Péter Tímea: Dió (vers)
Kis dió, nagy dió! Diót szedni hű, de jó!
Vödör, kosár megtelik, mind felszedjük estelig.
Kis dió, nagy dió! Diót szedni hű, de jó!
Kis dió, nagy dió! Diót szedni hű, de jó!
Vödör, kosár megtelik, mind felszedjük estelig.
Kis dió, nagy dió! Diót szedni hű, de jó!
Égből a földre, fáról a fűbe
hull a dió.
Ködbe borult a nyári táj,
ősz apóka felébredt már.
Felhőpaplant jól kirázza,
dér hullik most minden házra.
Régi asztal, kopott fiók,
aranybarna, kövér diók,
dióhéjtól barna ujjak,
hangyák, pókok szertefutnak.
Apró kis kert közepében
éldegélt egy mákgubó,
mákgubóban sokan laktak,
több mint tízezer lakó;
szó, szó, kopogó, kicsi volt a házikó.
Hogyha itt az ősz,
nevetek nagyot,
és a piros almámba jól
beleharapok.
Az alma után
szőlőt is eszem,
ha fúj a szél, én akkor is
vígan szemezem.
Hullik a levél,
potyog a dió,
nagy szemekkel reám nevet
a sok mogyoró.
A szilva kacsint,
körte mosolyog,
mind megeszem és az után
fürgén szaladok.
Hogyha itt az ősz,
azért nevetek,
mert a finom gyümölcsöktől
erősebb leszek.
Volt egyszer egy dióm,
én voltam az őre,
aztán meguntam és
kitettem egy kőre.