Tilk Katalin: Mire jó a kalapács? (mese)

Megjelent: 2018. szeptember 28. Kategória: Mese, Tilk Katalin

Péntek Péter nagyapja, akit úgy hívtak, hogy Papa, igazi ezermester volt. Mindenhez értett! Legalábbis Péter szerint. Autót szerelt, zárat cserélt, kerítést javított, hatalmas paradicsomokat növesztett a kertben, hintalovat festett, mikor lekopott róla a festék, kinyitotta az örökre bezáródott bőröndöt, megjavította a távirányítós autót. Fúrt, faragott, ha kellett. Ha nem, akkor is talált mindenféle elfoglaltságot a műhelyében. Péntek Péter pedig szívesen sertepertélt körülötte. Adogatta a szerszámokat, nézte, ahogy Papa dolgozik. Ismerte a piros nyelű csavarhúzót, a harapós fogót, meg a kalapácsot.

Egyszer egy nagyon kicsi kalapácsra bukkant Péter a Papa műhelyében. Szép régi kalapácsocska volt. Könnyű. Péter is fel tudta fél kézzel emelni. Papa édesapjáé volt. Azzal javította a cipőket, mert Papa apukája, Péntek Péter dédnagyapja cipész volt. Kis széken üldögélt az ablak előtt, és naphosszat javítgatta a kilyukadt, széttaposott cipőket. Csizmákat kalapált. De milyen lehet cipőt kalapálni? És milyen hangosság lehetett a házban a kalapálástól?

Péter kipróbálta. Papa sáros kerti cipője ott volt a sarokban. Péter jó alaposan megkalapálta. Szerteszéjjel repültek róla a száraz sárdarabok. De nem volt nagy hangja. Az asztal lába már érdekesebben szólt. Hát még a kilincs! Meg a fehér műanyag ajtó! Aztán a műhelyben már nem volt semmi, amire nem csapott volna rá egyszer-kétszer. Mivel Papa még mindig a konyhában kávézgatott, Péter kivitte az udvarra a kicsi kalapácsot, és tovább kísérletezett.

A pince tetején levő cserép amelyet apáék azért tettek oda, hogy kicseréljenek a háztetőn egy töröttet –, jól szólt, és tört is. Aztán szépen haladt Péter tovább. Az udvari vaskút csak úgy kongott. Nagyon erős hangja volt. Erre figyelt fel Csöpi kutya, egy kistermetű, komoly, öreg házőrző. Pétert kísérgette mindenhová az udvaron, de labdázni, meg hozd visszát játszani nem akart soha. Nagyon lusta volt! Most éppen a hangokra vadászó Péter előtt állt, és érdeklődve nézte, hogy miért kopogtat meg mindent a kisfiú, mikor váratlanul az ő kobakját is megkocogtatta Péter a kicsi kalapáccsal.

Nem volt nagy az ütés Csöpi kutya homlokán, de olyan váratlan volt, olyan felháborító, hogy Csöpi rögtön morogva kinyitotta a száját, de nem ugatott, hanem harapott: térden harapta Péntek Pétert! Utána, mint ki dolgát jól végezte, elsétált a házába. Már csak azért is kénytelen volt elbújni, mert Péter éktelen sírásban tört ki.

Papa, Apa, Anya és Nagyi lóhalálában rohant Péterhez. Anya ölbe kapta a vérző térdű gyereket, Nagyi a kezében levő piros kockás konyharuhával törölgette. Papa a kutyára kiabált, Apa nem szólt egy szót se, kinyitotta a garázsajtót, beültette a családot az autóba, és irány az orvos. Nem volt kellemes! Másnap már járkált Péter, de egy jó darabig messzire kerülték egymást Csöpi kutyával.

Péternek ezután az eset után pedig soha többé nem jutott eszébe, hogy kutyákat kalapáljon, még csak óvatosan sem. És Csöpi is százszor meggondolta, hogy megközelítse azt, akinek kalapács volt a kezében. Az ember, akarom mondani, a kutya soha nem tudhatja!

Szabó Bence (14 éves tanuló) rajza