Sarkady Emília: Manóka és Csipkebogyó (mese)

Megjelent: 2017. november 7. Kategória: Díjnyertes, Mese, Sarkady Emília

Valamikor réges-régen Boróka király birodalmának északi szegletében terült el egy vénséges tölgyes. A fák leveleinek susogását már messziről hallhatta az, akinek útja az erdő mentén vezetett, nem is nevezték hát másképp, mint Sejtelmesen Susogó Tölgyesnek.

A közeli faluban lakók körében legendák keringtek a fák rejtekén élő különös lényekről, de soha senki emberfia nem látta még ezeket a teremtményeket. Az erdőben ágakat, gombákat és bogyókat gyűjtögetők nem találtak mást, csak hamvas szedret, békakontyot és óriási páfrányokat. De ha észre is vették volna a páfrányok alatt megbúvó manólakokat, egyszerű vakondtúrásnak vélték volna azokat.

Manó Manfréd király népe háborítatlanul és boldogan élt, békében az erdő állataival. Manfréd király büszke volt szorgos-dolgos népére, virágszirmokkal fedett, százablakos palotájára, amely egy terebélyes tölgy odvában bújt meg. Faragott kapui előtt egyenruhás manókatonák álltak őrséget, és apró, gomba formájú lépcsők vezettek a trónterembe, ahol Manfréd király tanácsadói körében üldögélt makkokból készült trónusán, vagy manó- és tündérnépek küldötteit fogadta. De mi tagadás, a manók uralkodója legeslegbüszkébb családjára volt: szépséges feleségére, Malvinára, valamint három lányára és három fiára. Szomorúságot csak akkor érzett, ha legkisebb fiára, Manókára pillantott, aki még a manók között is aprócskának számított, és őt nem érdekelte sem a manók történelme, se a hadtudományok, ellentétben bátyjaival, akik daliás és igencsak harcias manók voltak.

Manóka legszívesebben a manóvár könyvtárában kuporgott, és a híres manóföldi varázsló, Manó Botond könyveit bújta.

– Manóka majd varázsigéivel fogja legyőzni Boróka király hadait! – gúnyolták a bátyjai, és gurultak a nevetéstől.

Manóka ilyenkor csak még mélyebbre húzta manósipkáját a kobakján, és nem szólt egy szót sem. Egyedül édesanyja, Malvina királynő kelt a védelmére:

– Ember ellen nem hadakozunk, ember előtt nem mutatkozunk, ez az ősi manótörvény! A tudás sohasem szégyen, és hasznunkra is lehet!

Egy napsütéses őszi napon Manóka herceg a manók gombagyűjtését felügyelte, amikor hangos hüppögésre lett figyelmes.

„Vajon ki lehet az? Csak nem egy manócsemete került bajba?” – töprengett. A gombagyűjtés irányítását tüstént Manó Boldizsárra bízta, aki nagyon öreg és tapasztalt manó volt, valamint a mendemonda szerint Manó Botond ük-ük-ük-ükunokája. Manóka pedig elindult a hang irányába, hogy felderítse, mi a baj.

Ahogy a fák között átszűrődő fényben az aranyló avarszőnyegen haladt, néha majd’ térdig süppedt, néha megbotlott egy-egy korhadt ágban, gyökérben, de végül elért egy mohos sziklához, amelyen – manók ura, segíts meg! – egy emberi lény kuporgott és zokogott!

Manóka még életében nem találkozott emberrel, ahogy más manó sem, hiszen ősi manótörvény: „Kerüld az embert, ne fedd fel titkunk, hogy mi az erdő rejtekén lakunk!” Ennek ellenére mégsem fordult vissza, hanem félelmét és a törvény tiszteletét legyőzte kíváncsisága, és közelebb lopózott a sziklához, amelyen a sírdogáló teremtmény ült.

A manók hercege még a száját is eltátotta a csodálkozástól, mert sohasem látott ilyen gyönyörűséget egész manóéletében! A sírdogáló valakinek a derekáig omlott alá dús fürtökben vörös haja, zöld selyem ruháját egy gyöngyös aranyöv fogta össze derekán, a ruha alól két tűzpiros topánka kandikált ki, a lány fején pedig apró, csipkebogyókból font korona ékeskedett.

„Gyönyörűségesebb, mint a tündérlányok!” – állapította meg Manóka magában, és elfeledkezve az ősi törvényről, megszólította:

– Miért sírdogálsz, szépséges hercegnő? – kérdezte szelíden, mert éles eszével egyből kitalálta, hogy aki ilyen díszes ruhát visel koronával a fején, csak királyi leszármazott lehet.

– Ki az? Ki szólt hozzám? – kérdezte a hercegnő, mert ő volt az valóban: Csipkebogyó hercegnő, Boróka király egyetlen leánya.

Hej, most került bajba Manóka! Mit is tegyen? Válaszoljon? Fedje fel kilétét, és sodorja ezzel bajba a manókat? Vagy hagyja magára a leányt? „Ős törvény, ősi törvény…” – morfondírozott magában. – „De az is manótörvény, hogy segíts a bajbajutottakon! És ez a leány ugyanolyan bajban van, mint a mókus, akinek a lábát gyógyítottam meg, vagy a süni, aki eltévedt és hazakísértem. És mi van, ha ő is eltévedt? Mi van, ha a keresésére indulnak, és még több ember érkezik? Ha ellepik az erdőt? Egy életem, egy halálom, segítek neki!” – szánta el magát, majd felmászott egy rönkre, hogy jobban látszódjon, és onnan válaszolt:

– Én Manóka herceg vagyok, Manfréd király gyermeke! És te ki vagy, hercegnő?

A hercegnő felemelte fejét, a hang irányába nézett, de alig akart hinni a szemeinek: egy kidőlt fatörzsön egy manólegény álldogált és integetett, fekete nadrágban és kék zubbonyban, fején manósipka billegett.

Csipkebogyó hercegnő ijedtében még a hüppögést is abbahagyta, felpattant a szikláról, és óvatosan hátrálni kezdett:

– Te egy manó vagy? Az nem lehet! A manók csak a mesében léteznek! És mit akarsz tőlem? Madárrá varázsolni? Fogságba ejteni? Manóvárba hurcolni láncon?

„Mennyi butaságot mesélhetnek rólunk! Nem csoda, hogy kerüljük őket!” – gondolta magában a manóherceg, de hangosan csak ennyit mondott:

– Segíteni szeretnék rajtad, ha elárulod, miben lehetek a szolgálatodra! És a nevedet… Én már bemutatkoztam!

– Jaj, bocsáss meg! – felelete a hercegnő. – Én Csipkebogyó vagyok, Boróka király leánya! És mi tagadás, eltévedtem az erdőben. –mondta, majd újból keserves sírásra fakadt.

– Ne sírj, kedves Csipkebogyó! Kivezetlek én a rengetegből! – ígérte Manóka.

– De nem mehetek üres kézzel haza! – hüppögte a hercegnő, Manóka felé emelve üres kosárkáját.

– És mire lenne szükséged innen, a tölgyesből? – kérdezte manóherceg.

– Jaj, nagy az én bánatom! Atyám, Boróka király súlyos beteg. A dadám szerint csak az angyalgyökérből és varázslófűből készült főzet gyógyíthatja meg. El is indultam a kosarammal, de hol találok én ilyen füveket?

– Boróka király súlyos beteg lehet, ha varázslófűből készült főzetre van szüksége. Kell még hozzá kevés cifra sáfrány, borzongós csombor és illatos macskamenta is – sorolta Manóka.

Csipkebogyó hercegnő zavartan elpirult, ezeket a növényeket még hírből sem ismerte. De nem volt sok ideje szemlesütve álldogálni, mert Manóka egy nagyot füttyentett. Erre egyszeriben ott termett az a mókus, akinek néhány héttel ezelőtt meggyógyította a lábát.

– Mit parancsolsz, Manóka herceg? – kérdezte a vörös bundájú.

– Vezesd el, kérlek, Csipkebogyó hercegnőt a Sejtelmesen Susogó Tölgyes széléig! De ne ugrálj túl gyorsan ágról-ágra, hadd tudjon követni!

– Megbízhatsz bennem, herceg! – válaszolta a mókus büszkén kidüllesztve a mellét, hogy ilyen fontos feladatot bíztak rá. – Gondom lesz a hercegnőre, míg az erdő szélére nem érünk! – ígérte, azzal neki is lendült az ugrásnak ágról ágra, visszatekintgetve a hercegnőre.

– Kövesd a mókust, ő majd kivezet az erdőből! – tanácsolta Manóka Csipkebogyónak. – Mire a csillagok feljönnek az égre, én is a kastélyodban leszek a gyógyfőzettel, ígérem, de ahhoz mihamarabb munkához kell látnom! – tette hozzá, bár szíve szerint egy percre sem mozdult volna el Csipkebogyó hercegnő mellől. Csak nézte, ahogy a szépséges teremtés szapora léptekkel a mókus után eredt, majd sarkon fordult, hogy minden hozzávalót összegyűjtsön a főzethez. Sziklákon kúszott, forráson gázolt át, kövek sebezték meg kezét, csalán is csípte, de végül manósapkája megtelt gyógyfüvekkel.

A manóvárba érve levette a rozsdás lakatot, amely Manó Botond szobáját őrizte időtlen idők óta, és hozzálátott a főzet elkészítéséhez: aprított és zúzott, kevert és kavart, csepegtetett és csurgatott – és a kész főzetet egy üvegbe töltötte, le is dugaszolta. Aztán felmászott a tölgyfára, és megkérte barátját, Kuvik baglyot, vigye el őt Boróka király várába.

A bagoly csak a nyakát nyújtogatta zavarában, és ennyit huhogott:

– Ismered a törvényt, Manóka!

– Igen, ismerem. De ez élet-halál kérdése! Boróka király súlyos beteg. Csak tegyél le Csipkebogyó hercegnő ablakánál, hogy senki ne lásson meg! Átadom a főzetet, és már fordulunk is vissza!

Kuvik nem szólt egy szót sem. Megrázta tollait, és engedelmesen hátat fordított Manókának, hogy a herceg fel tudjon ülni a hátára.

A csillagok éppen csak feltűntek az égen, amikor Manóka bekopogtatott Csipkebogyó ablakán.

– Meghoztam a főzetet, szépséges hercegnőm! – suttogta. Tarisznyájából elővette az üvegcsét és átnyújtotta a hercegnőnek, majd, huss, Kuvik hátán el is tűnt az éjszakába.

Nap nap után gyűjtötte a növényeket, készítette a friss főzetet, vitte a királyi várba, és átadta Csipkebogyó hercegnőnek, aki minden este türelmetlenül várta Manókát. Boróka király pedig egyre jobban lett, egy hét alatt visszanyerte erejét.

– Drága leányom! – ölelte magához Csipkebogyót a király. – Köszönöm neked, hogy megmentettél. Te vagy a földkerekség legkedvesebb és legbátrabb gyermeke! Még a tölgyest is bejártad, hogy meggyógyíthass!

Csipkebogyó irult-pirult zavarában, mert érezte, a dicséret nemcsak őt illeti. Nem is tudta az igazságot magában tartani. Megeskette édesapját, hogy nem árulja el senkinek a titkát, és elmesélte különös találkozását Manóka herceggel.

Boróka király türelmesen végighallgatta a történetet, majd így szólt:

– A te Manókád Manfréd király fia lehet. Azé a Manfréd királyé, aki egyszer megmentette nagyapádat, amikor csapdába esett a Sejtelmesen Suttogó Tölgyesben. A fia is bátor legény, ha a kastélyba merészkedett. Ha az őrök észrevették volna…!

– Hát, igen – folytatta nagyot sóhajtva –, én is tudok a manók létezéséről, de nem beszéltem róluk. Megőrizzük titkukat, ez a legkevesebb, amit hálából megtehetünk érte. Megmentették az apámat – és engem is.

– Igazad van, apámuram – válaszolta Csipkebogyó hercegnő. – Én is megőrzöm a titkukat, ígérem. Bár fáj a szívem, hogy többé nem láthatom Manókát.

– Bizonyára helyes legény lehet, ha így elpirultál – mosolygott Boróka király. – És ki is lenne inkább érdemes a kezedre, mint az, aki megmentette a király életét. A szíve és az esze is helyén van az ilyen legénynek!

– De édesapám! Ő egy manó! Soha nem tehetné be a lábát a kastélyunkba, mert egyből kitudódna a manók létezése. Az emberek fenekestől forgatnák fel a tölgyest…

– Ebben igazad van – bólintott a király. – a manók hercege nem jöhet ide. De te mehetnél a manók várába, ott tisztelettel és szeretettel fogadnának. Ami engem illet – fejezte be a mondókáját felállva az ágyáról –, a hosszú betegség után jól is esne egy erdei séta. Holnap reggel el is indulunk.

Ahogy a király mondta, úgy is lett. Másnap felkerekedtek kettesben, útjukat a Sejtelmesen Suttogó Tölgyes felé vették. Csipkebogyó hercegnő boldog volt, hogy újra láthatja Manókát – bár fogalma sem volt, mi fog kisülni a dologból. Engedelmesen lépdelt édesapja mellett, amíg egy korhadt fához nem értek. Ott Boróka király hármat koppantott a tölgyfán és így szólt:

– Manfréd király, nyiss kaput nekem! Boróka vagyok, nem akárki idegen!

Csodák csodája, szinte a föld alól egy apró teremtmény bukkant elő. Bársony palástja alatt fekete inget és nadrágot viselt, oldalán kard, fején korona fénylett.

– Mit tehetek érted, Boróka király? – szólalt meg Manó Manfréd, mert ő volt az teljes életnagyságában, – már amennyire nagyságról lehet beszélni egy manó esetében –, és meghajolt Boróka előtt.

– Jó Manfrédom, atyám megmentője! Legkisebb fiadat, Manókát keresem! Csodafőzetével megmentette az életemet és jutalmul neki szánom leányomat, Csipkebogyó hercegnőt!

Manfréd király ámult-bámult, de nyomban kiadta a parancsot az őröknek, azonnal hívják a színe elé Manókát! Kisvártatva előbukkant Manóka is, és mély meghajlással köszöntötte a két vendéget. Boróka király szemügyre vette a manólegényt, majd így szólt hozzá:

– Te vagy Manfréd király legkisebb fia, Manóka?

– Az vagyok, felséges királyom!

– Te készítetted el és hoztad el a kastélyomba a varázslófű főzetét?

– Így igaz, uram!

– Akkor hát, köszönettel tartozom neked. Mit kérsz cserébe? Aranyat, gyémántot? Fele királyságot?

– Nem kérek én semmit, Boróka király!

– És Csipkebogyó lányom kezét elfogadnád-e?

– El én, felséges királyom, ha önként adná, szeretetből, nem puszta hálából!

Ekkor Boróka király a lányához fordult:

– Mit mondasz erre édeslányom?

– Szeretem Manókát, amióta megpillantottam kék zekéjében és manósipkájában. És tudom, mennyit köszönhetünk neki. De hogy lehetnénk mi együtt boldogok? Ő manó, én pedig ember vagyok…

– Lárifári! – szólt közbe Manfréd király. – Ne legyek a manók királya, ha némi bűbájjal nem tudok segíteni ezen a dolgon! Viszont el kell döntenetek, milyen alakban akartok létezni: ember vagy manó formájában!

– Változtass engem manóvá, ha lehet! – kiáltotta izgatottan Csipkebogyó. – Manóka már sok áldozatot tett értem. Most én következem. És a tölgyes rejtekében békében élhetünk, drága édesapámat pedig bármikor meglátogathatom Kuvik hátán.

– Jól meggondoltad, hercegnő? Ha egyszer elvarázsollak, manó maradsz mindörökre! – figyelmeztette Manfréd király.

– Inkább én hadd legyek ember! – kérlelte Manóka. – Boróka királynak ő az egyetlen leánya, míg veletek itt maradnak bátyáim és nővéreim. Emberként is tudok vigyázni a tölgyes lakóira, és gyakran meglátogatunk benneteket!

– Legyen hát úgy, ahogy akarod! – felelte az édesapja, és jogarával Manóka felé intett: – Legyél ember mindörökre, búcsút int most manófölde!

És láss csodát: Manóka daliás vitézzé változott. Könnyek között elbúcsúzott családjától és manónépétől, hogy Boróka király és Csipkebogyó hercegnő oldalán elinduljon egy új és idegen világba, melynek részévé, majd bölcs uralkodójává vált – emberként.

Hogy Tölgyes herceg – amely néven Csipkebogyó hercegnő jegyeseként ismertté vált –, melyik országból érkezett, senki nem tudta pontosan, de jóságos és bölcs uralkodóként ismerték és szerették. Azt pedig, hogy ő manóként látta meg a napvilágot, végképp senki nem gondolta volna.

Hiszen manók csak a mesékben léteznek – no meg a Sejtelmesen Suttogó Tölgyesben –, de titkukat megőrzi mindörökre Boróka király, Csipkebogyó hercegnő és Tölgyes herceg.

Értékeld az illusztrációt: 12345 (44 értékelés, átlag: 4,00 out of 5)

Ez a mese a MeseLes olvasgató 2017. őszi pályázatán a főszereplők kesztyűbábként történő elkészítését nyerte a Kézműves Szalon felajánlásának köszönhetően.