Nagyné dr. Rácz Edina: Csepi és Csöpi, a két vízcsepp körutazása

Megjelent: 2019. március 5. Kategória: Mese, Nagyné dr. Rácz Edina

Csepi és Csöpi testvérvízcseppek voltak. Szüleikkel együtt az óceánban éltek sok millió másik vízcsepp-családdal együtt. Gyerekként Csepinek és Csöpinek csak annyi volt a feladata, hogy hízzon és szép nagy cseppé gyarapodjon. Közben egyszer az apukájuk, egyszer az anyukájuk ment el dolgozni. A felnőtt vízcseppeknek az volt a munkájuk, hogy nagy körutazásokat tegyenek a Földön, és közben öntözzék, táplálják a növényeket, és itassák az élőlényeket. Amikor hazajöttek a szülők a körutazásról, mindig rengeteget meséltek az utazás során szerzett élményekről, amit Csepi és Csöpi ámultan hallgatott. Nagyon várták már, hogy ők is elmehessenek egy ilyen körutazásra.

– Mit szólnál, Csöpi, ha egyik nap mi is beállnánk a sorba, és elmennénk a körutazásra? – kérdezte Csepi a testvérét.

– Te is tudod, hogy nem szabad, még nem vagyunk elég nagyok hozzá és a szüleink biztosan nem engednek el minket – utasította el Csepi ötletét Csöpi.

– Márpedig én elmegyek! Nem szólok senkinek, holnap reggel beállok a sorba, és akkor estére el is indulhatok – morfondírozott magában Csepi.

Másnap reggel Csepi korán felkelt, beállt a sorba a többi vízcsepp közé. Csepi tudta a szülei elmeséléséből, hogy a vízcseppek tömött sorokban állnak egymás fölött minden nap a tengerben, és a legfelső sor a napsütés hatására elpárolog. A vízcseppek így egyre feljebb és feljebb kerülnek, aztán amikor legfelülre érnek, pára formájában felrepülnek a felhőkbe, és a felhők elviszik őket a Föld minden tájára.

Amikor Csöpi felkelt, Csepi már nem volt sehol. Rögtön tudta, hogy a testvére komolyan gondolta a tegnapi beszélgetésüket, és beállt a sorba. Rögtön utánaeredt, hogy lebeszélje a körutazásról. Átfurakodott a sorban álló cseppek között, és nagy nehezen megtalálta a testvérét.

– Azonnal gyere haza! – kiabálta Csöpi. – Semmit nem tudunk a körutazásról, csak a jó élményeket mesélték el a szüleink, a veszélyekre még nem készítettek föl minket!

– Nem megyek haza – makacskodott Csepi – , gyere inkább velem te is, nagy kaland lesz!

Amíg vitatkoztak nem figyelték, hogy a felettük lévő sorok szépen lassan elpárologtak, és már az ő soruk következett. Amikor a Nap sugarai megérintették Csepit és Csöpit, egyre átlátszóbbá váltak, és elkezdtek emelkedni.

– Én nem akarok menni! – kiabált Csöpi rémülten, de már késő volt.

– Nyugodj meg, Csöpi, itt vagyok veled! – nyugtatta a testvérét Csepi.

– Alig látlak, Csepi! – rémüldözött Csöpi.

– Itt vagyok melletted, mindjárt a felhőben leszünk, és akkor megint kék lesz a színünk – nyugtatta Csepi Csöpit.

Amikor a felhő megtelt a vízcseppekkel, akkor bezáródtak a felhő alján lévő hangárajtók.

– Milyen nagy a tenger! – jegyezte meg Csöpi.

– Nagyon szép innen fentről minden – helyeselt Csepi.

– Te tudod, hogy ez a felhő hova visz minket? – kérdezte Csöpi.

– Minden felhő más és más irányba megy, de hogy a mi felhőnk merre indul, azt nem tudom – válaszolta Csepi.

Ahogy nézelődtek a felhőben, egyszer csak egy nagy lökést éreztek.

– Mi volt ez? – rémüldözött mindenki.

– Ne ijedjetek meg – szólalt meg a felhő -, csak megérkezett az északi szél, aki meglök minket, így gyorsabban eljutunk a célállomásra.

– És hol van a célállomás? – kérdezte Csepi kíváncsian a felhőt.

– Egy kis városkába megyünk Németországba, és megöntözzük a szántóföldeket – válaszolta a felhő -, de előtte át kell kelnünk a Jeges-tenger és az Alpok magas hegyei felett is, ahol nagyon hideg lesz.

Csöpinek és Csepinek ideje sem volt átgondolni, amit a felhő mondott, máris zsibbadni kezdett a karjuk.

– Mi történik velünk? – kérdezte Csöpi. – Már nem tudok mozogni, és egyre fehérebb vagyok.

– Megfagyunk – válaszolta Csepi –, de nézd, milyen szép hófödte hegyek felett járunk!

– Vigyázat, nyitom a hangárajtókat – kiabálta a felhő –, a csapat felének ki kell szállnia!

A felhőben utazó vízcseppek fele hópehely formájában szállingózott lefelé a hegyoldalra, ahol a síelők lelkesedve csodálták őket.

– Megyünk tovább! – kiáltott ismét a felhő, és zárta a hangárajtókat.

Vajon lesz még megálló a német városka előtt? – morfondírozott magában Csepi.

Közben szép lassan olvadoztak, visszanyerték eredeti vízcseppalakjukat és kék színüket.

– Itt a végállomás! – kiáltotta egyszer a felhő, és már nyitotta is a hangárajtókat.

Csepi és Csöpi szép csendesen szálltak lefelé a társaikkal együtt. Volt, aki a szántóföldre érkezett, de Csepi és csöpi egy házacska előtt a járdára esett.

– Itt nem tud minket felszívni egyetlen növény sem – jegyezte meg Csepi.

– Vigyázz! – kiáltott rá Csepire Csöpi. – Majdnem elgázoltak ezek a babakocsit tologató anyukák.

– Hú, ez meleg helyzet volt – fújta ki magát Csepi. – Nem vagyunk itt biztonságban, el kell mennünk innen. Jön egy kutya, kapaszkodj fel rá, Csöpi! – kiabálta.

A kutya bőrig ázva behúzódott az egyik ház kertjében a kutyaóljába és várta, hogy elálljon az eső. Csepi és Csöpi a kutya szőrén kapaszkodott, és tanácstalanul nézegetett jobbra-balra, hogy most mitévőek legyenek. Amikor elállt az eső, a kutya kiment a házikója elé, és jól megrázta magát. Csepi, Csöpi és a többi vízcsepp nagy sikoltozások közepette lezuhantak a földre.

– Ez fájt! Szólhatnál, mielőtt ledobsz minket! – zsörtölődött Csepi.

Mivel a kutyáknak nagyon jó a hallásuk, az öreg házőrző meghallotta Csepi kiáltozását.

– Ki szólt hozzám? – kérdezte.

Csepi megijedt egy pillanatra, mert nem gondolta, hogy a kutya hallja, amit mond, de azért félénken bemutatkozott:

– Csepi vagyok, a vízcsepp, itt vagyok a földön, nézz le!

– Elnézést kérek, hogy ledobtalak titeket, de csak úgy tudok megszáradni, ha a vízcseppeket lerázom magamról – mormolta az öreg kutya.

Közben kisütött a nap, és elkezdte felszárítani a víztócsákat az udvarról.

– Kezdünk átlátszóvá válni megint, nem akarok tovább utazgatni, haza akarok menni – siránkozott Csöpi.

– Igazad van Csöpi, ha nem csinálunk valamit gyorsan, akkor megint felszállunk páraként a felhőbe – helyeselt Csepi.

– Hova szeretnétek menni? Talán segíthetek – kérdezte a kutya.

– Vissza szeretnénk menni a tengerbe a szüleinkhez, már biztosan nagyon aggódnak miattunk – mondta Csöpi.

– A tengerhez nem tudlak elvinni titeket, az nagyon messze van, de a közeli patakban találkoztam tegnap lazacokkal, akik éppen a tenger felé indultak. Talán még elérjük őket, ha sietünk. Kapaszkodjatok fel a bundámra, és már indulhatunk is – válaszolta segítőkészen az öreg házörző.

Csepit és Csöpit tehát elvitte a kutya a folyópartra, ahol a piros lazacoktól útbaigazítást kaptak.

– Ez a patak belefolyik egy kisebb folyóba, ami belefolyik egy nagyobb folyóba és végül a nagy folyó a tengerbe ömlik. Ha elindultok a patak sodrásával, akkor haza tudtok jutni – mondták a lazacok. – A mi gyerekeink is a tenger felé indulnak, mehettek együtt is – és rámutattak egy csapatnyi ezüst színű kishalra.

A lazacgyerekek elköszöntek a szüleiktől, akik a lelkükre kötötték, hogy nagyon vigyázzanak a hosszú úton, és óvakodjanak a medvéktől. Csepit nem hagyta nyugodni ez a medveügy, ezért miután elindultak, megszólította az egyik körülötte ugrándozó lazacot:

– Miért kell óvakodnunk a medvéktől? Miért mondták ezt a szüleitek?

A lazacok nagy nevetésben törtek ki.

– Rátok nem veszélyesek a medvék – mondták. – Nekünk vigyázni kell, mert ahogy ugrándozunk, elkapnak minket és megesznek, ezért kell ügyesen kitérni az útjukból. De ne aggódj, elindulás előtt sokat gyakoroltuk az ugrándozást, hogy túljárjunk a medvék eszén.

– És ti miért mentek a tenger felé? Mi haza igyekszünk a szüleinkhez – kérdezősködött Csöpi is.

– A lazacok egész életükben vándorolnak – mesélték. – A patakban születünk, aztán elvándorolunk a tengerbe, majd visszajövünk a születési helyünkre, és nekünk is lesznek gyerekeink. Mi ilyenek vagyunk, nagyon szeretünk úton lenni!

Jól elbeszélgetett Csepi és Csöpi a lazacgyerekekkel, és közben egyre nagyobb és nagyobb folyóba értek, míg végre megérkeztek a tengerbe. Csepi és Csöpi izgatottan keresték meg a szüleiket.

– Már nagyon aggódtunk miattatok, szó nélkül eltűntetek, ilyet nem szabad csinálni! – dorgálták őket a szülők, de közben annyira örültek, hogy épségben előkerültek, hogy össze-vissza ölelgették őket.

– Merre jártatok? – kérdezték a szülők.

– Hatalmas körutat tettünk, rengeteg érdekes dolgot láttunk, nem is tudom, hol kezdjem a mesélést! – lelkesedett Csepi.

– Nem lett volna szabad elindulnotok a körútra, véletlenül elsodródhattatok volna olyan messzire, hogy soha nem találtok haza – dorgáltak még mindig a szülők.

– Szerencsére hazataláltunk, és végre itthon vagyunk – örült Csöpi is.
– Képzeld, apa, láttunk hegyeket, síelőket, medvét, kutyát – és Csepi csak mesélte-mesélte a kalandokat, míg végül elfáradva álomba merült az ágyikójában.

© Kányi Zsófi illusztrációja

Bemutatkozás:
A gyerekeim születésekor kezdtem meséket írni, mert szerettem volna olyan történeteket olvasni Nekik esténként, amelyek mesék, de egyben tartalmaznak valami mélyebb mondanivalót, valami „többet” is. Ez a „több” lehet az érzelmek megismerésétől a földrajzi ismeretek bővítéséig bármi. Mindezekre tekintettel úgy írtam meg a meséimet, hogy tartalmazzák ezt a „pluszt” és ezáltal alkalmasak legyenek a 3-4 éves gyerekek mesés formában történő tanítására.