Pelesz Alexandra: Szív-professzor (mese)
Erdőföldén egyetlen hegycsúcs magasodott csak a lombok fölé. Meredek lejtőit dús fű borította, a szivárvány minden színében tündöklő virágokkal tűzdelve, amelyek körül elégedett méhek döngicséltek reggeltől alkonyatig. A hegy annyira magas volt, hogy a Nap szinte rá tudott ülni a tetejére, hogy onnét szórja szét sugarait az alattuk békésen elterülő erdőkre, és onnét simogassa meg a csúcson boldogan éldegélő Szív-professzort.
A takaros kis házban a professzor egyedül élt, de soha nem volt magányos. A bejáraton csüngő szív alakú kopogtatót mindig használatba vette valaki: ide jártak az állatok a kerek erdőből, a szögletes erdőből, a háromszög erdőből, de még a csigavonal alakú erdőből is, ha megbetegedtek. De nehogy a tüsszögésre vagy a hasfájásra gondolj ám! Az afféle nyavalyákra ott vannak a gyógyfüvek meg a bogyók, amelyeket minden valamirevaló állat megtalál magának az erdők sűrűjében. Szív professzort akkor keresték fel az állatok, ha szomorúak voltak, magányosak, kétségbeesettek, vagy nyugtalanok. Ezekre a bajokra tudott nekik olyan recepteket felírni, hogy csodák csodája, ha az azokban szereplő utasításokat az állatok betartották, akkor néhány nap alatt meggyógyultak. Újra boldogok lettek.
A kerek erdőben éldegélő Borz Boldizsár már napok óta nem érezte jól magát. Testvérei, Botond, Bendegúz és Blanka úgy döntöttek, átköltöznek háromszög erdőbe, mert úgy hallották, ott finomabb gombákat lehet lakmározni, és több erdei bogyó jut mindenkinek. Boldizsár maradni akart, szerette az üregét, szerette a kerek erdőt és szerette a gombák ízét is, amelyeket itt talált magának vacsorára, így hát ő maradt. Egyedül. Viszont így nagyon nem érezte jól magát, és mivel napok óta nem lett jobb a helyzet, életében először úgy döntött, felkeresi Szív-professzort. Annyi jót hallott már róla, de eddig szerencsére nem volt rá szüksége, hogy kipróbálja, miben rejlik a professzor tudománya. Azt ugyanis nagy titok övezte, hogy miket írt a receptekre, azt mindig csak és kizárólag az az állat láthatta, akinek a kezébe adta. Tilos volt tovább adni, mert, ahogy a professzor fogalmazott: „Ezek személyre szóló receptek.”
Boldizsár úgy döntött, most neki is szüksége van egy személyre szóló receptre, úgyhogy miután belakmározott az odúja közelében termő édes bogyókból, elindult, hogy megmássza az ég felé magasodó hegyet. Azt hitte, fárasztóbb lesz az út, mert a hegyoldal annyira meredeknek tűnt és annyira magasnak, de a dús fű illata, a virágok színpompás szépsége, a méhek döngicsélése, a közelről simogató napsugár úgy elterelték a figyelmét a mászásról és a fáradtságról, hogy egyszer csak azon kapta magát, már ott is áll Szív-professzor házának az ajtaja előtt.
Orrával megpöckölte a szív alakú kopogtatót, mire az ajtó feltárult, és a fehér nadrágba és kabátkába bújt ősz öregember már tessékelte is befelé. Boldizsár meglepődött, amikor körülnézett a szerény kis hajlékban, ugyanis semmi olyat nem látott, ami arra utalt volna, hogy itt egy professzor lakik. Az egyik sarokban egy kockás ágytakaróval lefedett ágy állt, a másikban egy asztalka két székkel, és volt még egy konyha, ahol a teafőző épp sípolva jelezte, hogy felforrt benne a víz.
– Ülj le, kedves borz barátom – mondta mosolyogva, és az egyik szék felé intett.
Boldizsár felkuporodott az ülőalkalmatosságra, és várta, hogy a professzor is mellé telepedjen. Közben azon morfondírozott magában, mit is mondjon majd, ha arra kerül a sor, hogy be kell számolnia a panaszairól.
Szív-professzor közben megérkezett a gőzölgő teákkal és leült az asztalhoz.
– Igyál, és mesélj közben – nyújtott egy fehér tálkát Boldizsár felé, ő maga pedig egy piros, szívecskés bögréből kezdett szürcsölgetni. – Citromfű tea. Megnyugtat – tette még hozzá.
Boldizsár belenyalt a teába, megízlelte, aztán beszélni kezdett.
– Nem tudom, mi a bajom. A testvéreim a minap elköltöztek kerek erdőből háromszög erdőbe, de én maradtam. Én úgy éreztem, az odúmban akarok maradni, a megszokott helyemen, a megszokott bogyóimat falatozva. Most mégsem érzem jól magam.
– Hmmmm – szürcsölgette Szív-professzor a teáját. – Hmmmm.
– Tudja, mi lehet a bajom? – türelmetlenkedett Boldizsár.
A professzor felállt, a konyhaszekrényhez lépett, a legfelső fiókból kivett egy papírtömböt és egy ceruzát, és tovább hümmögve írni kezdett. Amikor végzett, letépte a legfelső papírt és mosolyogva Boldizsár elé fektette az asztalra. Gyöngybetűkkel írva ez állt a recepten:
Pelesz Lara rajza
„Az otthon ott van, ahol a család.
Napi három ölelés.”
– Hát, köszönöm – mondta Boldizsár lassan, amikor elolvasta a két mondatot. Nem volt benne biztos, hogy érti is, mit akar ez jelenteni, de mindig azt tanulta, hogy amit kap, azt meg kell köszönni, így hát megköszönte.
– Most menj – veregette hátba kedvesen a professzor –, tartsd be, amit a receptre írtam, és néhány nap múlva jobban leszel.
Boldizsár a hazafelé tartó úton nem tudott a virágokra figyelni, csak az járt a fejében, mit is kellene tennie. Újra és újra elolvasta a gyöngybetűket, és mire leért a hegy lábához, már tudta, mit fog csinálni. Nem a kerek erdő felé vette az irányt, hanem a háromszög erdő felé. Szaporán szedte a lábait, nem is sétált, inkább szaladt, mindig gyorsabban és gyorsabban, alig várta, hogy odaérjen a testvéreihez. Az erdőbe érve néhány állattól útba igazítást kért, és pár perc múlva már ott is állt Botond, Bendegúz és Blanka között, akik hangos ujjongással ugráltak körülötte.
– Hát mégis jöttél te is! – kiabálta Botond.
– Annyira hiányoztál! – folytatta Bendegúz.
– Olyan szomorúak voltunk, amíg nem voltál itt! – mondta Blanka.
Boldizsár érezte, hogy máris kezdi jobban érezni magát. A szíve nyugodtabban dobogott, nem volt többé szomorú.
Amikor pedig a testvérei egyszerre ölelték át, szorosan és hosszan, úgy, ahogy igazából ölelni kell, akkor már teljesen boldognak érezte magát, és biztos volt benne, hogy Szív-professzor receptje működni fog.
Pelesz Lara rajza