Péter Tímea: Csudajó Süncselekedet
Sünpapa nem szeret sokáig aludni, hiszen ő az erdőkerülő. Az erdőkerülő pedig nem alszik sokáig. Azt senki nem tudja, miért szükséges hajnalok hajnalán megkerülni az erdőt. De így kell! Így került erdőt sünpapa apukája, nagypapája, dédnagypapája és valószínűleg az ükpapája is.
– Ki korán kel, aranyat lel! – mondogatja mindig. Ebből is látszik, hogy született derűlátó. Egész eddigi életében soha nem tért haza az erdőkerülésből semmiféle arannyal, de nem adja fel!
Minden reggel alaposan körbejárja az erdőt: ellenőrizi a madárfészkek számát, megnézi, van-e elég elemózsia a kihelyezett etetőkben, megvizsgálja a kis patak vízminőségét, és a szemetet… Hát igen! Hetente egyszer a szemetet is neki kell összeszednie. Nem mintha nehezére esne! Szeret a kidobált limlomok közt kutakodni.
De egy kis gond mégis van. Sünpapa heti egyszer két hatalmas vesszőkosarat köt a hátára. Az egyiken ez a felirat áll: HASZONTALAN HULLADÉK. A másikon pedig ez: VALAMIRE MÉG JÓ LESZ. Az erdőkerülés végeztével a haszontalan hulladékkal teli szemeteskosarat gondosan kihúzza az erdő szélére. Van mit elszállítaniuk a szemétszállítóknak.
De mi legyen a másik kosárral? Ami szintén megtelik? Van abban mindig mindenféle! Csillogó alumíniumlemez, fodros szájú zöld üvegcserép, szivárványszínben pompázó, mindenféle formájú műanyag palack, virágcserép, újságpapír, csörömpölő, színes kupakok, olykor még babakocsikerék is. Elképesztő, mi mindent tudnak az emberek az erdőben felejteni. Szétszórt egy népség! Szóval mindazt, ami valamire még jó lesz, a kosárral együtt hátára veszi és elindul vele hazafelé.
Na, pont ebből lesz a baj! Mert az igaz, hogy a kosárban lévő dolgok egyszer valamire majd jók lesznek, de semmiképp sem mostanában. Hiszen mostanában mindig rengeteg a teendő! Addig pedig, amíg a teendő kevesebb lesz, sünpapa igyekszik helyet találni az erdőben talált kacatoknak. Néhány üveg igazán elfér a muskátlis láda mögött, a babakocsikerekek és bicikligumik pedig szinte alig látszanak ki a ruhaszárító mögül. Mondjuk az kifejezetten bosszantó, hogy a sufniajtót hónapok óta nem merte senki kinyitni, mert sünpapa ide raktározta a jövőbeni felhasználás bizonytalan időpontjáig az összes műanyag flakont, kupakostul. Az eresz alatt rozsdásodó alumíniumdobozok sorakoztak, többnyire tele esővízzel. Kicsit odébb, az előtető alatt különböző méretű papírgurigák, kartonlapok, színes újságok várakoztak. A zöldségeskert mellett egy nagy műanyag hordóban ottfelejtett kesztyűk, sapkák, plédek voltak begyömöszölve.
Őszintén! Asszony legyen a talpán, aki ezt a féktelen gyűjtőszenvedélyt ennyi éven keresztül el tudja viselni. Szerencsére Sünmama asszony volt, mind a négy picurka talpán. Nem mondom, hogy ne zsörtölődött volna. De tudta, hogy az ő férje a megtestesült jó szándék. Ezért türelemmel nézte, hogyan telik meg aprócska kertjük a sok-sok hasznos limlommal. Egészen addig a napig, amíg baj nem lett!
Sünpapa azon a napon is korán kelt és óvatosan zárta be maga mögött a kis ház ajtaját. A süngyerekek még mélyen aludtak. Sünmamát viszont szintén felébresztette a kötelességtudat. Ezen a napon volt a legkisebb süngyerek ötödik születésnapja. Tortát kellett hát sütni. Ez pedig időigényes feladat, így sünmama is korán kezdte aznapi teendőit a konyhában. Piskótát vert, krémet kavart, díszített és olyan csodaszép csokoládétortát rittyentett, mire felkelt a nap, hogy magam sem tudnék szebbet. Gondosan a mosogató melletti kis asztalra tette a tortakölteményt, és míg elmosogatott, fél szemmel egyre gyönyörködött benne. Aztán elhúzta fenyőmintás sötétítőfüggönyét, és miközben fél szemmel még mindig a tortát leste, az ablak kilincse felé nyúlt. Elfordította, és… bár ne fordította volna el! Mert az ablak kinyílt, és az ablakon át a konyhába zúdult egy halom valamirevaló színes üveg, amit sünpapa aznap hajnalban tornyozott fel a muskátlis láda mögé. A színes üvegek éktelen csörömpöléssel zuhantak a konyhakőre, a mosogatóba, és igen… sajnos a mosogató melletti kis asztalra is, maguk alá temetve az éppen elkészült csokoládécsodát.
Na, lett ebből olyan emlékezetes születésnap, hogy a legkisebb sündisznógyerek szakállas öregsün koráig sem fog róla elfelejtkezni! Nem állítanám, hogy sünéknél gyakori volt a csetepaté, de ami ezután következett, az csetepaté volt a javából. Sünmama egész estig tajtékzott és veszekedett. A süngyerekek annyira megszeppentek, hogy rendetlenkedni sem mertek. Szegény sünpapa! Maga volt a megtestesült bűnbánat. Kétség nem fért hozzá, a limlomnak mennie kell.
Eljött az ideje, hogy sünpapa végre kitalálja, mire is lesz jó a sok valamirevaló kacat. Talicskát ragadott hát, és estére szorgalmasan eltakarította csattogó-csörömpölő kincseit. Megtelt velük a kis tisztás. Ronda egy látvány volt! De most csak egy dolog számított: Sünéknél újra békesség szállt a házra. Új piskóta sült, csokoládékrém illata töltötte be a házat, és a legkisebb süngyereknek végül is igazán boldog születésnapja kerekedett. Sünmama megnyugodott, a süngyerekek a születésnapi zsivajtól elfáradva elpihentek.
Egyedül sünpapa járt-kelt álmatlanul a házban. A füle mellé ácsceruzát rakott, öreg íróasztalán papírhalmokat rendezgetett, vonalzót vett elő, méregetni kezdett. Magában motyorászott, hümmörészett, mintha tervezgetne valamit. Papírjain szaggatott és egyenes vonalak keresztezték egymást, aztán csigavonalak és színes irkafirkák. Egy másik lapon élénk festékfoltok, gyönyörű színűek. Másutt számok egymás alá-felé írva, mellettük apró rajzok.
Sünpapa két teljes napig tett-vett a dolgozószobájában, mire befejezte a rajzolgatást, festegetést, számolgatást. Ekkor megfogta a papírlapokat, gondosan feltekerte őket, a talicskáját megpakolta szerszámokkal és a sufniban álló festékesdobozokkal, és elindult a tisztás irányában. Napokig látni sem lehetett. Ahhoz volt szokva a süncsalád, hogy a családfő korán kel. De az teljesen szokatlan volt, hogy késő este térjen haza. Hiába kérdezgették a süngyerekek! Sünpapa szűkszavúan csak ennyit válaszolt:
– Majd meglátjátok, hogy valamire igenis minden jó! Minden jó valamire! – és szapora léptekkel távozott a kis tisztás irányába.
A süngyerekek persze nagyon szerettek volna utána menni. A kis tisztás azonban messze volt, sünmama pedig túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy az erdőben kószáljon velük. Hogyisne! Hiszen a mosnivaló nem mossa ki magát, az ebéd sem fő meg magától. De ha meg is főne, egy anyának akkor is rengeteg teendője maradna. Így aztán egyelőre titok maradt, miben mesterkedik sünpapa!
Néhány nap múlva, mikor a süncsemeték érdeklődése már éppen alábbhagyott, sünpapa korábban ért haza, és néhány színes papírlapot szorongatott a kezében.
– Ki szeretne segíteni nekem? – kérdezte a gyerekeket.
Természetesen mindegyik süngyerkőc magasba emelte jobb első mancsát.
– Nagyszerű! – mondta sünpapa. Itt vannak ezek a papírlapok. Járjátok szépen körbe az erdőt, és minden postaládába rakjatok egyet ezekből a meghívókból! Tegyetek egyet az iskola előtti hirdetőtáblára is. Senkit ne hagyjatok ki!
A gyerekek engedelmesen bólogattak – ami egyébként annyira nem volt jellemző az öt apró rendetlenkedőre. Sünpapa ekkor végre átnyújtott nekik egy-egy papírköteget. A papírlapok mindegyikén Sünpapa határozott kézírása volt olvasható:
„Kedves Erdőlakók!
Szombat délután szeretettel várok mindenkit az erdő játszóterének megnyitóján! Helyszín: a Kis Tisztás! Üdvözlettel: Az Erdőkerülő”
A gyerekek hamar elvégezték a rájuk bízott munkát, szombatig viszont még két nap volt hátra. Két teljes nap! Nagyon sok idő az öt izgága süngyereknek. De nem csak ők voltak nagyon kíváncsiak. Sünpapa meghívója izgalomba hozta az egész erdőt. Mókus néni mogyorós pitét sütött, róka asszony pogácsát, nyúlék bodzateát főztek, az egércsalád pedig kukoricát pattogtatott. Csodás nyüzsgés töltötte meg az erdőt. Szombat délután egész nagy tömeg gyülekezett a kis tisztás előtt! És amit ott láttak! Alig hittek a szemüknek. Sünpapa igazán kitett magáért! A sok összegyűjtött vacakból vidám játszótér készült.
Szinte mindent felhasznált. A kidobott autógumikat narancsszínűre festette, és hintát készített belőlük. A műanyag flakonokból homokozóformák készültek. Csak egy kis festékre, késre, ollóra volt szükség. Az üvegcserepekből hatalmas szélharangok lettek, csilingelésük megtöltötte az egész erdőt. A fémlemezeket meghajlította, és csodás csúszdát készített belőle. A rozsdásodó fémdobozokat vidám színűre festette, és beültette tarka-barka nyári virágokkal. Szegfű, körömvirág kamilla, nefelejcs, petúnia illata szállt.
A legszebb a játszótér közepén álló, kacsalábon forgó palota volt. Ez fából, fémből és az erdőben talált furcsa kacatokból készült. Ahány ablaka, mind más formájú, ahány fala, mind más színű volt, az egyik pöttyös, a másik csíkos, az ajtaján apró erdei virágok. Igazán különleges kis építmény volt. Tetején óvatosan fordult körbe egy réges-régi réz szélkakas, amit sünpapa még évekkel ezelőtt gyűjtött a patak partján.
A gyerekek örömmel vették birtokba a különleges játszóteret. Sünpapa pedig nem győzte fogadni a sok jó szót.
– Igen-igen! – hümmögött szerényen. – Mindig mondom, hogy minden jó valamire!
Már esteledett, amikor kissé alábbhagyott a zsivaj. A süncsalád is hazafelé készülődött. Sünmama büszkén nézett férjurára, de mondani csak ennyit mondott:
– Hát, mindenesetre sokkal jobb helyen van itt, mint az én portámon! – azzal elmosolyodott és indult is hazafelé.
Gyorsan szedte apró kis lábait, még nagyon sok munka várt rá. Hiszen a ruha nem teregeti ki magát, és a sok kis zokni sem fogja magát sohasem megstoppolni. De ha így is lenne, egy anyának akkor is rengeteg teendője maradna. Hamarosan el is tűnt a bozótosban, nyomában az öt virgonc süngyerekkel.
Sünpapa két fatáblát vett elő és a földbe szúrta őket. Az egyiken ez állt: A játszótér használata ingyenes. A másikon pedig ez: Szemetelni TILOS!
Hamarosan elcsitult az erdő. Lakói mind hazatértek, hűvös esti szél simogatta csintalanul a fák levelét. Sünpapa is hazaindult lassan. Komótosan cammogott a keskeny erdei ösvényen, olykor vissza-visszanézett. Egyszer csak furcsa fényt látott megcsillanni a kökénybokor alján. Közelebb lépett, és egy gyönyörű sárga üvegpoharat kotort elő a levelek közül.
– Micsoda különleges színű darab! – motyogta, és óvatos mozdulattal a hátára tette.
A sárgás üveg szinte aranyszínű volt a lemenő nap fényében. Hazaérve sünpapa a muskátli mögé rakta frissen szerzett kincsét.
– Csak sünmama észre ne vegye! – gondolta magában.
Közben besötétedett. Elcsendesedett az erdő. Az öreg bagoly huhogott csak néha. Olykor, mikor a szél felerősödött, hallani lehetett, hogy a réz szélkakas nyikorogva elfordul, szétnéz, és vigyázza az alvó erdőt.
© Figus Tomsics Anita illusztrációja
A fenti mese a környezetvédelmi és fenntarthatósági témában meghirdetett MeseLes pályázatra érkezett. A pályázatot a Jólétre Nevelés Egyesület támogatta. A szerző az Egyesület tagjainak felajánlása jóvoltából az alábbi tárgynyereményeket kapta jutalmul:
Nádasi-Ozsvár Andrea mesekönyvek