Ács Ibolya: Boti és a dinó története (mese)
Boti kikukucskált lakásuk ablakán, és észrevette a szomszéd bácsi ajtaja előtt békésen szunyókáló macskát. Lábujjhegyen kilopakodott, és jól meghúzta a cirmos farkát. Szegény cica úgy megijedt, hogy nyávogva rohant el a panelház folyosóján. Azóta is, ha meglátja a kisfiút, hanyatt-homlok menekül előle.
Boti jót nevetett rajta. Fejére tette a csákót, amit az óvodában hajtogattak papírból. Kezébe vett egy botot, és „hadba” indult.
– Én vagyok a magyar huszár!
„Aki nem lép egyszerre,
Nem kap rétest estére.
Pedig a rétes nagyon jó,
Katonának az való.”
– énekelte és lábait magasra emelve elmenetelt a szomszéd néni ablakáig, ahol szép, piros muskátlik virágoztak.
– Ti vagytok az ellenség! Csihi-puhi, levágom a fejeteket! – rikkantotta határozottan, és a „kardjával” lecsapta szegény virágokat. Ott hevertek a piros szirmok a kőpadlón, de ő már nem törődött velük, mert hallotta Marika néni lépteit, aki utána kiáltott:
– Tönkretetted a muskátlikat, te haszontalan gyerek! Megállj, ha elkaplak, kihúzom a füleidet.
Boti csak kuncogott, és elfutott a játszótér felé. Csalódottan látta, hogy a téren nincs egy gyerek se, így leült egy padra, és unatkozva rugdosta a kavicsokat. Ekkor lett figyelmes egy kis játékdinóra, aki ott lapult a fűben.
– Biztosan elfelejtett valaki. De most már az enyém vagy! Citromkának foglak hívni, mert olyan kerek és sárga vagy, mint a citrom – emelte fel Boti, és a nadrágja zsebébe dugta.
Attól a naptól kezdve mindenhova elvitte magával. Beszélt hozzá, megmutatta neki kedvenc játékait és könyveit. Még az óvodába is becsempészte, és bemutatta neki a kislányt, akibe fülig szerelmes volt. Csak az volt a baj, hogy Sára nem kedvelte őt. Hátat fordított neki, és felhúzta pisze orrát.
– Olyan goromba vagy. Elveszed a másik gyerekek játékát, verekszel és kiabálsz. Nekem nem kell ilyen basa – jelentette ki, és kézen fogva elsétált Mátéval.
– Hülye szeplős! – mérgelődött Boti, de ahogy ezt kimondta, valami a combjába szúrt.
Egy kicsit megvakarta a lábát, és elfutott az óvoda kerítéséig. Egy új kisfiú érkezett, akit a nagypapája kísért el.
– Szép jó napot, gyerekek! – mosolygott az idős bácsi.
Mindenki köszönt neki, csak Boti nem. És mivel még mindig mérges volt Sára miatt, szamárfület mutatott a papának.
Ekkor ismét szúrást érzett a combján.
– Mi lehet ez? Tüske szúródott a gatyámba? – kérdezte magától, és benyúlt a nadrágja zsebébe. Nem tüske volt ott, hanem a sárga dinó.
– Te szurkálsz engem? – vonta felelősségre.
– Igen. Mindig, ha rosszat teszel, megszúrlak a farkam hegyével – válaszolta Citromka.
A kisfiú nem hitt neki.
– Biztosan csak képzelődöm! – nevette el magát.
Ekkor megjelent egy idős néni, aki botjára támaszkodva haladt el az óvoda előtt. Botond utánozni kezdte. Sántítani kezdett, húzta a lábát, meggörnyedt és csoszogva járt. Voltak, akik nevettek a mutatványán, de az óvó néni megdorgálta őket:
– Gyerekek, ezen nem szabad nevetni. Az idősek gyengén látnak, és nehezen mozognak. Ti átvezethetitek őket az utcán, vagy segíthettek vinni a csomagjukat. A buszon pedig adjátok át nekik az ülőhelyeteket, mert fájhat a lábuk, és könnyen eleshetnek.
– Én aztán nem segítek nekik. Minek öregedtek meg? – ellenkezett Boti, de erre olyan szúrást érzett a lábában, mintha kést döftek volna bele. Le is ült fájdalmában a fűbe. Tudta, hogy ismét a dinó szúrt bele a farkával.
– Szégyelld magad! Látod, te csak öt éves vagy, mégis fáj a lábad. Tudd meg, addig foglak csipkedni, még rá nem jössz, hogy az időseket tisztelni és segíteni kell, mert megérdemlik.
A kisfiú elgondolkodott Citromka szavain. Nemcsak a szurkálások miatt, hanem azért is, mert érezte, hogy nem volt szép dolog, amit mondott. Elhatározta, hogy jóváteszi hibáját.
Aznap hazafelé jövet az óvodából, már messziről látta Marika nénit, aki a letépett muskátlik előtt állt. Az arca szomorú, a szemei könnyesek voltak. Nagyon szerette a virágokat. Azt szokta mondogatni:
– Úgy szeretem őket, mintha a gyerekeim lennének.
Boti szégyenkezve állt meg az idős néni előtt.
– Kezét csókolom, Marika néni. Sajnálom, amit tettem. Ha megengedi, ezen túl én fogom locsolni a virágait. Majd esővizet is gyűjtök, mert tudom, hogy a muskátlik azt nagyon szeretik.
Mari néni először hitetlenkedve nézett a mindig csintalan kisfiúra, de mivel bölcs volt, megbocsátotta csínytevéseit.
Attól a naptól kezdve Boti sűrűn meglátogatta az idős szomszéd nénit. Bevásárolt neki a boltban, meglocsolta a növényeit, elmondta neki, hogy aznap mi történt az óvodában. Marika néni pedig gyönyörű meséket mesélt neki, és mindig valamilyen finom süteményt sütött. Kiültek ők ketten a kispadra, almás pitét majszoltak, simogatták a doromboló Cirmost, és beszélgettek az élet kis és nagy dolgairól.
A dinó többé nem szúrt bele Boti combjába, hiszen nem tett semmi rosszat. Sőt, mindenki észrevette, hogy milyen jól nevelt és segítőkész kisfiú lett. Még Sára is megdicsérte, ami igazán nagy dolog.
– Látod, látod, érdemes volt engem a zsebedben hordanod – nevetett Citromka, és addig mocorgott Boti zsebében, míg a farkával ismét megszúrta. De ez most csak véletlenül történt.
Az illusztrációk a szerző saját kezű alkotásait ábrázolják.