Úgyhogy csak csendben figyelte, ahogy az őz átlibeg a tisztáson és eltűnik a túloldali rekettyésben.

A sün újra elkezdte összeszedni magában: erő, szorgalom, furfangosság, szépség. Majd óvatosan körbenézett fekete gombszemeivel magán: a lábai nem erősek, ha éhes, keres ugyan gyümölcsöt, de nem éjt nappallá téve, nem szokott hasznot húzni mások bajából, és akárhogy is figyelte magát a tisztás szélén csillogó tócsában, nem látott magán semmi szépet.

Ekkor hirtelen, szinte a semmiből leszállt mellé egy galamb. De mielőtt Salamon neki is feltehette volna a kérdést, az megszólalt:

– Jó ég, pajtás! Mit itatod itt az egereket? Ahelyett, hogy elcsípnél egyet közülük? – mulatott a sün kárára a galamb.

Salamon elszégyellte magát, észre sem vette, hogy tényleg kigördült volna egy könnycsepp a szeméből, ha tudott volna sírni. De sírás híján dacosan emelte a szemét a hívatlan vendégre.

– Nem sírtam – jelentette ki. – Nem is tudok sírni.

– Neeem? No, hát, akkor mit tudsz?

Ez a kérdés aztán tényleg igazán foglalkoztatta Salamont. Úgyhogy megfontoltan válaszolt:

– Hááát, erős nem vagyok, szorgalmas sem, a furfangosság eddig még nem is jutott eszembe, szépnek pedig semmiképpen nem mondanám ezeket – mutatott a tüskéi felé.

A galamb nevetett egyet, de cseppet sem kárörvendőn.

– Idefigyelj, pajtikám! Miből gondolod, hogy ezekre a tulajdonságokra szükséged van?

– Sokféle állattal beszéltem, őket ezek miatt tisztelik.

– Ne mondd, aztán mindegyik sün volt?

– Kicsoda?

– Akit megkérdeztél.

– Nem, dehogy. Egyik sem!

A galamb erre még nagyobbat nevetett, és aztán kedélyesen megütögette szárnyával a mellette lévő követ, jelezve, hogy Salamon üljön le oda.

A sün kicsit kételkedett abban, hogy bármit tanulhat egy olyan állattól, aki szürke, nincs is igazi otthona, és bármiféle eledel megfelel neki. De a galamb nem zavartatta magát, belekezdett a mondókájába:

– Idefigyelj, sünbalázs! Nem baj, ha így nevezlek? A városban mindenki csak így emleget benneteket, sünöket. Én sokfelé repültem már életemben. Volt, hogy jóllaktam, volt, hogy éheztem. Néha volt fedél a fejem felett, néha nem. Olykor egyedül repültem, olykor másokkal. De egyvalamit megtanultam. Egyáltalán nem számít, hogy miért tisztelnek másokat. Az egyetlen dolog, ami számít, hogy te tiszteled-e magad! Érted már, öcskös? Ennyi a lényeg. Ha ez megvan, barátom, akkor magasról tehetsz a többiekre. Mondjuk én gyakorta szoktam is! – kuncogott magában a galamb. – Ezért megvallom, pont nem tisztelnek, de én teszek rá. Most már mennem kell. A haverok ma este indulnak Párizsba. Apám! Ott egy egész térnyi ember azzal van elfoglalva, hogy minket etet meg fotóz. Na, az a nem semmi! Szóval, én léptem! De ne feledd! Ne kérdezgess másokat, hogy miért tisztelik őket! Arra ne pazarold a drága idődet! Keresd meg azt, amiért te tisztelheted magad!

Azzal fogta magát és el is röppent.

Salamon egy darabig csak ült csendben, és próbálta megemészteni a hallottakat. De mivel a hangrezgések nem emészthetőek, észrevette, hogy üres a gyomra. Így hát hazafelé vette az irányt.

Egy panaszos hangot hallott egyszer csak a közelében.

– Segítség, segítség! – kiabálta valaki.

A sün meg is pillantott egy irinyó-pirinyó pockot, aki egy róka elől menekült. Salamon nem sokat gondolkodott, elkapta a kis pockot, és összegömbölyödött. Óvatosan, hogy mindketten kapjanak levegőt. A róka hiába görgette ide-oda a sünt egyre dühösebben, nem talált rajta fogást, úgyhogy egy idő után feladta. Salamon kinyújtózott, és útjára engedte a hálálkodó pocokkölyköt.

Ahogy ment tovább az odúja felé, egy bicegő erdei egeret pillantott meg. Minél több levelet próbált összehordani egy korhadt fa üregébe, de fájós lábaival alig-alig haladt. Salamon hempergőzött néhányat az avarban, és minden alkalom után leporolta magáról a leveleket az üreg bejárata előtt. Az egér asszonyság pedig boldogan bélelte ki vele az odút télire a kicsinyeinek.

A vadkörtefa alá érkezve végre boldogan harapott volna egy ízletes gyümölcsbe, de a fa alatt csak egyetlen körtét talált. Azon is éppen két cserebogár veszekedett, mert mindkettő magáénak akarta. Salamon hallgatta egy darabig a vitát, aztán odament a civakodó bogarakhoz.

– Megengeditek, hogy segítsek?

– Te? – kérdezte a csápjait megvetően ingatva az egyik cserebogárkölyök. – Mit tudnál te segíteni?

Salamon jobb mellső lábával egy jól irányzott ütéssel elfelezte a körtét. Azzal tovább is ment. Úgy tervezte, körte híján meglátogatja a csipkebogyó bokrot. Így mit sem törődött a háta mögött csodálkozó cserebogarakkal.

Miután jól belakmározott, lepihent egy puha fűcsomóra, és úgy döntött, holnap folytatja a kutatást. Hátha megtudja, vajon miért tisztelnek másokat az erdei állatok. Álmában egy szürke galambot látott szállni egy óriási, négy lábon álló torony körül.

© Kutyifa Ágnes illusztrációja

Az író bemutatkozása:

Gyógypedagógus vagyok, egy csodálatos kisfiú édesanyja. Az írást nem a hobbimnak mondanám, inkább az életem részének. A napok ízét adja, az élményeim formáját tölti meg tartalommal.