olvasgató

Stefán Luca: Az őszi színek (mese)

Megjelent: 2017. április 24. Kategória: Mese, Stefán Luca

Az alábbi mese egy Nona nevű kislánynak készült, de a történet könnyedén átalakítható bárki meséjévé. Az egyszerűség kedvéért a szövegből kiemelem azokat a részeket, amelyeket más szereplő esetén érdemes cserélni, aktualizálni. – a szerző. 

Ősi festő- és mázolócsaládból származom. Már a nagyszüleim is ezzel foglalkoztak, és népes családunkban a mai napig mindenki színez, pingál vagy satíroz. Ennek köszönhetően nálunk szanaszét hevernek az ecsetek és kréták, filctollak és ceruzák, a lakásunk pedig szivárványszínűen tarkállik a kifolyt és kikenődött színektől.

Sokszor okozott már ez bonyodalmat, mert eltűnik ebben a kavalkádban minden olyasmi, amire időnként szükség van az ember életében: vajas kenyerek, fél pár tornacipők, fogkefék, sőt, egyszer még a család egyik tagját is elveszítettük. Elmondom, hogyan történt.

– Rendetlenség van – állapította meg azon a reggelen Sárga, az öcsém. Nem volt valami jókedve, különben biztosan nem mondott volna ilyet, hiszen nálunk mindig rendetlenség van, mégsem szoktuk bejelenteni. Sárgának azonban ezen a napon valahogy semmi nem tetszett.

– Akkor rakj rendet – vonta meg a vállát Bíbor, a nővérem. Őt ugyanis nem zavarta a rendetlenség, és a legnagyobb nyugalommal szedegette össze a lakás különböző pontjairól a széthagyott holmiját, hogy elindulhassunk végre festeni.

Barna bátyám már régen készen állt, és én is bepakoltam már a táskába a narancsszínű tollakat, festékeket. Csak Sárgára vártunk. Ilyenkor, ősszel mindig együtt indulunk el, hiszen mi vagyunk az őszi színek: Sárga, Narancs, Bíbor és Barna. Közösen dolgozunk azon, hogy megfessük a fák leveleit, őszi bogyók harsogó színeit. Rengeteg dolgunk van, hiszen ez a mi évszakunk. Persze azért az év többi részében is sokat festünk, én, Narancs például rendszeresen csatlakozom unokahúgomhoz, Rózsaszínhez, amikor hajnalt, vagy épp napnyugtát kell színezni.

Mindez azonban semmiség ahhoz képest, amennyi munkám ősszel van. Nem csoda hát, hogy türelmetlenül vártam aznap reggel, hogy Sárga befejezze a zsörtölődést.

De nem fejezte be. És, mivel a többiek is mentek volna már, mégiscsak nélküle indultunk el.

– Majd gyere utánunk! – csapta be az ajtót maga után Bíbor, és már indultunk is a sűrű rengetegbe.

Nem sokáig voltunk hárman. Ahogy haladtunk előre az erdei ösvényen, egyszer csak egy kislányra akadtunk. Barna haja volt, kedves mosolya, és amikor meglátott bennünket, egyáltalán nem ijedt meg. Akármilyen furcsa társaságnak is tűntünk, a kislány sokkal inkább volt kíváncsi, mint rémült. Érdeklődve szemlélte furcsa külsőnket, festékfoltos ruhánkat, és kezünkben az őszi mázolókellékeket.

– Kik vagytok, hová mentek, és minek ez a sok festék? – faggatózott.

Barna, a bátyám felelt neki.

– Mi vagyunk az őszi színek. Narancs, Bíbor, és jómagam, Barna. Sárga, az öcsénk épp otthon morgolódik magában. És te ki vagy? Hogy kerülsz ide? És milyen csoda folytán látsz minket, akik láthatatlanok lennénk minden ember előtt?

A kislány megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs, hogy kerülök ide. Lehet, hogy álmodom. Egyébként Nona vagyok, sziasztok.

– Nos, akkor tarts velünk, Nona! – mondta kedvesen Bíbor, és immár négyen mentünk tovább.

Azokat a helyeket kerestük, amelyek még nem pompáztak eléggé az ősz színeiben. Egyből meg is láttunk egy harsogó zöld domboldalt. Mintha ezek a fák, és ez a zöld gyep egyáltalán nem vette volna észre, hogy ősz van! Megálltunk, és elővettük az ecseteket, festékeket.

Nona segített. Jó szeme volt az ilyesmihez, rögtön mutatta, hova kenjek egy kis narancsszínt, majd Barnának adott tanácsot, végül Bíbort vezényelte fel egy magas fa tetejére. Szorgosan dolgoztunk, végre kezdett pompázni a táj, ám Nona egy idő után összeráncolt szemöldökkel így szólt:

– Nem lesz ez jó mégsem. Hiányzik a sárga szín…

– Majd jön! – vonta meg a vállát Bíbor. – Haladjunk addig, amivel tudunk.

Így hát Nona a másik irányba nézett, és új festenivalót keresett nekünk. Talált egy kisnövésű berkenyefát, amelynek a bogyói nem voltak elég narancssárgák. A kecskerágót túl haloványnak ítélte, és a som gyümölcseit sem találta megfelelően színpompásnak.

De Sárga innen is hiányzott. Aranylania kellett volna a juharfának, és hiába próbáltuk Barnával megfesteni a bükkfa leveleit, a barna és a narancs egyáltalán nem állt jól neki.

– Menjünk érte haza! – mondta most már Bíbor, és mindannyian egyetértettünk. Hiszen elég idő eltelt! Különben is, Nona kedves mosolyával, szüntelen csacsogásával biztosan jókedvre deríti majd, és akkor végre kezdődhet az igazi munka!

Útközben sem unatkoztunk. A kislány mindenféléket mesélt nekünk az emberek világáról. A vadalmafáról az óvoda jutott eszébe, mert az Alma csoportba járt. Amikor távoli kutyaugatást hozott a szél, egyből Picu kutyát emlegette. Később pedig mókus iszkolt egyik fáról a másikra, és Nona a mászóbajnokot elnézve a kerti játékairól, hintáról, csúszdáról mesélt.

Gyorsan telt az idő, szedtük is a lábunkat, hamar hazaértünk hát.

Sárgának azonban nyomát sem leltük. A ház csendes volt és mozdulatlan várt minket az összevisszaság.

– Nahát, ti itt éltek? – csapta össze a kezét Nona. De hangjában nem csodálkozás volt, hanem szörnyülködés.

Ekkora rumlit ugyanis még életében nem látott. Pedig az ő gyerekszobája is olyan néha, mint ahol átvonult egy kisebbfajta tornádó.

– Nem is csoda, hogy még a testvéretek is eltűnik ebben a felfordulásban – tette hozzá, viccnek szánva. De amikor rájöttünk, hogy Sárga tényleg nincs semerre, már nem volt olyan nevetséges.

Akkor ijedtünk csak meg igazán, amikor sorra bukkantak elő a holmijai a lakás különböző pontjairól. Egy hátizsák, aztán tubusok, ecsetek, mindenfajta kréták és tollak a sárga összes árnyalatában… Ezek nélkül biztosan nem ment sehová! Na de akkor vajon hol lehet?

– Rakjunk rendet! – javasolta Nona.

Mindannyian utáltuk a rendrakást. Most mégis beláttuk, hogy más választásunk nem igazán van. Ha Sárga valahol itt bujkál a romhalmazban, akkor meg kell találnunk! Talán beteg, vagy rosszul lett, és a mi segítségünkön múlik az élete!

A nappaliban kezdtük. Összeszedtük a ruhákat, rajztáblákat, vázlatokat. A szanaszét szórt gyakorlópapírok a szemetesbe kerültek, a szebb rajzokat pedig eltettük a fiókba.

A ruhákat összehajtogattuk, és beakasztottuk a szekrénybe. Alulra sorba bepakoltuk a cipőket. A poharakat, tányérokat és evőeszközöket a konyhába vittük. Az ágyakat bevetettük, a díszpárnákat a helyükre tettük, a szanaszét heverő játékok pedig egymás után kerültek a láda mélyére. Mert játszani mi is szeretünk, ha épp nem festünk! Csak elpakolni nem…

Lassan, de biztosan tisztult a lakás. Egyre nagyobb része vált láthatóvá a szőnyegnek, és sorra gyűltek a szemeteszsákok az ajtó előtt. A szennyesruha-kupac pedig akkorára nőtt, mint egy hegy. Végül előkerült a porszívó is, és mikor már csak az utolsó simítások voltak hátra, és azt hittük, végre megpihenhetünk, Nona új ötlettel állt elő.

– Nem elég, hogy elpakoltunk. El is kell mosogatni, a szennyes ruhát kimosni, és ha már itt ez a porszívó, talán be is lehetne kapcsolni.

Barna a porszívózást vállalta, Bíbor a konyhába vonult mosogatni, én pedig hónom alá csaptam a ruháskosarat, és nekiestem a szennyes válogatásának.

A sárgákat és a narancssárgákat az egyik kupacba raktam, a bíborszínűeket és a barnákat a másikba. De hoppá! Egyszer csak az egyik sárga ruhacsücsök a halom alján nem akart engedni a rángatásomnak. Talán beakadt valahová? Egyre csak cibáltam, téptem, amíg hirtelen, a legnagyobb megdöbbenésemre, meg nem mozdult az egész kazalnyi ruha, és álmosan elő nem bújt alóla Sárga. Az ő ruháját rángattam tehát!

Nagy volt az öröm. Míg Sárga kidörzsölte szeméből az álmot, azonnal összehívtam a testvéreket és Nonát.

– Tudtam, hogy előkerül valahonnan! – mosolygott elégedetten Nona. – Csak ki kellett itt takarítani. Szerencsére semmi baja nincs!

Sárga aztán elmesélte, hogy nagyon rosszul aludt éjszaka. Ezért is volt reggel olyan morcos, és amint mi elmentünk dolgozni, azonnal ledőlt. Hol máshol, mint a lakás közepén? Egy földre hajított pokróccal takarózott, és olyan mélyen aludt, hogy sem a kiabálásunkra, sem a rendrakásra nem ébredt fel. Mi pedig a nagy rumliban nem vettük észre őt, és éppen oda kezdtük gyűjteni a szennyes ruhákat!

– Milyen szerencse, hogy végül kitakarítottunk! – állapítottam meg, és elhatároztam, hogy mostantól oda fogok figyelni arra, hogy rendet tegyek magam után. A többiek is így gondolták. Hálásan köszöntük meg Nonának, hogy segített megtalálni a testvérünket, és ráébreszteni bennünket arra, hogy a rendetlenség nemcsak csúf, hanem veszélyes is lehet.

– Ti pedig megmutattátok nekem, milyen a testvéri összetartás és szeretet. Talán egyszer nekem is lesz majd egy testvérem! Akivel együtt tudok festeni, rajzolni, játszani. És akit persze nem hagyok el a lakásban. Erről jut eszembe, anyukám már biztosan keres, nagyon elment az idő. Azt hiszem, mennem kell. Ne feledjétek, hogy hol hagytátok abba a festést! Sárgának ott még sok dolga lesz!

Búcsúzóul megöleltük egymást. Nona megígérte, hogy mindig mi fogunk eszébe jutni, ha ősszel az aranyba, bíborba, vörösbe öltözött fákat csodálja majd. Aztán kilépett az ajtón, és elindult arra a helyre, ahol találkoztunk vele. Talán felébredt, vagy más varázslatos módon került haza.

Többé nem láttuk őt, de azóta is nagyon sokat gondolunk rá. Ha Bíbor lusta elmosogatni, vagy Barna nem dobja a szennyesbe a zokniját, esetleg valahogy a földre kerül egy narancssárga pacákat ábrázoló festmény, Nona jut eszünkbe. Könnyebb elpakolni, ha magunk elé képzeljünk, mit szólna hozzá! Amikor pedig ősszel elindulunk a festékeinkkel és ecseteinkkel, neki szépítjük a tájat. Reméljük, elégedetten gyönyörködik benne!


Próbáld ki te is, hogy milyen élmény, amikor a gyermeked meghallja a saját nevét a mesében! 🙂

Ennek a könyvnek mind a 12 meséjét valódi gyermekeknek írtam, az ő főszereplésükkel. Felolvashatóak eredeti formájukban, de kis szülői fantáziával (és az elhelyezett szövegkiemeléseket használva) könnyedén mesehőssé tehetsz bárkit.

12 mese, 150 oldal, 36 rajz.

Ára: 2500 Ft. Megrendelhető a mese@kakukk.net e-mail címen vagy az alábbi űrlapon: goo.gl/cL4vDW

Kövess a Facebookon is!