Sütő Fanni: A hóember karácsonya (mese) | MeseLes

Sütő Fanni: A hóember karácsonya (mese)

Megjelent: 2018. március 7. Kategória: Hivatásos illusztrátor rajzával, Mese, Sütő Fanni

A téli hideg csipkefinomságú jégvirágokat lehelt az ablakra. Az üveg áthatolhatatlan akadályként feszült az étkező meleg fénye és a kint süvítő jeges szél közé. A szoba közepén aranyos glóriába burkolva kucorgott a kis kövér fenyő. Tüskés ujjaira, mint megannyi ragyogó ékszert húztak színes üveggömböket a gyerekek.

A kislány a szüleivel kártyázott, míg a fiú a kandalló tüzéhez közelebb húzódva egy könyvhalomba ásta be magát. Az asztalon büszkén égett az adventi koszorú összes gyertyája. A várakozás véget ért, a szeretet és a család ünnepe megérkezett fahéj- és széttépett csomagolópapír-illattal beburkolova. A bentiek annyira belefeledkeztek a játékba és a mesébe, hogy meg sem hallották a tompa koppanást az ablaküvegen.

–  Aú –  szisszent fel Gömbi. Ösztönösen odakapott volna a fájós répaorrához, amit az imént véletlenül nekikoccantott az üvegnek, de sajnos a gyerekek kart nem formáztak neki. Nagyon érdekesnek találta a benti jelenetet, és amikor közelebb húzodott, hogy jobban lásson, az orra nekikoppant az üvegnek. Nem tehetett róla szegény Gömbi, még csak pár napja díszelgett a sárgarépa az orra közepén, és még nem volt ideje hozzászokni, mint ahogy ehhez az ormótlan, hideg testhez sem. Csintalan, tél lidérc volt, aki a hópelyhekkel táncolt és a szélen lovagolt, de egy fergeteg elkapta és belependerítette abba a golyóba, amit a gyerekek gyúrtak.

Onnantól már nem volt menekvés. Fogalma sem volt, hogy tudna újra kiszabadulni. Folytatni akarta a csintalankodást a hulldogáló hóval vagy a zenélést a zengő jégcsapokon. Most azonban túlságosan lekötötte a szemlélődés ahhoz, hogy ilyeneken rágódjon.

Csodálta a melengető, narancssárga fényt, ami annyira más volt, mint a havon hidegen tükröződő utcai lámpák sápatagsága. Lenyűgözték a varázslatos alakokat formázó mézeskalácsok és a színes karácsonyfa díszek, főleg az apró hóember figurák, akik kellemesen ringatóztak a faágakon. Milyen jó lehetett nekik! Hallgathatták a tűz ropogását, a gyerekek néha odaszaladtak hozzájuk, hogy megcsodálják őket.

Őt bezzeg senki nem csodálta. Egy délután alatt összegyúrták a gyerekek, belenyomták a fejébe az anyukájuktól kapott két fénylő széndarabot meg az egy fonnyadozó répát, örvendeztek neki pár percig, aztán már sutty, be is szaladtak. Szegény Gömbivel már senki se foglalkozott. Beletelt egy kis időbe, mire megszokta a kerek hótestet, és kitanulta, hogyan lehet mozgatni, és merre érdemes kóricálni.

Most ott állt tehát az ablakban, és csodálta az idilli jelenetet, aminek ő nem lehetett a részese. A kislány hirtelen felpattant, és az asztalhoz szaladt, hogy vegyen egy mézeskalácscsillagot. Szeme álmodozón az ablak felé vándorolt, és tekintete találkozott Gömbiével.

A kislány eltátotta a száját, majd becsukta, aztán megint kinyitotta. Visszanézett a szüleire, de ők most bátyjával beszélgettek, nem figyeltek rá. Gömbi ijedten megrázta a fejét, aztán úgy döntött jobb lesz, ha arrébb húzódik. Nem kellenek neki a komplikációk: kíváncsiskodó gyerekek, aggodó szülők, satöbbi. Egy hóembertestbe szorult tél lidércnek legyenek elvei, na meg büszkesége!

Nem kellett volna ilyen ostoba módon felhívnia magára a figyelmet, de hát ha egyszer olyan szépen ragyogott bent minden! Nagyot sóhajtott, és visszasomfordált eredeti helyére.

A házban lassan elaludtak a fények, és a hó is elkezdett szállingózni. A bosszantó kis pelyhek egyre csak csiklandozták az orrát, amit kéz és kar híján nem tudott megvakarni. A nagy csiklandásban és viszketésben észre sem vette, hogy valaki áll mellette. A kislány volt, macis mamuszában, egy ormótlanul nagy kabátban és egy sapkában, ami állandóan a szemébe csúszott.

–  Órákig kellett alvást színlelnem, amíg végre mindenki kifeküdt. Ne lógasd azt a répa orrodat, inkább gyere, nézd meg, milyen szép a karácsonyfánk.

Gömbi nem mozdult, igyekezett átlagos hóembernek tettetni magát. A kislány gyanakodva méregette, de nem tágított. Gömbi orrára egyre csak szálltak, szálltak azok a fránya hópelyhek, egyre jobban csiklandozva és kuckurászva azt. Hirtelen a csiklandás elviselhetetlenné vált, és Gömbi tüsszentett egy hatalmasat.

–  Na, ezek után próbáld letagadni, hogy nem egy átlagos hóember vagy –  kuncogott a kislány. – Gyere szépen! – mondta, és elindult befelé.

Gömbi, mit volt mit tenni, követte. A téllidérc az ajtóhoz közeledvén egyre jobban izgult. Vajon mi vár rá odabenn? Ugyanolyan szép és hívogató lesz minden, mint odakintről, vagy csalódnia kell?

Nagy levegőt vett, és belépett. A házban fenyő- és mézillat keringett, és hirtelen melegség öntötte el Gömbi szívét és egész testét. A kislány elégedetten szemlélte a hóember ámulatát, és betessékelte gömbölyű barátját a nappaliba.

A karácsonyfa még mesésebbnek látszott innen, mint kintről. Az apró hóemberdíszek cinkosan Gömbire kacsintottak, aki elégedetten mosolygott vissza rájuk. Kicsit mintha elgyengült volna. A téllidércek nem a finom lelkükről és az érzékenységükről voltak híresek, de az a titokzatos valami, ami belengte a szobát, még Gömbi fagyos szívét is megenyhítette.

–  És most elcsórom a testvérem egyik könyvét, és esti mesét fogok neked olvasni. De nem szabad neki elmondanod, mert utálja, ha piszkálom a dolgait. Irigy kutya! Ülj szépen ide, és legyél jó fiú, ne szakíts félbe – adta ki az utasítást a lányka.

Gömbi megpróbált elegánsan helyet foglalni, de a manőver kevésbé kecsesesre sikeredett, mint tervezte, inkább elborult, mintsem leült. A kislány még gondosan be is takargatta, majd mellékucorodott, és mesélni kezdett. A hangja egyre lassúbb lett és álomittasabb. Gömbi is érezte, ahogy egyre inkább úrrá lesz rajta a fáradtság, és szétkúszik a testében valami nehézkes, álmatagon hömpölygő érzés.

Reggel a házat felháborodott kiáltozás rázta fel.

–  Anya, anya, Panni ellopta a könyvemet! És még be is pisilt!

A kislány arra ébredt, hogy a bátyja áll felette, és mérgesen vicsorog, majd idegesen fújtatva kifeszíti a kezéből a könyvet. De miért vannak a nappali közepén, és ő miért fekszik a földön?

Aztán eszébe jutott a furcsa álma a sétáló hóemberről és a szén-szemeiben bujkáló szomorúságról. Felpattant, mint akit rugó lőtt ki, és körbeszaladt a szobában, de a különös éjszakai vendéget nem látta sehol. Csak akkor vette észre a földön a két vizes széndarabot és a fonnyadozó répát, amikor a bátyja arrébb állt.

Panni gyorsan felszedegette őket, és sírva beszaladt velük a szobájába. Hiába kérlelték a szülei, egészen ebédig nem volt hajlandó előjönni. Így arról is lemaradt, amikor Gömbi, az immár szabad téllidérc, kiszökött a szellőztetéskor kinyitott konyhaablakon. Búcsúzóul egy jégvirág kertet csókolt Panni ablakára, majd elsuhant a hideg északi szél hátán.

A novella először az Aranymosás blogon jelent meg.

© Balogh László illusztrációja | webnode | facebook

Budapesten született 1990-ben, Kistarcsán nőtt fel, jelenleg Párizs mellett él. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem angol szakán tanult alap- és mesterképzésen, majd a londoni Roehampton egyetemről szerzett diplomát gyermekirodalom szakon. Angoltanár, blogger, műfordító.
Blog: www.inkmapsandmacarons.com