Stefán Luca: A lepkék új otthona (Ádi, Dádi és Briga meséje)

Megjelent: 2017. április 28. Kategória: Mese, Stefán Luca

A lepketestvéreknél éppen ugyanúgy kezdődött a reggel, mint máskor. Megreggeliztek, majd töprengve vették szemügyre faodújuk ablakából az erdei tájat.

– Merre induljunk ma virágnektárt iszogatni? – kérdezte Ádi, a narancssárga lepke a többieket.

– Északra ne, arra úgyis csak sziklák nőnek virágok helyett – felelte lehangoltan Dádi, a kék lepke.

– Akkor menjünk inkább délre? – kérdezte Ádi.

Nővérük, Briga, a rózsaszín lepke csendben rázta a fejét. Délen ugyanis olyan sűrű fenyőerdő terült el, hogy ott legfeljebb gomba nőtt, de virágoknak nyomát sem lehetett látni. A gomba pedig szép, de a lepkék nem laknak jól tőle…

Keletre és nyugatra is hasonló volt a helyzet. Sehol egy napsütötte erdei tisztás vagy egy vadvirágos hegyoldal. A sziklafalakkal tarkított sűrű rengetegben legfeljebb egy-két kósza virág maradt életben. Ezeken tengődött a három testvér.

– Költözzünk el! – javasolta Dádi, csakúgy, mint tegnap, tegnapelőtt és azelőtt is.

De hiába került elő minden nap a költözés gondolata, a testvérek csak nem szánták rá magukat, hogy elhagyják otthonukat. Ki tudja, milyen vidék van másfelé? Lehet, hogy még rosszabb. Ha pedig elindulnak, és elhagyják az ismert tájat, biztosan haza sem találnak többé! – így okoskodtak hónapról hónapra, és közben sóvárogva gondoltak arra, hogy milyen lenne, ha mégis ráakadnának egy virágoktól tarkálló mezőre.

Végül keletre indultak. Arrafelé egy erdei ösvény szelte át a sűrű rengeteget, és fölötte néhol kibukkant a tiszta kék égbolt. Az út mentén itt-ott satnya harangvirág tengődött: három lepkének sovány reggeli, mégsem volt más választásuk.

De ma valahogy nem volt szerencséjük. Az ismerős harangvirágszárakon csak elvirágzott, fonnyadt kelyheket és még ki nem nyílt bimbókat találtak. Tovább kellett kutatniuk, követték tehát az utat oda, ahol még sohasem jártak.

– Az ösvény mentén úgyis bármikor hazatalálunk! – mondta Dádi, a kék lepke. Ő repült elöl, utána Briga következett, sereghajtóként pedig Ádi szállt.

Az út hamarosan egy sziklás hegyoldalon vezetett keresztül. Itt nem nőttek fák, és más növények is nehezen maradtak meg a hegy csupasz kőtestén. Nagy virágokra nem számíthattak, de egy-egy repedésből varjúháj fonata kúszott ki a lapos sziklafelszínre, és kicsiny sárga virágai elég felfrissülést nyújtottak a testvéreknek.

A rózsaszín, a kék és a narancssárga lepke önfeledten szállt virágról virágra, és gyűjtötte a nektárt. Még azt sem vették észre, hogy árnyék borult a tájra. Csak akkor eszméltek fel, amikor valahol a hegy mögött megdördült az ég, és hirtelen orkán erejű szél érkezett a vihar előfutáraként.

A lepkék a fátlan hegyoldalon védtelenek voltak. Küzdöttek, csapkodtak a szárnyukkal a szél ellen, amelynek hangos süvítésében még egymás hangját sem hallották. De akárhogy vergődtek, erejük kevés volt, nem tudtak repülni. A szél pedig felkapta, és sodorta, vitte magával a három testvért.

Briga, Ádi és Dádi messzire került egymástól a szélviharban. Amikor elállt a szél, mindhárman ismeretlen vidéken, egyedül találták magukat. Itt vészelték át külön-külön a zivatart, mely nem tartott sokáig. Hamarosan már csak az elvonuló felhőket látták, és mindhármuk fölött újra kisütött a nap.

A vihar után vízcseppek csillogtak mindenfelé, és a levegő megtelt az eső utáni finom illattal. De most egyikük sem élvezte a természet szépségét. A testvéri szeretet olyan erős volt bennük, hogy csak arra tudtak gondolni, valahogyan meg kell találniuk a többieket.

A rózsaszín lepkét a szél egy hatalmas szikla tetején tette le. A csúcsról szép kilátás nyílt, de Briga most nem azért nézett el hosszan minden irányba, hogy a panorámában gyönyörködjön, hanem a testvéreit kereste. Hol lehet vajon Ádi és Dádi?

Bármerre nézett, a vidék ismeretlen volt. Sehol nem látta a sötét, sziklás erdőt, az otthonukat. Ismeretlen hegyek és völgyek tárultak a szeme elé, távolabb tengerszéles víztükör csillogott. A hegyek lábánál sivatagot látott. Egyik sem szívderítő látvány egy lepkének.

A másik oldalon már biztatóbb volt a kép. A lapályon szalagként kanyargott egy nagy folyó, mindkét partján széles rét terült el, amelyet facsoportok pettyeztek. Nem is olyan messze, ezen a réten megpillantott egy kicsiny tavat, mellette bozontos erdővel. Ezt az irányt választotta, gondolván, hogy bárhol vannak is a testvérei, nekik is biztosan a kis tó lesz a legtetszetősebb útirány, ha meglátják a magasból.

Ádi egy ligetes, napsütötte erdőben tért magához. Neki sem volt ismerős a vidék, ezért felrepült az erdő legmagasabb fájának a tetejére, hogy körülnézzen. Ő is látta a kanyargó folyót és az árteret, és mikor megpillantotta a tavacskát az erdőszélen, arra gondolt, hogy a testvérei is biztosan azt a szép helyet szemelik ki célnak. Nem volt kérdés tehát, hogy arrafelé indul.

Dádi egy hegy lábánál találta magát. Neki volt a legnehezebb dolga, hiszen ahhoz, hogy messzire ellásson, fel kellett repülnie a hegycsúcsra. Fárasztó út volt ez, de megérte. Odafent kitárult a táj. A csodaszép ismeretlen vidéket elnézve, akárcsak a testvérei, ő is azt kereste, hogy hol találkozhatnának? Melyik lehet a tájnak az a szeglete, ahová a többiek tartanak? Aztán megakadt a szeme az erdőszéli kis tavacskán. Persze, hogy arra indult, hiszen ismerte Brigát és Ádit, és tudta, hogy ha valahol, akkor ott megtalálja őket.

A három testvér egyszerre ért a tóhoz. A nap már a láthatár alján pihent, vörös korongját fodrozódva tükrözte vissza a vízfelszín. A csodálatos látványtól és a viszontlátás örömétől táncra perdültek, úgy üdvözölték egymást. Briga, az örökké szótlan lány pedig boldogságában dúdolni kezdett. Rég elfeledett, szinte ismeretlen, mégis szívet boldogító dallam tört elő emlékezetéből.

– Nahát, Briga, ezt meg honnan vetted? – kérdezte csodálkozva Ádi.

De a rózsaszín lepke szégyenlősen mosolygott, nem felelt.

– Csodás ez a hely – sóhajtotta Dádi. – Akkor most már végre elköltözünk, ugye?

Ha akartak, sem tudtak volna mást tenni. Hiszen a régi otthonukhoz már nem találtak volna vissza. Ez a vidék pedig valóban gyönyörű volt. A tó partján illatos nőszirom virágzott, a réten legyezőfű, pipacs, margaréta, és megannyi illatos, tarka virág várta őket az erdőszélen is. Az öreg erdő pedig remek búvóhelyeket ígért. Számtalan odvas fája között hamar találtak egy virágos, ligetes tisztásra néző, üres lakást.

Mire az éjszaka leszállt, már birtokba is vették új otthonukat, és kimerültségükben szinte azonnal elaludtak. Ezen az éjszakán pedig végre, életükben először úgy álmodták magukat mindenféle színpompás vadvirág közé, hogy reggel felkelve sem kellett csalódniuk. Hiszen a valóság szebb volt, mint az álmuk.