Gyarmati Kata: A szeszélyes Április (vers)
Áprilisunknak vicces a kedve,
hótakarókat visz fel a hegyre.
Jégcserepekbe tölti a földet,
sápad a kis mag, mit beleültet.
Áprilisunknak vicces a kedve,
hótakarókat visz fel a hegyre.
Jégcserepekbe tölti a földet,
sápad a kis mag, mit beleültet.
Tombol a nyár, izzik a lég.
Hűs a folyó, tónusa kék!
Szárad a fű, fonnyad a lomb,
szomjas a rét, szirma se bont.
Ébred a Nap, kék égen csillan a fénye.
Száz sugara hint forró csókot a dérre.
Olvad a hó, kis csermely csobban a tóba,
illan a tél, mintha soha nem lett volna.
Pezsdül a vérem, itt a tavasz,
enyhe a lég, a rét se havas.
Tó jege eltűnt, Nap odalát,
ébred a parton, suttog a nád.
Folydogál a kis patak,
kunkorodó kék szalag.
Békát hord a tenyerén,
halat ölel kebelén.
Átveszi Naptól Hold az eget,
tompul a fény, és útnak ered.
Hussan a fák közt alkonyi szél,
rezdül a nád, s mint hárfa zenél.
Száz pici csillag égre simul,
fűzfa a parton elkomorul.
Éj puha leple mennyre terül,
szunnyad a tó, fodra szelidül.
Hold sugarában suttog az árny,
titkok a mélyben, alszik a táj.
Késő nyári csillagfényes este,
bagoly huhog áldozatra lesve.
Apró bogár holdsugárban szálldos,
puha csendben elszunnyad a város.