Sylvie Eaton: A Tavasztündér kiszabadítása
Mézfaló, a barnamedve éhesen és álmosan ébredt, és kilépve barlangjából meglepetten vette tudomásul, hogy mindent hótakaró borít. Megdörzsölte a szemét, és nem értette, mi folyik itt. Emlékei szerint most tavasznak kellene lennie. A rigók édes énekére kellett volna ébrednie, a tavaszi virágok pompás illatára, napsütéses reggelre, és egy hatalmas adag mézre. Ehhez képest hideg volt, fázott, és legszívesebben aludt volna még egy keveset.
– Megkeresem a barátaimat – gondolta felbátorodva –, hátha ők tudják, merre jár a tavasz.
El is indult. Hamu, a nyuszi, akit szürke színe miatt neveztek így, éppen a kandallóba dobálta be a frissen felaprított fát.
– Nem tudod, Hamu, hogy mi történhetett? Miért van ilyen hideg? Lehetséges volna, hogy Tavasztündér is elaludt? – kérdezte Hamutól, aki nagyon megörült barátjának.
– Mi magunk is meglepődtünk ezen, Mézfaló. De ne aggódj, rendkívüli gyűlést hívtam össze, ahol megvitatjuk, hogy mit tegyünk az ügy érdekében. Nemsokára meg is érkeznek a többiek.
Így is történt, folyamatosan jöttek az erdő lakói: őzek, szarvasok, vaddisznók, rókák, különböző színekben pompázó madarak, akik értetlenül álltak a probléma előtt.
Egyszer csak megjelent előttük Nyárapó befagyott varázspálcájával, vastag télikabátjában dideregve.
– Nagy baj történt, barátaim – kezdett bele mondandójába. – Most értesültem arról, hogy lent, a föld alatti kastélyban különös élőlények táboroztak le, úgy hívják őket: koboldok. Királyuk az országot a saját ízlésére formálta, és főtanácsosa, udvari koboldbolondja segítségével sötét terveket visznek véghez. A király a legirigyebb és legkapzsibb teremtmény, akit valaha is hátán hordott a föld. Ami megtetszik neki, azt mind magának akarja, legyen az egy csillogó ékszer, egy szép karóra, egy fényes pénzérme, vagy éppen a gyönyörű tavasz illata és látványa. Elvira, a Tavasztündér közeledett, és mindent színessé és élővé varázsolt, ahogy minden tavasz kezdetekor. A koboldkirályt elvarázsolta a látvány, ezért elraboltatta szolgáival Elvirát. Így, barátaim, amikor szükség lesz rá, én sem tudok meleget hozni számotokra. Az örök tél rabjai leszünk, ha nem teszünk valamit sürgősen.
– Nincs mese, ki kell menekíteni Elvirát a koboldok fogságából – buzdította barátait Mézfaló, és ezzel mindenki egyetértett.
– És mit tudnánk tenni mi? – kérdezte Vöröslő, a róka.
– A vakond! A vakond a mi emberünk, akarom mondani, izé… – szólalt meg Artúr, a kis mókus, miközben bajsza alatt mogyorót majszolt, amelyet még télen rejtett el odújába.
– Így is van, valóban – vette át a szót Mézfaló. – A vakond a föld alatt él, jobban ismeri az ottani járatokat, mint bárki más közülünk. Menjünk, keressünk vakondtúrásokat, hogy rátaláljunk!
Az állatok saját érdekükben is cselekedni kívántak, hiszen nagyon várták már a tavasz pillanatait, és nem tette őket boldoggá a tél elhúzódása.
– Itt van Laura asszonyság – szólalt meg Zsiga, a csiga.
– Ki az, aki háborgatni meri legszentebb álmomat? – dugta ki orrát a föld alól Laura, a vakond. – Jaj, de hideg van itt… – vacogtak fogai. – Hát mi lelte Elvirát, elaludt tán, vagy mi?
– Még ez is, éppen most kellett ennek is bal lábbal ébrednie – állapította meg Töhötöm, az elefánt.
– Asszonyom, a segítségére lenne szükségünk – próbálta a helyzetet menteni a medve. – Tavasztündért megfosztották szabadságától, és most nekünk kell szembeszállnunk a koboldokkal, akik elrabolták őt.
– Akkor miért nem mennek már és teszik a dolgukat? – vágott vissza Laura.
– Pontosan erről van szó, asszonyom. – folytatta Mézfaló. – A koboldok a föld alatti kastélyban élnek, és ott tartják fogságban Elvirát. Csak magácska tud nekünk segíteni, hogy újra rügyezzenek a fák, újra legyenek évszakok, ellenkező esetben felborul a természet rendje, és beköszönt az örök tél.
– Hát, ha ennyire fontos vagyok… – húzta ki magát büszkén Laura. – Akkor menjünk gyorsan, lássunk neki, hogy alhassak végre. Olyan szépet álmodtam. Akarják tudni, mit álmodtam? Azt álmodtam, hogy egy szép tisztáson vagyok, és…
– Nem beszélhetnénk meg ezt később? – vágott gorombán a szavába Töhötöm. – Asszonyom, sürgető a helyzet, és nincs időnk csevegésre.
– Inkább álmodtam volna egy lakatlan szigetről, ahol egyedül vagyok, és nem háborgat senki… – mondta dühösen Laura.
Szerencsére ismert egy föld alatti járatot. A lefelé vezető út a kastélyba nagy volt és széles, így könnyedén tudtak kicsik és nagyok is haladni. Az egyik sarokban egy pók szőtte szorgalmasan hálóját, valahol egércincogás hallatszott, és két patkány vitatkozott egy sajtdarabkán. Méhecskék bánatos zümmögése hallatszott, és Mézfalót egy pillanatra mosollyal töltötte el a gondolat, ahogyan beporozzák odakint a virágokat.
– Méz… – már nagyon éhes volt, de tudta, az evésre most kár gondolnia. Minél hamarabb érnek el a koboldokhoz, annál gyorsabban jut a friss, illatos, ragacsos nedűhöz.
Két fegyveres koboldkatona őrizte a birodalmat, mire az egyik:
– Idegen szagot érzek!
Felnéztek, és megpillantották a furcsa társaságot.
– A királlyal akarunk beszélni – mondta Mézfaló. – Vezessetek elé!
– És mégis milyen ügyben zavarjátok fenséges királyunkat, miközben délutáni pihenőjét tölti? – kérdezte az egyik fegyveres.
A medve olyan csúnyán nézett, hogy a kobold gyorsan folytatta:
– Kövessetek.
A palota csarnokában a koboldkirály büszkén pöffeszkedve ült trónján, hű szolgái, mint valami idős derékfájós asszonyságok hajlongtak előtte. Pipázás közben a király mézes gyömbérbort kortyolgatott. Ez a király nem volt ám annyira gonosz, mint általában a mesékben megismert koboldok. Csak a kapzsiság tette őt rosszá. Mindenütt emberektől elcsent ékszerek és fényes tárgyak hevertek, ezt bizony még egy tolvaj szarka is megirigyelte volna. Az apró, de csúnya jószágok ide-oda rakosgatták az éjszaka sötétjében beszerzett zsákmányt. A legszebb csillogó kincs pedig minden bizonnyal maga a Tavasztündér volt, aki szomorúan és reszketve bújt meg egy sarokban.
– Mit akartok itt, ami miatt megzavartátok dolgos napjaimat? – vett magához a király egy újabb falatot a már megkezdett gyümölcstálból.
– A tündérért jöttünk – mondta a medve, aki már teljesen átvette a szószóló szerepét. – Szükségünk van rá, ahhoz, hogy élni tudjunk fent a földön. Nem jöhet el a nyár és az ősz, ha nincs tavasz. A természet halott, mindent sűrű hótakaró és jégpáncél borít. Nem találunk magunknak táplálékot. Add vissza nekünk legszebb évszakunk úrnőjét, hogy életre keljen a természet, hogy a szívünkbe újra békesség költözzön.
– Fura egy ízlésetek van, az biztos. Mégis, mit adsz ezért a hisztis tyúkért cserébe?
– Neked adom a tavaszi szellő lágy fuvallatát. Kapsz egy adag hatalmas mézet… – nyalta meg a szája szélét Mézfaló.
– Ne folytasd, mert elmegy az étvágyam – vágott a szavába a kobold.
Tavasztündér Mézfaló segítségére sietett.
– Kérlek, felség. A varázspálcám a föld alatt nem működik annyira. Az énekesmadarak itt szomorú dalokat dalolnak, a virágok egészen más színekben pompáznak, mint odakint. A méhek méze keserű és ízetlen. Amikor téged elvarázsolt a fenséges látvány és csillogás, akkor azt fent, a szabad világban pillantottad meg. Gyere, nézd meg és örökké a miénk lehet a tavasz. Ne akard csak magadnak!
Nem mondhatjuk, hogy a koboldkirályt elgondolkodtatta, amit hallott, mégis ezt válaszolta:
– Ám legyen, menj Koboldok hírével. Úgyis már untam a színeket, az illatokat, amelyek elnyomják az én szagomat. Untam a méhek zümmögését és bevallom őszintén, téged is untalak. Menjetek békével és majd, ha utam arra vezet, meglátogatlak.
Nem sokkal később hosszúra nyúlt téli álmából ébredezni kezdett a természet: rügyeztek a fák, kinyíltak az első tavaszi virágok. Rigók énekeltek a faágakon, visszatértek régi otthonukba a költöző madarak. Friss fűillat lengte be a mezőt, az égbolt színtiszta kékké változott. Az apró rovarok előmerészkedtek rejtekhelyükről. A tóban kacsák és hattyúk úszkáltak. Gyerekek vidám kacaja hangzott fel a távolból. Mézfaló pedig a réten napozott barátaival. A természet életre kelt. Tavasz lett.
