Simon Kitti: Őszi erdők meselénye (mese)

Megjelent: 2019. január 7. Kategória: Hivatásos illusztrátor rajzával, Mese, Simon Kitti

Világéletemben imádtam az őszi erdőben kirándulni, csodálni a fák és a bokrok színpompás öltözékét: a nyár emlékét idéző mély smaragdzöld lombú fákat, a ragyogó napsárga lombkoronákat, az itt-ott felbukkanó tűzpiros leveleket, amelyek annyira hasonlítottak a valódi tűzhöz, hogy az ember szinte nem mert közel menni hozzájuk, nehogy megégesse magát. Az élénk színfoltok között megbújó tompább óarany és borvörös árnyalatú növények ahelyett, hogy a háttérbe szorultak volna, csak még tökéletesebbé tették az összhatást. A késő délutáni nap fényében csak úgy ragyogott a táj.

Mély lélegzetet vettem és engedtem, hogy átjárjon a friss levegő. Elégedettséggel töltött el, hogy még október közepén is ilyen szép napos az idő, ilyen tiszta, felhőtlenül kék az ég. Fontos feladatom volt ugyanis: a jövő heti rajzórámra őszi csendéletet kellett festenem, a legfestőibb látvány ősszel pedig kétségtelenül az erdő. Arra gondoltam, hogy a piacon veszek néhányat azokból az imádnivaló, pici dísztökökből, amelyeket annyi helyen láttam már dekorációként, keresek az erdőben valami szép, színes bokrot háttérnek és készen is lesz a csendéletem.

Egy darabig úgy tűnt, minden a terveim szerint alakul. Találtam egy mohos fatörzset, mögötte pedig egy színpompás cserszömörcebokrot. A zöld moha pompásan mutatott a pirosló levelek előtt, és már éppen elővettem a tököcskéket, hogy teljessé tegyem a képet, amikor mozgásra lettem figyelmes. Első ránézésre olyan volt, mintha az egyik fa egyszerűen életre kelt volna: egy hosszú testű, lassan mozgó lényt láttam lemászni egy bükkfa törzsén. Ahogy halkan földet ért és megállt, egy pillanatra azt hittem, elvesztettem szem elől. Amikor azonban komótosan újra ballagni kezdett, egy csapásra megértettem, mit látok, bár alig hittem a szememnek. Egy erdei sárkány volt!

Egészen pontosan egy bükkpikkelyes őszike, amely a nevét a testét tetőtől talpig beborító bükkfalevél formájú pikkelyeiről kapta. Ha elég közel lettem volna hozzá, azt is láthattam volna, hogy a testének azon részeit, ahol nem nő pikkely (a hasán és a feje oldalán) fakéregre hasonlító bőr borítja. Rövid, faágszerű agancsait is éppen csak ki tudtam venni, ahogy lassan kúszott az avarban. Úgy tűnt, nem vett észre, aminek legalább két oka lehetett: egyrészt, nem ő volt az egyetlen, aki erdei rejtőszínekbe öltözött. Másrészt pedig, ahogy a sárkány teljes testhossza a szemem elé tárult, nyilvánvalóvá vált, hogy lassan eljön számára a téli álom ideje. A fején és a vállán lévő pikkelyek még élénkzöld színben pompáztak, a háta közepénél azonban finoman sárgába hajlottak, a farka vége pedig tökéletes, mélyvörös árnyalatú volt. Az ő számára is beköszönt majd a tél, álomba merül, amint lehull az összes pikkelye.

Mivel már jócskán benne jártunk az őszben, feltételeztem, hogy ennivalót keres, hiszen a téli alváshoz minden állatnak alaposan be kell lakmároznia, hogy tavaszig nyugodtan alhasson. Úgy döntöttem, hogy lassan elhátrálok, és nem zavarom a sárkányt, de amilyen szerencsés voltam, pont ráléptem egy faágra, amely nagyot reccsenve kettétört a bakancsom alatt.

Mindketten kővé dermedtünk. A bükkpikkelyes őszike lassan, nagyon lassan felém fordította a fejét. Egy pillanatra megcsillantak fényes, borostyánszínű szemei, majd megindult felém.

Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Tudtam, hogy ez a sárkányfaj nem jelent rám veszélyt, hiszen a legteljesebb mértékben növényevő, mégsem értettem miért indult felém. A választ keresve körbenéztem, mintha legalábbis valamelyik fába vésve megtalálnám a megoldást, amikor ráeszméltem, hogy még mindig a kezemben szorongatom a kicsi dísztököket.

Hát persze! A tökfélék az effajta erdei sárkányok kedvencei! Néha még arra is hajlamosak, hogy éjszaka belopózzanak a közeli falvakba, és reggelig egész tökföldeket lelegeljenek. A fahéjat pedig még a sütőtöknél is jobban szeretik, egyszerűen bármire rá lehet venni őket, csak egy kis adagot kell az orruk előtt lóbálni az illatos fűszerből.

A felismerésemnek hála, tudtam mit kell tennem: lassan leguggoltam, felé nyújtottam az egyik tököt tartó kezemet, és lesütött szemmel vártam. Nem akartam elijeszteni azzal, hogy közvetlenül a szemébe nézek. Megakadt bennem a levegő, amikor hűvös, nedves orrával megszimatolta az ujjaimat, és a fogával lassan kivette a kezemből a kis tököt.

Egy pisszenés nélkül nyújtottam ki a másik kezemet is, amelyben az utolsó dísztököt szorongattam. Amikor éreztem, hogy a súly eltűnik a markomból, megkockáztattam egy óvatos pillantást. A sárkány mindkét tököt egyszerre tartotta a szájában, olyan óvatosan, mintha kincsek lennének (ahogy az ő számára minden bizonnyal azok voltak). Lassan pislantott egyet, szeme csillogott, majd megfordult, és olyan lassan ballagott el, ahogy érkezett.

Aznap a csendéletemet illető szándékaim ugyan nem valósultak meg, mégis elégedetten térhettem haza, hiszen annál a csodánál jobbat, amelyben részem volt senki sem tudott volna kitervelni.