Molnár-Varga Zita: Amanda és Emil (mese)

Megjelent: 2017. augusztus 7. Kategória: Hivatásos illusztrátor rajzával, Mese, Molnár-Varga Zita

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Amandának hívták, és rettenetesen szeleburdi kislány volt.

Azt hihetnéd, hogy egy királylány naphosszat a toronyban ül, olvasgat vagy hímez, esetleg bájosan elheverve cicát simogat. Nos, lehetséges, hogy léteznek ilyen királylányok, de Amanda egészen biztosan nem ilyen volt. Leginkább szaladgálni és hangosan viháncolni szeretett, és ráadásul állandóan ötletei támadtak!

Ez azért volt baj, mert annyi ötlete volt, hogy soha nem járt a végére egyiknek sem. Ha felkiáltott – és ez napjában több tucatszor is megtörtént –, hogy “Eszembe jutott valami!”, mindenki hátán végigfutott a hideg, mert tudták, hogy sok bosszúság és még több takarítás következik.

Egyszer például kapott egy kicsi palántát tündér keresztanyjától.

 

– Nevelgesd csak, Amandám, meglátod, szép nagyra növekedik majd. A virága pedig varázserejű lesz!

– Varázsvirág? Mit csinál majd? – ámuldozott Amanda.

Amanda keresztanyja persze ezt nem árulta el, mert ismerte a kislányt, és remélte, hogy így kitartóbb lesz.

– Megtudod majd, csak ápolgasd szépen!

Amanda lelkesen neki is látott a feladatnak, minden nap meglocsolta a kicsi növényt, simogatta, dúdolt neki. A palánta hamarosan cseperedni is kezdett. Megerősödött, és olyan magasra nőtt, hogy megcsiklandozta egy óriási esőfelhő orrát. Az esőfelhő hatalmasat tüsszentett, és egy egész álló hétig zuhogott a királyságban.

 

Amanda is elővette a szép színes esernyőjét, megállapította, hogy remekül illik a ruháihoz, és hogy fenséges táncot tud vele lejteni. Úgy belefeledkezett a táncolásba, hogy a növényét nem ápolta, nem szeretgette többé. A növény lassan elszáradt, hosszú szára összeroskadt, és mindenki hasra esett benne. Amanda pedig soha nem tudta meg, miben állt volna a virág varázsereje.

Egyszer pedig a fejébe vette, hogy kavicsokból kirakja anyukája, a királyné képét.

Sokáig gyűjtögette, válogatta a szép színes köveket a park sétányairól, az erdők lankáiról. Mikor már hegynyi magasságban álltak a kavicsok, neki is kezdett elkészíteni a képet. De hamar beleunt, hogy naphosszat a kavicsokat rakosgassa, és másfele futott. A félig kész alkotás egyáltalán nem hasonlított Amanda anyukájára, a szolgák pedig izzadva, fújtatva talicskázták vissza a kavicsokat.

Aztán egy napon Amanda az egyik birtokon lófrált, ahol találkozott egy kecskével. Szép kecske volt, hófehér bundájú, sárga szemű, hosszú szakállú. Amanda ilyen rokonszenves kecskét még soha életében nem látott. Szaladt is a szüleihez, hiszen engedély nélkül még egy királylány sem fogadhatott örökbe igazi állatot.

A királyné csak hümmögött, sejtette, milyen veszedelmet hozna Amanda a nyakukra, de Amanda apukája, a király engedékenyebb volt.

– Rendet tanul majd, ha minden nap egy állatról kell gondoskodnia! Hidd el, fele annyi gondunk se lesz vele! – azzal Amandához fordult:

– Etetni, itatni fogod?

– Igen!

– Meg is mosdatod?

– Igen!

– Játszol vele?

– Igen!

– Feltakarítasz utána?

– Igen!

– Ígéred?

– Ígérem! – fogadta meg ünnepélyesen Amanda, és így megtarthatta a kecskét.

Emilnek nevezte el, és pár napig el sem mozdult mellőle. Masnit kötött a szarvaira, szakállát szép copfba fonta, finom falatokkal kényeztette. De aztán megérett a smaragdszőlő, és Amanda sajnos elfeledkezett az ígéretéről.

– Dehogy viszem magammal a kertbe, még letaposná a finom szemeket! – kiáltott, és már szaladt is.

Emil így egyedül maradt a palotában. Szőlőszemeket ugyan nem taposott szét, de a saját bogyóit szorgosan potyogtatta a fényes márványpadlóra. Nem játszott vele senki, ezért a maga mulatságára megpróbált megszabadulni a masniktól. Igen élénk jószág volt, így mire sikerült neki, összetört három virágcserepet, a koszos patáival összekente a falat és felöklelte a komornyikot.

Amanda nagy felfordulásra és óbégatásra ért haza. Szemügyre vette a károkat, de nem csüggedt el. Máris támadt néhány ötlete, hogyan tudná elkerülni a bogyóproblémát és gondoskodni Emil szórakozásáról. A kecske hátsó felére zsákot kötözött, a hátára pedig egy horgászbotot erősített, ami egy répát lengetett folyamatosan Emil szeme előtt. Azzal pedig, mint aki jól végezte dolgát, máris visszafutott a smaragdszőlőhöz.

Szegény Emil próbálta megszerezni a répát, és ahogy vadul száguldott fel-le a palotában, vázákat lökött fel, udvaroncokat sodort el. A zsákot addig rugdalta, amíg az szétrobbant, és a bogyók szanaszét gurultak, egyenesen a király lába alá, aki hopp, el is csúszott, és szétvetett tagokkal terült el a padlón.

Akkorát ordított, hogy még Amanda is hallotta a kertben, és hazakullogott. Duzzogva takarított, és sikálás közben kivételesen nem támadt semmilyen új, fényes ötlete.

De aztán Emil vidáman odakocogott hozzá, szarvával gyengéden megbökdöste, és ahogy Amanda az okos sárga szemekbe nézett, hirtelen rájött: Emil ugyanolyan csintalan és kalandvágyó lélek, mint ő maga!

– De hiszen ez fantasztikusan nagyszerűen pompás! És pompásan fantasztikusan nagyszerű! – kiáltott fel, és örömében rögtön el is hajította a vödröt, amiből újra kigurultak a már összesöpört bogyók.

Attól a naptól fogva Amanda és Emil elválaszthatatlanok lettek. A királynak igaza lett, mert Amanda tényleg rendet tanult, és példásan gondoskodott Emilről. De a királynak mégsem lett igaza, mert a két barát egyesült erővel annyit rakoncátlankodott és annyi csibészséget követett el, amennyit Amanda egyedül még négy év alatt sem tudott volna. De ez már egy másik történet!

Értékeld az illusztrációt: 12345 (66 értékelés, átlag: 4,52 out of 5)

“Molnár-Varga Zita vagyok, hivatás szerint üzleti elemző, de ami sokkal fontosabb: két kisfiú boldog anyukája. A gyerekek folyamatosan izzásban tartják a kreativitást: szívesen eszelek ki nekik meséket, játékokat, vicces tanulnivalót, és írom már harmadik éve a családi blogot. Fontosnak tartom, hogy a fiúkból is olvasó ember váljék: ma még picik, de remélem, pár év múlva az én történeteimet is élvezni fogják – csak addig még meg kell tanulnom “fiús” meséket írni.”

(Molnár-Varga Zita, a szerző)