Sarkady Emília: Dirr-Durr varázsló kalapja (mese)

Megjelent: 2018. május 17. Kategória: Hivatásos illusztrátor rajzával, Mese, Sarkady Emília

Lassan éjszaka borult Biri-völgyre és a völgykatlanban megbúvó apró falucskára. Nem rideg, fogcsikorgató téli éjszaka volt ez, inkább nyugalmat és békességet árasztó. S bár komor hófellegek takarták el a holdat és a csillagokat, a pislákoló lámpák fényében szikrázó hótakaró nem engedte, hogy a sötétség legyen úrrá a tájon, inkább sejtelmessé varázsolta azt. A cukorsüveg formájú, zömök házak, a didergő fák, és a házak között húzódó keskeny utak mind vastag bundába burkolóztak, a kémények pedig barátságosan pöfékelve eregették a füstgomolyagokat, melyek hol méltóságteljesen, hol játékosan kígyózva szálltak fel az égbe. A házakban a kályhák és tűzhelyek duruzsoltak, míg gőzölgő ételek, főzetek illata töltötte be a szobákat.

DirrDurr varázsló tűzhelyén éppen egy teafőző sistergett, miközben a gazdája egy kényelmes karosszékben hintázott – nyissz-nyössz, nyissz-nyössz –, megelégedéssel szürcsölve gyógyteáját, melynek összetételét csak ő ismerte, mint sok mást is Biri-völgyben.

Jómaga a völgyön végig kanyargó utcácska legnagyobb kanyarulatában lakott, és házának elkeskenyedő kéményét már messziről fel lehetett ismerni, mert a varázsló süvegéhez hasonló furcsa alkalmatosság díszelgett a tetején. Az utca felőli oldalon csak egy aprócska ablak hunyorgott, mellette, a boltív mélyén húzódott meg a bejárat, egy vaskos tölgyfaajtó csillag alakú rézgombbal. De az, hogy mögötte mi is rejtőzött, szintén titok volt a falu lakói számára, ugyanis Dirr-Durrhoz legfeljebb csak más vidékek híres és nevezetes tudósai mertek bekopogni. Azt sem sejtette senki, mióta lakhatott már ott, mint ahogy azt sem, hogy maga DirrDurr hány éves lehetett. Ha néha feltűnt vörös köpönyegében és fekete kalapjában, a falubeliek tisztelettel köszöntötték, csodálva bámulták faragott varázslóbotját és ezerszínű tarisznyáját, de szóba elegyedni nem volt szokás vele. Abban azonban mindenki bizonyos volt, hogy sokat tapasztalt és nagyhatalmú mágus lehetett, hiszen saját varázsigékkel is bírt, amelyek külön fejezetet kaptak a Nagy Varázslókönyvben: ezek voltak a DirrDurr varázsigék.

Nyissz-nyössz, nyissz-nyössz – hintázott hát békésen ezen az estén Biri-völgy titokzatos lakója, amikor hirtelen jajgatásra riadt fel:

– Ó, egek! Ó, egek, mit tettem! Jaj, mit tettem! Jaj, most hová legyek!

Ijedtében még a hintaszék is abbahagyta a nyöszörgést, DirrDurr pedig a pöttyös mázos bögréjét majd’ kiejtette a kezéből. Talpra ugrott, és korát meghazudtoló fürgeséggel a műhelyében termett, hogy lássa, mi a gond.

– Mi történt, Habóka? – kérdezte varázslóinasától, aki riadtan állt a műhely közepén, kezében varázspálcával, arca csupa korom, haja az égnek meredt. Habóka néhány évvel ezelőtt került a házba. A jól értesültek még azt is tudni vélték, hogy maga Ákombákom professzor, a mágusok nagymestere bízta a mindig borzas és mindig mosolygó tanoncot DirrDurr varázsló gondjaira. Ezúttal azonban inkább sírásra állt a legényke szája, és rémülten nézett a felbukkanó ezüsthajú alakra.

– Jaj, Mesterem! Jaj, Mesterem! Nézze, mit tettem, hát hogy tehetem én ezt jóvá? – eredtek el a könnyei, miközben az asztalon füstölgő kupacra mutatott.

DirrDurr odanézett, sőt, közelebbről is szemügyre vette azt a fekete valamit, ami az asztalon árválkodott, és ekkor döbbent rá, nem volt az más, mint az ő híres és nevezetes süvege apróra zsugorodva.

– Bocsásson meg, Mester! – zokogta Habóka, én csak szerettem volna újjá varázsolni, hogy holnap a varázslók tanácskozásán illően jelenjen meg, egy fényes, szép kalapban.

– Bűbájjal próbáltad megújítani? – kérdezte DirrDurr, mintha csak rosszul hallott volna. – És melyik varázsigét használtad?

Dirrdurr tűnjön folt, legyen szebb és jobb, mit volt,
legyen fényes, legyen tiszta, távozzon el a múlt piszka! – hadarta Habóka.

– Hát, a varázsigét legalább tisztességgel megtanultad! – dünnyögte DirrDurr hatalmas bajsza alatt.

– Lehet, a pálcámat nem megfelelő irányba lendítettem… – próbált magyarázkodni az inasa zavarában.

– Nem hiszem, hogy ezzel lett volna a baj! – rázta meg bozontos szakállát a bűbájok nagy tudósa. – A süvegem különleges anyagból készült: varázskender és csodacsalán szövedéke, az ilyesmire nem hatnak a varázsigék, csak a puha kefe és szappanhab.  Vagy ha igen, hát nem a kívánt hatást érjük el… – mutatott az asztalon még mindig füstölgő parányi kalapra.

– És akkor most mi lesz, Mester? – kérdezte megszeppenve Habóka, aki attól félt, most fog elhangozni az a mondat, hogy „Fel is út, meg le is út…”

De ehelyett mestere elnevette magát:

– Hogy mi lesz? Ezt a parányi süveget Manó Botond barátomnak ajándékozom, mert igencsak nehéz lenne a fejemre szuszakolni. Magamnak pedig holnap, a gyűlésre menet veszek egy újat, ezüst csatosat Kalapos Borcsa furcsa boltjában. Százévenként csak megengedhet magának egy új kalapot még egy mogorva vén varázsló is, nemde?

– Meg bizony! – hebegte Habóka. – De én annyira sajnálom! Soha nem leszek igazi varázsló, hiába fogadott be, hiába tanít, hiába olvasom éjfélig a könyveket és mormolom a varázsigéket. Nincs tehetségem, rajtam még az abrakadabra is kifog!

DirrDurr szemei könnybe lábadtak, de csak ennyit mondott:

– Mosakodj meg, és telepedj le mellém a tűzhöz. Igyunk egy jó teát erre a nagy ijedtségre!

Amikor már körbevették a tűzhelyet, DirrDurr ujjait a csészén melengette, és mesélni kezdett.

– Csiri-hegyen, Biri-völgyön túl, ahol a föld az éggel összeér, Háromvárfalván van egy híres tanoda. Amikor zsenge ifjúként odakerültem, bizony nekem is meggyűlt a bajom még a legegyszerűbb feladatokkal is, arról pedig álmodni sem mertem volna, hogy egyszer saját varázsszavam lesz. Már hatodik éve tömtem a fejemet a tudományokkal, amikor a szigorú és rettegett Ákombákom professzor maga mellé vett tanoncnak. Valahányszor az ő műhelyébe kellett mennem, remegett kezem-lábam az izgalomtól, hátha valamit elhibázok. És egyszer be is csapott a mennykő, ahogy mondani szokás. Ahogy takarítgattam és rendezgettem a polcokat, az egyik üvegcse kicsúszott a kezemből, s a tartalma éppen a professzorom éjszínkék ünnepi köpenyére borult. A gyönyörű paláston ott éktelenkedett egy nagy ezüst paca.

– Sejtem, mit érezhetett! – sóhajtott nagyot Habóka.

– Igen, bizony – simogatta meg inasa kobakját DirrDurr. Én is kétségbeestem, és próbáltam mágikus erőmmel összeilleszteni az eltört üveget, majd visszavarázsolni bele a kiömlött folyadékot. Az üveg összeforrt ugyan, de a nagy ezüst folttal nem boldogultam. Ezért mérgemben vagy végső elkeseredésemben azt mondtam:

Dirrdurr ott maradj, a köpenyre rátapadj,
vissza ne szállj az üvegbe, mint a csillag, ragyogj egyre!

És csodák csodájára, a hatalmas ezüst folt eloszlott a mesterem köpenyén, s ezernyi apró csillagként ragyogott rajta. Ekkor lépett be az ajtón Ákombákom, aki elámulva nézte művemet.

– Ez szép munka volt! – veregette meg a vállam. – Akárhogyan és akármiért is csináltad, úgy látom, egyszer még tudós varázsló lesz belőled.

– És elmondta neki? – kérdezte Habóka kíváncsian.

– Természetesen, elmondtam, hogy dühömben dünnyögtem valamit a kiömlött folyadékra, és attól oszlott szét csillagokká – válaszolta DirrDurr. – Tiszta és nyílt szív nélkül hogy lehettem volna varázsló? És mit gondolsz, hogyan kaptam a nevemet?

– Akkor hát ez volt az első Dirrdurr varázslata? A híres varázsige! Így született a csillagos köpeny?

– Ez bizony. Tudod, néha éppen a hibáink vezetnek a jó irányba. Ha szívünkből jóság fakad, ha szándékunk nemes, az csak jóra vezethet. A jó éppen úgy utat talál magának, mint a völgyben csörgedező patak a kövek között. És mindenki előtt hosszú út áll, ha el akarja sajátítani a mestersége minden csínját-bínját, ami néha kanyargósabb és meredekebb, mint a Csiri-hegyen végighúzódó ösvény.

– Mester, lehet, hogy egyszer nekem is lesz saját varázsigém? – kérdezte meg Habóka félénken.

– Ezt még az Ákombákom professzor köpenyén ragyogó csillagok sem tudhatják, de az biztos, hogy itt, Biri-völgyben semmi sem lehetetlen! – válaszolta DirrDurr, és ismét elmerült gondolataiban.

Habóka csendben felállt, és magára hagyta mesterét. Visszament a műhelybe, tenyerébe vette a parányi kalapot és nézegette. Majd maga sem tudta miért, ezt mormolta:

Hogyha tiszta nem is lettél, zsugorodtál apróra,
Méreted így éppen illik egy parányi manóra!
Gazdád legyen, kicsiny kalap, a híres Manó Botond,
Veled üdvözöljön minden manó barátot, rokont!

És láss csodát, a kalap, úgy eltűnt, mintha soha nem lett volna ott. Néhány perc múlva azonban DirrDurr varázsló hangját hallotta:

– Botond barátom köszöni az ajándékot, Habóka! Végtelenül boldog, hogy végre megkapta a süvegemet. Kettőnk között maradjon, hamarabb is odaadtam volna, ha rájövök, hogy kell összezsugorítani. Mindig tanul valamit az ember, még 169 éves korában is, hát nem igaz? De azt hiszem, mindkettőnknek ideje nyugovóra térni. holnap kicsit korábban indulok, még új kalapot kell vennem a mágusok nagygyűlése előtt. Csak nem mehetek hajdonfőtt egy ilyen fontos eseményre…

Mielőtt Habóka álomra hajtotta volna a fejét, kinézett az ablakon. A hófellegek már messze vándoroltak, hogy máshol is puha paplant borítsanak a tájra, a kémények még mindig pöfékelték a füstfelhőket az ég felé, melyen ezernyi csillag ragyogott. „Mintha a híres csillagos köpenyt látnám – ábrándozott el.  – Egyszer talán nekem is lesz fényes köpenyem és ezüst csatos kalapom…”

Sarkady Emíliának hívnak. A barátaim Limynek becéznek. Ebből a becenévből ered irodalmi honlapomnak, a limytaltkiadas.hu-nak a neve, amely verseim, novelláim, meséim és blogbejegyzéseim “lakhelye”.
A DirrDurr meséim részben – és tudatosan – népmesei hagyományokhoz kötődnek, ugyanakkor sajátos és eredeti módon mutatják be a varázslók, manók világát.” (a szerző)