Lesetár Dávid: Egy ausztrál állatmese (mese)

Megjelent: 2017. augusztus 4. Kategória: Lesetár Dávid, Mese

Egészen biztos vagyok benne, hogy rengeteg állatot ismertek mesekönyvek, újságok képeiről, netalán élőben is láttatok már egy-egy szarvast, sast, vagy éppen rókát. Ezek az állatok a mi földrészünkön, Európában élnek. Van azonban egy olyan tőlünk roppant messzi vidék a világon, ami egyszerre ország és földrész is. Ez a különös hely számos furcsa szerzetnek ad otthont, olyanoknak, amelyekkel sehol máshol nem találkozhatunk, bármerre is vigyen minket az utunk. Ezt az országot nevezzük Ausztráliának.

A mese, amelyet most elmondok nektek, nagyon-nagyon régen történt egy erdőbéli tisztáson valahol Ausztráliában. Ha hinni lehet a csiripelő madaraknak, egy szép napon az ausztráliai állatok gyűlést szerveztek. Céljuk igen komoly volt: királyt készültek választani maguk közül. Képzeljetek el tömérdek fura lényt, amint ott álldogálnak az erdő közepén és nagy hangzavart keltve vitáznak egymással!

S hogy mennyire is szokatlan állatok sokasága jelent meg ezen a jeles napon? Ott volt például Ausztrália egyik legjellegzetesebb élőlénye, a koala. Feje és háta szürke, hasa hófehér, orra pedig olyan, akár egy fekete gombóc egy fagyiban – ha ugyan létezik ilyen színű fagylalt. Nem mondhatnánk, hogy szeret sokat dolgozni: a nap jó részében kedvenc fáin ücsörög és falatozza az ágakon lévő leveleket.

Elment rajta kívül még a megbeszélésre a dingó is. Szőre olyan vörös, akár az általatok is jól ismert rókáé, de feje jobban hasonlít hűséges társunkéra, a kutyáéra. Imádja a birkahúst, emiatt pedig a gazdák és a pásztorok nagyon sokat harcolnak vele.

Alighanem láttatok már gyíkot ti is, amint próbáltátok elkapni a sűrű fűben ezt a félénk, de annál fürgébb lényt. No, Ausztráliában ez az állat is egy kicsit más: ha veszélyben érzi magát, nem menekül, hanem a nyaka körüli gallért felfújja, ami úgy terül szét a fejét körülvéve, mint egy óriási tányér. S ha ez nem lenne még elég, félelmetes hangot ad ki hozzá, így rémisztvén meg azokat, akik háborgatni merészelték pihenését. Galléros gyíknak hívják, és ő sem hiányozhatott a gyűlésről.

De tiszteletét tette Ausztrália jelképe, a kenguru is. Hatalmas lábaival akkorákat tud ugrani, hogy métereket repül a levegőben. S nem csak gyorsan közlekedik; kitűnően üt karjaival s rúg lábaival. Egy igazi bokszbajnok is megirigyelné tőle a tudását!

Talán a legkülönösebb kinézetű trónkövetelő a kacsacsőrű emlős volt. Testét szőr fedi, akár a legtöbb emlősét, ám a csőrét és az úszóhártyás lábait, mintha egy kacsától kölcsönözte volna. Szüksége is van ezekre az ,,eszközökre”: bár megél a szárazföldön is, imád a víz felszíne alatt lenni, eledelét is onnan szerzi be.

Ám még közel sem soroltam fel minden állatot, amely ma is ott lakik, és akkor is ott vitázott a választáson. Megannyi színpompás tollú madár, csodálatos pikkelyű kígyó, hal, és valóságos élő ékszerként ragyogó kisebb-nagyobb bogár is elment a rendezvényre. Minden állat magát tartotta a legmegfelelőbbnek arra, hogy ő legyen az állatok királya. Vagy azért, mert ő volt a legszebb, vagy a legerősebb, netalán mert úgy vélte, hogy ő a leggyorsabb. Mások ügyességükre vagy éppen csavaros eszükre hivatkoztak. Azt mondta elsőként megszólalva nagy nyugodtan a koala:

Én tudok a legjobban és a legmagasabbra fára mászni közületek, így hát egyértelmű, hogy engem illet a korona!

Erre gúnyosan vihogni kezdett a dingó és így felelt:

Ne nevettess, kit érdekel az, hogy hogyan mászol fára?! Én vagyok a legrettegettebb vadász itt, ezt jól tudja mindenki! Ide a királyságot!

Sokra mentek mindezzel! – legyintett flegmán a galléros gyík. – Ha kitárom hátborzongató tarajomat, mindannyian ezerfelé szaladtok majd nagy félelmetekben!

Majd a kör közepére ugrott a kenguru és ekképpen szólalt fel:

Na, és ki a legerősebb és leggyorsabb vajon? Aligha vonhatjátok kétségbe, hogy magam volnék az! Így én leszek az uralkodótok! – mondta határozottsággal a hangjában.

– Hogy elvagytok ti ezekkel a ,,rendkívüli” képességeitekkel! De mit csinálnátok, hogyha víz alá kellene merülnötök? Jajveszékelnétek, fuldokolnátok. Én azonban odalent is otthonosan mozgok, nem is találhattok nálam kiválóbb úszót! – hápogta a kacsacsőrű emlős.

Ezt követően mind több és több állat bátorodott fel és kért szót. Mindegyikük természetesen magát javasolta királynak, mint a legtökéletesebb személyt a tisztségre. Lassan már alig bírták túlkiabálni egymást. Amint így veszekedtek vehemensen, egyszer csak arra szállt a galamb. Hosszú útról érkezett meg, letelepedett hát kicsit pihenni az egyik faágra. Egy darabig csak szépen csendben hallgatta a többiek civakodását, néha forgatni kezdte a szemét, amikor már túl sok sületlenséget adtak elő az állatok önmaguk dicsőítésére. Majd kisvártatva rázendített szokásos, búgó hangjára, így mindenki ráfigyelt.

Bolondok! – kezdte el mondókáját. – Veletek ellentétben én bejártam már az egész világot! S tudjátok mit láttam? Sok egymáshoz hasonló állatot. Szálltam a hatalmas ázsiai hegyek között, Európa békés erdeiben, Amerika végtelen síkságain; és azt vettem észre, hogy mindenhol – ha csak kicsit is – de hasonlítanak egymásra az állatok, bármelyik szegletében is éljenek a világnak. De olyan furcsa lényekkel, mint ti vagytok, sehol máshol nem találkoztam! Így hát felesleges nektek ilyen badarsággal tölteni az időtöket, mert mindannyian különlegesek vagytok, és együtt váltok majd Ausztrália büszkeségeivé, s királyaivá!

A többiek megkukultak néhány pillanatra a beszéd hallatára, és némán meredtek a galambra. Majd kisvártatva nagy tapsvihar és kiáltozás közepette üdvözölték a madár ötletét. Sőt, egyesek felvetették, hogy legyen ettől fogva a galamb az uralkodójuk. Az azonban nagyvonalúan visszautasította a felkérést: nem vágyott a hatalomra, és amúgy is, nemsokára ismét hosszú út várt rá egy távoli országba, nem maradt tehát ott velük.

Azonban az állatok nem feledték el, és mindig is úgy beszéltek róla, mint a madárról, aki lezárta a viszályt közöttük. Igaznak bizonyult tehát a híres mondás: ,, A név kötelez.” Világszerte ugyanis a galambot tartják a béke megtestesítőjének.

Így történt, hogy az ausztrál állatok végül nem választottak királyt maguk közül. S milyen érdekes! Erre pont egy olyan társuk vette rá őket, aki olyan közönséges, hogy bármerre is járjatok ezen a csodálatos bolygón, mindenhol összefuthattok vele. Elég, ha csak kinéztek a házatok elé. Lehet, hogy éppen most is arra száll egy.

Értékeld az illusztrációt: 12345 (33 értékelés, átlag: 4,52 out of 5)

“A nevem Lesetár Dávid. Az írás mindig is kedvelt időtöltésem volt. Már gyermekkoromban is próbálkoztam vele, a nagy álmom pedig, mint bármely írónak, regények megalkotása volt. Elsősorban ez, a kisregény és a novella azok, amik mindig is közel álltak hozzám; így ezekben a műfajokban tervezek a későbbiekben alkotni.

Ezek mellett a mese is meghatározó szerepet töltött be mindig is az életemben. Úgy gondolom, nem mindegy, hogy hogyan szólítjuk meg a gyermekeket a fejlődésük érdekében. A nevelés, tanítás során a mesélés az egyik legjobb, számukra is legörömtelibb mód arra, hogy minél jobban megismerhessék a körülöttük lévő világot. Az előbbiekben felsorolt stílusok mellett a meseírás is vonzott már kezdetektől fogva; első írásaim egyike is egy mese volt.

Mindig is úgy véltem, hogy egy jó író képes bármilyen témában, bármennyit írni. Hatásosan meg tud jeleníteni szerelmi-, kaland-, történelmi, stb. történeteket egyaránt; mindezt akár egy, akár ötszáz oldalon megtéve. Ám magának az írásnak a lényege nem a tematikája. Hanem egyrészről az irodalom feltétlen szeretete, tisztelete; másrészt annak címzettje, az Olvasó, hiszen végső soron őérte van a szépirodalom.

Ezeket az elveket követve célom, hogy minél változatosabb műfajokban, minél több korosztály érdeklődési körét kielégítve, a jövőben novellákat és regényeket írjak és jelentessek meg.”

(Lesetár Dávid, a szerző bemutatkozása)