Gulya István: Az unatkozó papucs (mese)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cipész. Ennek a cipésznek annyi cipője sorakozott a boltjában, mint a tengerben a vízcsepp, tán még attól is eggyel több. Termett ott mindenféle lábbeli: délceg utcai cipő, fényes báli cipő, erős tornacipő, együgyű mamusz és papucs. Hevertek a polcokon csendben és nézdegélték az embereket. Igen jól szórakoztak, igyekeztek kitalálni, melyik vevőnek melyik cipőre lenne szüksége. Hanem akadt köztük egy rojtos papucs. Az aztán folyton csak unatkozott. Álmosan kókadt a legnagyobb szekrény tetején, egyik talpáról a másikra dőlt. Sehogy sem találta dolgát.
– Jaj, de unom, jaj, de unom – mondogatta.
Hiába kérdezte a többi, mit unatkozik, a papucs csak ásítozott és legyintett.
– Elmegyek én világot látni – mondta egy napon.
– Ugyan minek? – kérdezte a délceg utcai cipő.
– Ugyan hová? – kérdezte a fényes báli cipő.
– Ugyan meddig? – kérdezte az erős tornacipő.
– Ugyan kivel? – szuszogta az együgyű mamusz.
– Csak magamban, amíg társra nem akadok, akár a világ végéig, hogy ne unatkozzam.
Erre már nem mondott a többi semmit. Fogta magát, lecsosszant a polcról a papucs, és nekieredt a világnak, csak úgy, toronyiránt. Ment, mendegélt, elhagyta a várost is, túlcsoszogott három hegyen, három völgyön. Úgy érezte, elfáradt, megpihent hát egy kicsit.
Ahogyan ott heverészett a fűben, arra jött egy nadrág.
– Mit csinálsz, te rojtos papucs? – faggatta.
– Unatkozom, megyek világot látni, társakra lelni.
– Tudod mit? Menjünk együtt tovább!
A papucs nem bánta, így hát együtt folytatták a vándorlást.
Alighogy gyalogoltak egy fertályórát, elértek egy hatalmas fához. Annak egyik ágán sírdogált egy ingecske.
– Jaj, jaj, jaj! Könyörüljetek rajtam, három álló napja fölfújt ide a szél, nem bírok lekászálódni! – panaszolta.
A papucs meg a nadrág lesegítették.
Ezután már hárman ballagtak világ-látni, elöl a rojtos papucs, mögötte a nadrág, végén pedig az ingecske. Amint egy tisztásra jutottak, nagy lárma, veszekedés csapta meg fülüket.
– Igenis, én vagyok a fontosabb! – rikoltozta egy kalap.
– Nélkülem mit sem ér az ember, szél átjárja, eső áztatja, nap pörköli – dörmögte egy kabát.
– Ne civódjatok – csitított a papucs –, gyertek inkább velünk, majd elválik, melyikőtök a derekabb.
Nem ellenkezett a kalap meg a kabát. Mentek hát öten, elöl a papucs, aztán a nadrág, utána az ingecske, követte a kalap, hátul bandukolt a kabát.
Beesteledett, amikor elértek egy pici házikóhoz. Abban a házikóban lakott egy szegény ember asszonyával és kis porontyával. Nagy volt ám a sírás-rívás, mert olyannyira szegények voltak, nem tudtak mit adni a kisfiúra. Egy fia ruha sem került a házban
Meglátta ezt az öt jóbarát. Nem szóltak semmit. Megvárták, amíg elaludt a ház népe, azután beosontak. A papucs rácsusszant a kisfiú lábára, a nadrág felmászott a derekára, az ingecske átölelte testecskéjét, a kalap ráhuppant fejecskéjére, a pedig kabát betakarta az alvó gyereket.
Nagy csodálkozás és öröm lett reggelre! Hiszen volt már meleg ruhája az apróságnak. Úgy éltek aztán békében és barátságban, a kabát, a kalap, a nadrág és az ingecske. A papucs sem unatkozott többé, boldogan vigyázott a kisfiú lábára.
© Feles Krisztina illusztrációja
