Skolik Ágnes: Mese a fecskéről, aki nem tudott útra kelni (mese)
Meleg, nyárvégi este volt. A villanydróton fecskék ücsörögtek. Várták, hogy megérkezzenek a többiek, és közben a közelgő utazásról beszélgettek.
– Holnap el kell indulnunk. Hosszú út vár ránk – nézett a távolba Fecske Feri.
– Igen, ha nem fog esni az eső, útra kell kelnünk! – válaszolt Fecske Teri.
A többiek bólogattak, tisztogatták a tollaikat, gondolatban készültek a nagy repülésre.
Ahogy alkonyodott, egyre több és több fecske érkezett a villanydrótra; mint a kottás füzetben a kottafejek, úgy ültek a fényes, fekete tollú madarak a huzalokon. Volt köztük idősebb, volt fiatalabb, voltak idén született kisfecskék, de volt olyan fecske is, aki már évek óta megteszi az utat Afrika és Európa között, minden évben kétszer.
Lackó a szobája ablakából nézte a gyülekező fecskéket. A szemével követte őket repülés közben, majd figyelte, hogy melyik madár melyik drótra száll le. Egészen elbűvölte őt a csivitelő, fekete tollú madársereg.
– Anya, miért gyülekeznek a fecskemadarak? Vajon miről csivitelnek? – kérdezte Lackó az anyukáját.
– A fecskék ősszel elrepülnek Afrikába, és csak tavasszal, amikor már meleg lesz, akkor térnek vissza – felelte Anya. – Aztán itt tojásokat tojnak, felnevelik a fiókákat, és ősszel újra útnak indulnak.
– De hát Afrika nagyon messze van – gondolkodott el Lackó. – Vajon hány napig tarthat nekik oda az út?
Amint ezen gondolkodott, meglátott megint egy csapat fecskét, akik a vezetékek körül röpködtek. A madarak olyan gyorsan cikáztak, le és fel a levegőben, hogy Lackó alig bírta a szemével követni őket. Felültek a drótra, majd újra elrepültek, csiviteltek, hangoskodtak.
A kisfiú teljesen belefeledkezett a fecskék megfigyelésébe, amikor hirtelen egy autó jelent meg az utcán, pont akkor, amikor egy kisfecske alacsonyan az úttest felett repült! Az autó elütötte a kismadarat! Lackó felugrott a székről, szaladt ki a házból, hogy megnézze, mi történt a madárral. Amire az utcára ért, a kis fecske már próbált elrepülni, de nem tudott. Szerencsére nem történt nagy baj, lépegetni tudott, de repülni nem. Lackó a tenyerébe vette a kisfecskét, és kiabálni kezdett:
– Anya, anya gyere gyorsan, ez a kismadár megsebesült!
Ezalatt a dróton ülő fecskék is észrevették, hogy az egyik kis fecske nem tud felrepülni melléjük. Fecske Teri ijedten nézte, ahogy a kis fiókája próbálkozik a repüléssel, de nem sikerül neki.
– Mami, nem tudok repülni, segíts! – csivitelte ekkor a kis sebesült fecske. – Nem tudok veletek menni! – tette hozzá szomorúan.
Fecske Feri és Fecske Teri kétségbeesetten tanakodtak, hogy mi lesz most a fiókájukkal. Sajnos sebesült szárnnyal nem tud elrepülni velük Afrikába.
Közben kiért az utcára Lackó anyukája is. Megnézte, megsimogatta a rémült kismadarat.
– El kell vinni a madárkórházba, ott majd védett, meleg helyen lesz a télen, meggyógyítják, és jövőre utazhat ő is a többiekkel – mondta Anya, és már hívta is a madárdoktor bácsit.
– A pajtában van egy kis kalitka, szaladj be érte ! – kérte Lackót. – Teszünk szalmát és vizet bele, és indulunk a kórházba a madárkával.
– Rendben – felelte Lackó, és már szaladt is a kalitkáért.
– Hallottad? Valami kórházról, meg doktor bácsiról beszélgettek – kérdezte Fecske Teri a párját.
– Igen, hallottam. Remélem, sikerül meggyógyítani Fecske Tomi szárnyát! – sóhajtott Fecske Feri.
Időközben Lackó megérkezett a kalitkával, Anya óvatosan beletette a kismadarat, és indultak a kórházba. A fecskepár egy utolsó pillantást vetett Fecske Tomira, aki felnézett rájuk, és elköszönt tőlük:
– Jó utat nektek, remélem jövőre találkozunk!
A madárkórházban a doktor bácsi megvizsgálta Fecske Tomit.
– Szerencsére nincs eltörve a szárnya, csak egy kis zúzódás. Gyorsan meg fog gyógyulni, és tavaszra már el is felejti ezt a kis balesetet.
Lackó és Anya elköszöntek a kisfecskétől, és hazaindultak. Otthon a ház előtti villanyvezetékeken még mindig ott ücsörögtek a fecskék. Fecske Feri és Fecske Teri is ott ült a dróton, és figyelte a ház előtt leparkoló autót. Lackó, amikor kiszállt a kocsiból, felnézett a fecskékre, és így szólt:
– Elvittük a kórházba a kisfecskét, már jó kezekben van!
Telt-múlt az idő, Lackónak sokszor eszébe jutott a sérült kismadár. Egy alkalommal így szólt anyukájához:
– Anya, felhívjuk a madárkórházat, hogy megkérdezzük, hogy van a kismadár?
– Persze, kisfiam, rögtön felhívom a doktor bácsit – felelte az anyukája.
– Minden rendben van a kismadárral, már tud egy kicsit repülni is. Ha erre járnak, látogassanak meg minket! – válaszolt a doktor bácsi Anyu érdeklődő kérdésére.
Eljött a tél, aztán a tavasz is. Lackó az udvaron játszott, amikor csivitelésre lett figyelmes. Felpillantott az égre, és látta, hogy fecskék cikáznak az égen.
– Visszajöttek a fecskék! – kiabálta, miközben anyukájához futott, aki a veteményesben dolgozott. – Remélem a kisfecske és meggyógyult már….
– Emlékszel, mit beszéltünk meg a doktor bácsival? Ha meggyógyul a kismadár, akkor elhozza ide, és itt fogja szabadon engedni. Talán már napokon belül jelentkezni fog.
Így is lett. Amire az összes fecske visszaköltözött a faluba, Fecske Tomi is meggyógyult. A doktor bácsi elvitte Lackóékhoz, és együtt engedték szabadon, ott, ahol pár hónappal azelőtt a baleset történt. Fecske Tomi felrepült a villanydrótra, ránézett az emberekre, mintha megköszönte volna amit érte tettek, majd tovarepült a többi fecskével.
Néhány nap múlva Lackó nagy sürgés-forgásra figyelt fel az istálló környékén. A fecskék röpködtek be az istállóba, majd ki, és újra vissza. Fészket építettek!
Hamarosan a fészkek megteltek tojásokkal, pár hét múlva pedig már a kis csupasz fecskefiókák eleségért csiviteltek a szüleiknek.
A tavaszra nyár jött, az idén kelt kisfecskék is kirepültek, és ősszel a szüleikkel, nagyszüleikkel együtt várakoztak a villanydróton, készülve a nagy utazásra.
A fecskék között ott ült Fecske Feri, Fecske Teri, Fecske Tomi és az ő kis fiókái is. Együtt repkedtek a levegőben, együtt ücsörögtek a vezetéken, és másnap együtt keltek útra, Afrikába.
B. Huszár Bernadett illusztrációja