Lesetár Dávid: A vízitündér (mese)

Megjelent: 2017. december 7. Kategória: Hivatásos illusztrátor rajzával, Lesetár Dávid, Mese

Fent a messzi északon, Norvégiában állt egy piciny falu. Ez a falu egy kis tó mellé épült. A tó különleges volt, hiszen az emberek sosem jártak oda horgászni, csónakázni vagy fürödni. Hogy miért nem? Mert bizony ez egy varázstó volt. A falubeliek így hát tiszteletben tartották, és nem háborgatták.

Hogyan is merészelték volna háborgatni, amikor három gyönyörű tündér is lakott abban! A legidősebb, Lysstyrke (ejtsd: Liisztirke), azaz Fényesség, hosszú szőke hajával, hófehér arcával olyan elbűvölő volt, hogy hozzáfogható szépséget megfesteni sem lehetne. A középső, Mørket (ejtsd: Mörke), vagyis Sötétség, ébenfekete hajú, ugyancsak fehér bőrű tündér volt, szemeivel valósággal megigézte azt, akire ránézett.

A két lány varázsló képességgel bírt, melyet anyjuktól, magától Innsjøtől (ejtsd: Innsö), a Tótól nyertek el. A Tó ugyanis felajánlotta a falu lakóinak, hogy ha nem zavarják pihenését, időnként elküldi lányait, hogy természetfeletti erejüket felhasználva teljesítsék azok kívánságait.

Ám Fényesség csak akkor jött elő, amikor a Nap első sugarai hajnalban kibukkantak a felhők mögül. Sötétség pedig napnyugta után, a csillagok és a Hold társaságában libbent a víz tükre fölé. Aki pedig nem volt a  Tó környékén pontosan akkor, amikor a két tündér kiszállt a birodalmából a vízpartra, az bizony nem számíthatott arra, hogy meghallgatásra találnak szavai.

Volt a Tónak egy harmadik lánya is. Aranybarna haja, rózsaszín arcocskája volt, tekintete melegséget sugárzott, nem úgy, mint a nővéreié. Talán az anyja ezért sem tudta mihez hasonlítani, csak egy egyszerű tavirózsához. Így neki a Nøkkerose (ejtsd: Nökkerósza), Tavirózsa nevet adta. Ő volt nemcsak legkisebb, hanem a leggyámoltalanabb is a testvérei közül, így hát azok megvetették és kihasználták: minden házimunkát ráhagytak.

Tavirózsa egész napja másból sem állt, csak főzésből, mosásból, takarításból. A nővérei ettek, aludtak, henyéltek, ő pedig kiszolgálta őket.

Nem szerette őt, és szigorú volt vele az anyja is: neki nem adta meg a hatalmat ahhoz, hogy varázsolni tudjon. Bármennyire is vágyott arra Tavirózsa, hogy ő is képes legyen segíteni a falu népén, az anyja lenézően csak annyit mondott neki:

– Rád itt lent van szükség. Majd a nővéreid foglalkoznak az emberek bajával, te ne törődj velük!

Olyan sokat dolgoztatták szerencsétlent, hogy még az is ritkaságszámba ment, ha kevés szabadidejét kihasználván felszállhatott a víz fölé, és körülnézhetett, hogy mi zajlik a földi világban. Annyira hozzászokott már a sivár, boldogtalan otthonához, hogy ámulattal járta az erdőket, mezőket, nem győzte magába szívni a friss, tiszta levegőt, és élvezni azt a kis szabadságot, amiben ilyenkor részesülhetett. Néha betévedt a faluba is, mert kíváncsi volt arra, hogy miképpen élnek ott az emberek.

Volt egy szegényes házikó, amely mellett sohasem tudott elmenni anélkül, hogy be ne lesett volna az ablakán. Abban a házban lakott a legszegényebb család a faluban: egy férj és feleség, egyetlen kis leányukkal, Liljával. A férfi napkeltétől egészen napnyugtáig keményen dolgozott a faluhatárbeli földeken, a gazdag földesurakat szolgálva. Felesége otthon vezette a háztartást, de egy idő után megbetegedett, így férjének és az otthonmaradó gyermeküknek kellett ápolnia őt.

Főleg a kislányt szánta a tündér: még csak ötesztendős volt, és amíg édesapja a földeken robotolt, ő addig édesanyját etette, gondozta. Nem maradt se játékra, se barátokra ideje. Mikor bevitte az ebédet és a forró teát édesanyjának, majd visszament a saját szobájába, letérdelt az ágya mellé, kezeit összekulcsolva feltette arra, és imádkozni kezdett:

– Édes Istenkém, add, hogy anyukám meggyógyuljon! Kérlek, csak egy kicsit, de legyen könnyebb apukám élete, aki annyit dolgozik értünk! Hadd legyen végre nálunk is vendég a Boldogság!

Hallotta ezeket a fohászkodó szavakat a tündér, nem is egyszer. Egy napon úgy döntött, hogy ideje most már tennie valamit. Noha ő nem varázsolhatott, nővérei igen. S bár sosem kérhetett semmit testvéreitől, hiszen félt tőlük, most mégis eléjük állt:

– Kérlek téged, Fényesség, idősebb nővérem, szánd meg azt a családot! A szívem majd megszakad, ha hallom, ahogy sír az a kislány. A te varázserőd segíthetne rajtuk, hogy kevesebb legyen a bánat abban a házikóban.

– Ejj, te butuska húgocskám! Hát elfelejtetted már, hogy én csak hajnalban teljesítem a kívánságokat? Ha akkor elébem járulnak, szívest-örömest állok rendelkezésükre!

– De hogy jöjjenek hozzád hajnalban, mikor szerencsétlen édesapja akkor már a szántóföldön dolgozik, édesanyja beteg, ágyhoz kötött, szegény kislány pedig még alszik?!

– Az engem nem érdekel! Vagy jönnek akkor, vagy nem, én senkire nem várok!

A rideg szavak után könnybe lábadt Tavirózsa szeme. De felcsillant, amikor meglátta másik testvérét, Sötétséget:

– Sötétség, drága ifjabb nővérem! Hallgasd meg hát te akkor annak a szomorú kislánynak a kívánságát, és tedd jobbá az életüket!

– Megteszem én, ha akkor, amikor a csillagok felbukkannak az égen, ők is megjelennek a Tó előtt. Ha nem, én sem foglalkozok velük.

– De hisz ez képtelenség! Az édesapja és Lilja is akkor tér nyugovóra a kimerítő, fárasztó nap után.

– Mit érdekel az engem?! Ha nem jönnek akkor, mikor én akarom, fel is út, le is út!

Még jobban elkeseredett ezek után Tavirózsa. Már csak egyetlen reménysége maradt: édesanyjához, a Tóhoz fordult segítségért.

– Kedves Édesanyám! Engedd meg kérlek, hogy csak most egyszer én is tudjak varázsolni! Annyira szeretnék segíteni ezen a kislányon és szülein, de nem vagyok rá képes!

– Ugyan-ugyan Tavirózsa, hát nincs neked itt nálunk éppen elég dolgod? Inkább menj, és seperj ki a pincében, úgy láttam, mostanában nagy a piszok ott!

Nem csoda, hogy ezt követően végérvényesen elöntötte a bánat szegény jóságos tündérlány szívét. Nem engedelmeskedett anyjának, hanem felszállt a földi világba, és leroskadt egy nagy fa tövébe, majd keservesen sírni kezdett. Ám nem adta fel a küzdelmet, mert sokkal erősebb volt ő annál! Miután jól kisírta magát, letörölte meseszép arcáról könnyeit, és vett pár mély levegőt. Majd felkelt a földről, és nagy lelkesedéssel megindult hazafelé. Elhatározta, hogyha varázslattal nem is, de a szívével fog segíteni Liljának és családjának.

Egyik éjszaka egy nagy zsákba összegyűjtött annyi élelmet otthon, amennyit csak elbírt, és kiszökött a faluba. Majd nagyon ügyesen bemászott a család házába az ablakon, úgy, hogy senki észre nem vette.

Odabent csend honolt: mindenki aludt. Fogta magát Tavirózsa, és nekilátott sütni-főzni: mindazt, amit otthonról magával hozott, finom ételnek elkészítette. S tette ezt olyan halkan, hogy a benti szobákban pihenők egy neszt sem hallottak meg. Majd amint végzett, gyorsan hazarohant, s senki sem tudta meg, hol járt azon az éjjelen.

Másnap reggel volt ám nagy öröm a szegény házban, olyan, mint amilyen talán csak a kis Lilja születésekor lehetett! Nem tudtak rájönni sem a szülők, sem a kislány, hogy ugyan ki lehetett velük ilyen nagylelkű, hogy vagy két hétre való ételt megfőzött nekik. Az egész faluban elkezdett terjedni a hír: valami csodatévő járt az egyik házban.

Megtudta mindezt maga a Tó is, hiszen előbb vagy utóbb semmi nem maradhatott titok előtte, s világossá vált a számára, hogy legkisebb leánya volt az, aki megszánta a nincstelen családot. Megenyhült erre végre már a kőszíve. Így szólt Tavirózsához:

– Leányaim közül egyedül téged nem ajándékoztalak meg a varázslás eszközével. De már látom, hogy neked sokkal nagyobb hatalmad van, mint két nővérednek: a te erőd a szívedben rejlik. Ezért jutalmat érdemelsz: megadom neked a varázslás képességét, amely olyan hatalmas lesz, mint amekkora szeretet lakozik benned!

Tavirózsa bár elfogadta az ajándékot, nem maradt tovább a rá dühössé, féltékennyé váló nővéreivel a Tóban. Nagyon régóta vágyott már a szabadságra, nem csoda hát, hogy elhagyta a családi házat, ahol oly sokat szenvedett.

Ám nem csupán a saját boldogságát tartotta szem előtt: azt a célt tűzte ki maga elé, hogy – szemben nővéreivel – belőle olyan tündér lesz, aki a nap bármelyik szakában meghallgatja az emberek panaszait, nem csak mikor éppen kedve tartja hozzá. Ha lehet, minél több emberét. Tervét pedig ezúttal is megvalósította: így lett később ő egész Norvégia valamennyi tavának, patakjának, folyójának vízitündére. S bár már képes volt varázsolni, az emberek az egész országban mindig csak úgy tisztelték, mint a Vízitündért, aki a szívével tett csodákat.

© Németh Szilvia – Nészi illusztrációja

Értékeld az illusztrációt: 12345 (53 értékelés, átlag: 4,57 out of 5)