© Gebhardt Nóra illusztrációja
Koppan az eső
színarany cseppje,
libben az idő,
surran az este.
Lustán a szellő
fáradtan lebben,
elnyugszik lassan
messze a csendben.
Hold fénye úszik,
álmos az este,
baktat a felhő
nagy, lomha teste.
Csillagfény hullik,
lombokon lépdel,
árnyakat ringat,
szunnyad az éjjel.
© Feles Krisztina illusztrációja
A vers meghallgatható itt. Elmondja Mészáros Andrea:
Kutyabaj, kutyajaj,
ugatnak a Holdra,
mintha az a fényes korong
öreg rabló volna.
Bekukkant ő mindenhova,
követ minden árnyat,
kíváncsian várja végül:
Ott lent mit találhat?
Újat hall-e, vagy ugyanaz
megint már a nóta:
Lompos kutyák vonyítanak
mérgesen a Holdra.
© Szilágyi-Somos Evelin illusztrációja – Mag Mel Handcraft
Hol volt, hol nem volt, túl a Föld peremén, a naplemente szomszédságában, ott, ahol a Hold karéja fénylik, élt egy öreganyó. Egyedül volt, nem volt senkije a világon. Azaz, hogy mit is beszélek! Az ő gyermeke volt az ég minden csillaga. Ismerte valamennyit: a kicsi fényeset, a nagy sárgát, a halványkéket… mindnek tudta a történetét. Egy napon azonban ismeretlen csillag tűnt fel az égen. Fekete volt, egy sötét pont a csillagokkal szórt égen.
Illusztrálta © Orbán Éva | Instagram: evie_artworld
Csillag az égen
majd fel is érem,
fenn a magasban
száll telivérem.
Illusztrálta © Flilla | farkaslili02@gmail.com
Fenn az égen, messze délen
lágy holdkaréjt szelt a Nap,
csillagporral díszítette,
így lelt rá az alkonyat.
Sötét posztón ezüst folt
fenn sétál az öreg Hold.
Hol kövérebb, hol soványabb,
hajnal jöttén arca bágyad,
telehold,
fele-hold –
jaj de rövid mese volt!
