Sarkady Emília: Csak egy gomb (mese) | MeseLes

Sarkady Emília: Csak egy gomb (mese)

Megjelent: 2018. április 16. Kategória: Díjnyertes, Mese, Sarkady Emília

Nem volt több, mint egy gomb a kabáton. Barna, kerek és fényes. Élte a gombok mindennapi életét: ki- és begombolták, néha egy kicsit szuszakolták vagy ráncigálták, hogy átférjen a gomblyukon. De bármi történt is, hűséges társa maradt a kabátnak, amelyhez sorsa és a cérnaszálak fűzték. Vele tartott az utcákon, a zsúfolt buszokon, együtt gubbasztottak a fogasokon és a kényelmetlen vállfákon, sőt még a szekrény legmélyén is. Elválaszthatatlanok voltak. Legalább is így gondolta gombnyi eszével.

Az első télen büszkén feszített legfelső gombként, és ez volt a legnagyobb megtiszteltetés szerinte, amely csak érhette. De ahogy telt-múlt az idő, a tartó cérnaszálak meglazultak, ezért már csak kókadozott, később bánatosan libegett ide meg oda, egyre kétségbeesetten kapaszkodva az utolsó cérnaszálba is, amely tartotta őt. Végül azonban nem kerülhette el sorsát: lependerült a kabátról, és a hóba huppant. A kabát gazdája észre sem vette, mi történt, csak ment tovább sietve.

Szegény gombra keserves napok vártak. Didergett hóban, fagyban, hempergett sárban, lábak rúgták és taposták, míg végül egy napon megállt mellette egy pár csizma, és egy érdeklődő arc hajolt felé. Valaki alaposan szemügyre vette, aztán lehajolt érte, kicsit megtörölgette, majd zsebre rakta. Szegényke egy darabig csak kuksolt a sötétben néhány szem cukorka és gyűrt cetli társaságában, mégis úgy érezte, jóra fog fordulni az élete.

S ahogy remélte, úgy is lett: gondos kezek megfürdették, s közben egyszerre úszott a meleg, illatos vízben és a boldogságban. Aztán szárazra törölték, kifényesítették, majd felvarrták egy pihe puha anyagra, amely a legkevésbé sem hasonlított egy kabátra, se más ruhadarabra, amellyel korábban találkozott. Ráadásul ez a pihe puha valami mancsával meg is tapogatta a gombot, majd ezt dörmögte elégedetten:

Végre újra tökéletesen látok! Tudtam én, hogy nem hagynak fél szemmel bandzsítani egész mackó életemben!

Ugyanis az új gazdája nem volt más, mint Mázli, Copfos Dorka mackója, a gyerekszoba nagy becsben tartott lakója.

De én csak egy gomb vagyok – szabadkozott a barna gomb.

Te azt csak hiszed, barátocskám! – válaszolta Mázli. – Te sokkal több vagy annál: az én jótevőm és az én mindent látó mackószemem!

Alighogy Mázli befejezte a mondatot, a szobába beszaladt Dorka – szőke copfjai csak úgy repültek utána , felkapta a mackót, szorosan magához ölelte, úgy babusgatta:

Milyen szép lettél! suttogta a mackó fülébe. Szebb, mint voltál! Látod, én mondtam neked, nem kell aggódnod, anya meggyógyít téged. Engem is mindig meggyógyít, én csak tudom – mondta, és egy puszit nyomott a mackó buksijára. Aztán a gombhoz fordult: Te is nagyon szép vagy. Milyen gömbölyű! Milyen fényes! – és kezével meg is simogatta.

„És ha tudnád, milyen boldog” – gondolta magában a gomb, de nem szólt egy szót sem. Már nem bánt semmit: se a lerepülést, se a didergést a hóban, se a figyelmetlenül rátaposókat, hiszen mindez vezetett az új életéhez, melyben nem kellett vállfán és szekrényben kuksolnia, nem ráncigálták vagy szuszakolták.

Azonban nem volt többé gomb sem, hanem egy játékmackó szeme akit talán nem véletlenül –, Mázlinak hívtak.

 

© Nagy Anzsa illusztrációja