Bujáki Katalin: A varázsige (mese)
– Hogy mit akarsz? – kérdezte csodálkozva testvérét Fürge.
– Hogy mit akarsz? – kérdezte csodálkozva testvérét Fürge.
Tomi, amint felébredt, kipattant az ágyból, az ablakhoz rohant, és kitekintett rajta. A kertet vastag hótakaró fedte, de néhány apró hópihe még mindig szállingózott az áthatolhatatlannak tűnő felhőkből. A kopár fák most csillogó, fehér bundát viseltek, ágaikon néhány madár didergett élelemre vadászva. A garázs ereszéről hosszú, vaskos jégcsapok csüngtek alá, mintha Télanyó oda lógatta volna fel a frissen öntött cukornyalókákat.
Hajdanán, az idők kezdetén, amikor még csak a tündérek éltek a Földön, béke és harmónia uralkodott mindenfelé. A tündérek ültettek virágokat, fákat erre a kietlen, akkor még fiatalkorú bolygóra. Ők szórták el az első fűmagvakat, amelyeket aztán minden nap gondosan megfésültek a szél segítségével.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény. Ez a legény becsületes foglalkozását tekintve zenész volt, muzsikus, és volt neki egy csodaszép mesterhegedűje. Szép barna, fényesre lakkozott hangszer volt, áramvonalas testtel, karcsú nyakkal és szépen ívelt csigával. Faragása, csiszolása mestermunka volt. Húrjait nem régen cserélte, így azok is friss, üde csengésűek voltak. A legény nagyon ragaszkodott hegedűjéhez, magával vitte mindenhova, ahová ment.
Világéletemben imádtam az őszi erdőben kirándulni, csodálni a fák és a bokrok színpompás öltözékét: a nyár emlékét idéző mély smaragdzöld lombú fákat, a ragyogó napsárga lombkoronákat, az itt-ott felbukkanó tűzpiros leveleket, amelyek annyira hasonlítottak a valódi tűzhöz, hogy az ember szinte nem mert közel menni hozzájuk, nehogy megégesse magát. Az élénk színfoltok között megbújó tompább óarany és borvörös árnyalatú növények ahelyett, hogy a háttérbe szorultak volna, csak még tökéletesebbé tették az összhatást. A késő délutáni nap fényében csak úgy ragyogott a táj.
A napocska nevetve szórta sugarait a földre. Apró nyilai hol egy virág szirmán csusszantak le, hol egy fűszál lándzsáját élesítették. Most éppen Mosó Maci orra hegyén landolt egyikük. A maci jókedvűen pillantott föl, s integetve köszönte meg az ajándékot. Majd szemével végigfutott a kertben kifeszített köteleken száradó sok-sok patyolattiszta, nap- és nyárszagú ruhán.
Dirr-durr, Biri-völgy titokzatos lakója soha nem csodálkozott semmin. Elég öreg és tapasztalt mágus volt, aki sok mindent megélt, bejárta a világot széltében-hosszában, és bizony mondom nektek, számtalan csodát és furcsaságot látott a nagyvilágban.