Tamásfalvi Hanna: Széljáték (mese)

Megjelent: 2019. március 18. Kategória: Mese

Nem csak emberi időtöltés, nem csak a fiatalok szórakozása. Olyan csoda, amely átfogja az egész bolygót. Ölelő karja tart, mint csecsemőt az édesanyja. Láthatatlan, akár a levegő, de ugyanúgy nélkülözhetetlen. Csak halljuk, akkor, ha mozog. Ezt a hangot a „szél” néven szólítjuk.

Mennyi színe van a szélnek? Annyi, mint szivárványnak az égen. Legyen orkán vagy hurrikán, de lehet lágy szellő, simogatás. Legyen tél vagy nyár, szélből nincs hiány. A melegben vágy, tavasszal társ, a hidegben fázás, ősszel gondoskodás. A város hangos zaja a szelet elnyomja, de kint az erdőben találkozhatsz a zengővel. Bár ott a csend is gyönyörködtet. Az emberek egy része ezt elfelejtette, hiszen oly régen volt kint az erőben! Azonban aki kimerészkedik, újból találkozhat vele, és megfejtheti az erdő titkait. Minden erdő egyedi, más-más életközösséget jelent.

Elmesélek egy történetet egy nem szokványos erdőről. Utazzunk el, ahogy a fák közt a szél suhan át! Ha követed a nagy híd alatt futó patak vonalát, de folyásával ellenkező irányba indulsz, a házakat lassan egyre több fa váltja fel. Indiában vagyunk, és itt keleten, a monszun vidékén gyakori a csapadék; és az eső hullásának hangja kiegészíti a szél zenéjét.

Egy ősi törzs, a brustilák laknak ezen a különleges vidéken. Teljesen véletlenül fedeztem fel őket, de mivel kérték, ezért senkinek sem beszéltem a létezésükről ez idáig. Most úgy gondolom, szükséges lenne, hogy tanuljanak tőlük a mai modern emberek. Mielőtt viszont rájuk térnék, ismerjük meg ezt a csodaerdőt, ahol minden muzsikál.

A barna talajon minden lépés beindít egy orgonasípot, mint pedál a hangszernél. A zöld fű magasra nőtt: ha séta közben a kezünkkel végigsimítjuk, az olyan, mintha gitárhúrokat pengetnénk. Majd álljunk meg egy fánál, amely önmagában egy vonósnégyes. A törzsén csellózik a harkály, ágai közt hegedülnek a pillangók, maga a gyökér a föld nagybőgőjének a vonója, és a karmester nem más, mint a szél. A tóhoz érve a vízesés csobogását kiegészíti a nádfuvolát fújó szitakötő és az egyedi hangot kiadó béka. Akármerre is megyünk, a szél tartja össze az egészet…

Azért vágtam neki az erdőnek, mert édesanyámnak születésnapja lesz. Egy különleges korba lép, az ötvenet fogja betölteni, ami itt Indiában kivételes ünnepet jelent. Azt szeretném, hogy ajándékom összefoglalja mindazt, amit nekem ő jelent. Anya rajong a virágokért és tudom, hogy örülne, ha valamit saját kezűleg alkotnék neki. Azt ötlöttem ki, hogy virágokból koszorút fonok neki. Olyan virágokból, amelyet nem talál az ember az árokparton vagy a közeli árusnál, hanem amelyek különlegesek, ritkák és ezért távoli helyen nyílnak.

Bevallom, hogy évek óta nem jártam „csak úgy” az erdőben, bár gyermekként mindig szívesen kalandoztam ott. A tinikor és az okostelefon valahogy elvágja ezt a vágyat…

Túrám elején még semmi különleges nem történt. Amikor azonban elértem egy varázslatos tisztásra, amely a vízesés mellett volt, megálltam csodálni az előttem lévő festett káprázatot. A nap sugarai arany és ezüst színekben csillogtatták a fűszálakon lévő apró esőcseppeket. Az ég rikító kék volt, egy felhő sem csücsült rajta. Igazi tavasz  gondoltam, majd velem szemben, kicsit távolabb egy bokor körül felfigyeltem a gyönyörű, színes virágokra. Mintha nekem lettek volna odatéve, rám várakoznának.

Gyorsan futni kezdtem, mint a szél, és átgázoltam a füvön. Éreztem, ahogy bőrömhöz hozzáér a széle, és a nedves golyók rám gurulnak, majd rajtam szétolvadnak. Nem zavart, hogy nedves lettem, egynek éreztem magamat a virágok közül.

A bokorhoz érve olyan volt, mintha hazaértem volna. Rég elveszett természetességemet kaptam vissza. Elterveztem, hogy bejárom az egész erdőt, csak előbb leszedem a virágokat anya koszorújához. Sosem láttam még ilyen virágokat, nem tudtam megnevezni őket. Tölcséres fejük olyan volt, mint a liliomé, hatalmas királynői szirmokkal. Mind más színben pompázott, piros, sárga, kék, lila, fehér, fekete, és türkiz színekben. Porzójának és bibéjének azonban mindnek arany színe volt. Száruk, akár a rózsafáé erős, és tövisekkel megszórt. Levelei a tulipánéhoz voltak hasonlók, magasan álltak a szár mellett két oldalán a bimbóknak. Éppen a piros felé nyúltam, letépni készültem, amikor megszólalt egy hang:

– Hahó! – fejemet forgattam, hogy ki lehet az, majd a bokron akadt meg a tekintetem.

– Ugye ezt nem gondolod komolyan? – folytatta.

– Hozzám beszélsz? – dadogtam.

– Csak te vagy itt, aki embernyelvet használ – jött a válasz.

– Egy beszélő bokor vagy? – kérdeztem ijedten.

– Én beszélő bokor, mögötted éneklő fűz, akiket pedig meggyilkolni készültél, varázsló virágok – mondta.

– Dehogy készültem én meggyilkolni, csak egy jobb helyre akartam tenni őket – mentegetőztem.

– Mi lehetne jobb hely a virágoknak, mint a föld? – szólt vissza.

– Édesanyám feje – válaszoltam.

– Ne gúnyolódj… – mondta.

– Komolyan beszélek, koszorút készítenék neki… – kezdtem.

– Nem vagy tisztában azzal, hogy kik ezek a virágok? – vágott közbe.

– Igazából nem – mondtam.

– Akkor elmesélem… Mi egy különleges család vagyunk, állatok, növények és brustilák. A titkos képességünk, hogy zenélni tudunk és minden nyelven beszélünk. Ez a hét virág tartja meg a rendet és az egységet. Ha csak az egyiket is letéped, nemcsak az erdő, hanem az egész bolygó megremeg. A piros a szenvedélyt működteti, a kék a békét, a lila a kapcsolatokat, a sárga a vidámságot, a fehér a tisztaságot, a türkiz a szabadságot, a fekete a nyugalmat. Ezek, amelyek kellenek a boldogsághoz. Mivel a mi erdőnkben élnek ezek a szent virágok, itt a legerősebb mindezek teljessége

Megdöbbentem a bokor szavai hallatán, majd körülnéztem és megértettem, hogy miért fénylik minden.

– De miben jelenik meg a boldogság? – kérdeztem érdeklődve.

– Egy szó, mi elmondja: a zene. Olyan közelséget ad neked, ami által szembetalálkozol a művészettel és a szíveddel. Az érzéseidet jeleníti meg, melyeket nem tudsz egyszerűen kifejezni. Jó megosztani másokkal a belső világ élményeit. Erre eszköz a zene. A legszebb formába öntjük titkainkat, és hozzánk hasonlókkal fogunk találkozni, akikkel összeállíthatunk egy fantasztikus kórust. Ezért vagyunk mi boldogok, mert nem zárunk ki senkit, mindenki benne van a dalban – mondta, és szavain keresztül éreztem, ahogy lángol.

– Mit tehetnék, hogy hasonló közösséget találjak? – merengtem el egy pillanatra.

– Találd meg a saját hangod. A másik helyett, mindig saját magadon próbálj változtatni, formáld meg lelkedet, és testedet. Minden, ami művészet, az muzsikálni tud. Egy festmény színeivel zenél neked, a tánc a mozgás éneke, a főzés az ízek dala, az írásban pedig a hangszer a toll… Remélem érted, jobban nem mondhatom el. Ki kell próbálnod, testeden, nyelveden, kezedben, szívedben, elmédben a zenét. Ismerd meg magadat általa. Lehet művészet nélkül élni, de teljes nem leszel. Mi ebben az erdőben úgy döntöttünk, hogy akarjuk ezt a művészetet.

– De mi köze a virágoknak a művészethez? – gondolkoztam hangosan

– A virágok üzenetének van hozzá köze, azokat az értékeket kell szem előtt tartanod, miként a brustilák teszik. Nem kell erdőbe költözni ahhoz, hogy ilyenné válj, nyugodtan próbálkozz ott, ahol vagy. Egy dolgot tarts szem előtt: ne gázolj át senkin, ne bánts meg senkit. A művészetben megtalálod azokat, akik olyanok, mint te, akikkel együtt zenélhetsz – zárta le a bokor beszédét.

– Köszönöm, hálás vagyok neked – mondtam.

– Nagyon szívesen! A bokrok okosabbak, mint hinnéd – súgta nekem.

Felnevettem. Elköszöntem, és hazafelé indultam. Bár virágot nem szedtem, mégis lesz ajándék anyukám számára. Elhatároztam, hogy az iránta érzett szeretetből írok neki egy dalt. Az én muzsikáló erdőm a családom, ott kell felvennem a hangszeremet és beszállni a dalba. Játszani, játszani, játszani…, mint a szél a természetben.

© Lánginé Amália illusztrációja

 

A szerzőről:

Tamásfalvi Hanna 17 éves, Salgótarjánban született, ott is él. A Bolyai János Gimnázium 12. osztályos tanulója. Az Irodalmi Rádió több antológiájában közölte verseit, eredményesen szerepelt irodalmi pályázatokon.