Ács Ibolya: Linkóci Lóci, a madárijesztő és Varjú Kázmér barátsága (mese)

Megjelent: 2018. szeptember 10. Kategória: Ács Ibolya, Mese

Nyúlpapa hetykén megpödörte a bajuszát és szétnézett a sárgálló repceföldeken.

– Na, ezzel is megvagyunk! Remélem, többet nem csipegetik ki a szántásból azok a neveletlen madarak az elültetett magokat – morogta csak úgy magának, és megfricskázta kis unokája orrát.

Erre Ugribugri Gyuszkó, a nyúlfiú egy nagyot ugrott, és kockás inget meg egy kopott, barna zekét húzott a két deszkából összetákolt madárijesztőre. Testvérkéje, Nyafogó Nyuszkó is megállt előtte, és nyuszogni kezdett:

– Tetszik nekem ez a „tákolmány”, nagypapi. Olyan mosolygós az arca és legényes a tartása. Igaz, hogy a cipőit csálén húzta fel, meg a farmernadrágja is szakadt és foltos, az inge alja pedig kilóg a mellénye alól, de mégis olyan aranyosan hanyag. Olyan linkócis… Igen, legyen a neve Linkóci Lóci. – kacagott fel Nyuszóka, és észre se vette, hogy még nyafogni is elfelejtett.

– Hát akkor megtörtént a keresztelő is. A mai naptól szolgálatba léptél Linkóci Lóci. Az lesz a feladatod, hogy szorgalmasan elkergesd a vetésről azokat a torkos madarakat – adta ki az utasítást nyúlpapa, és nagyot dobbantva eliramodott unokáival a nyúlüreg felé, ahova a frissen főtt káposztaleves illata csalogatta őket.

Attól a naptól kezdve a madárijesztő kötelességtudóan végezte a munkáját. Ha verebek repültek a szántásba, füttyentett Szélikének, a déli szélnek. Az meglobogtatta Lóci szalmasárga rafiahaját, és a magasba emelte csíkos sálját, amely ekkor olyan vad táncba kezdett, hogy még a legszemtelenebb seregélyek is megrémültek tőle, és tovaröppentek.

Csak egyetlenegy madár nem félt tőle. Ő Varjú Kázmér volt, a mindig vészjósló híreket hordozó vetési varjú, aki még a legszikrázóbb napsütésben is ezt károgta:

Kár, kár, elmúlik a nyár,
Jön a hideg tél, a jólét véget ér.

Az állatok, ha csak tehették, elkerülték, hiszen egyiküknek sem volt kedve végighallgatni a kitalált rémtörténeteit. Lóci is lelépett volna, ha tehette volna. De sajnos nem mozdulhatott, mert a madárijesztők, ugye mindannyian tudjuk, helyhez kötöttek. Ez volt szegény barátunknak a legnagyobb bánata. Sóvárogva tekintett a távolba, és irigykedve nézte a döngicsélő méhecskéket és a pimasz legyeket, akik egyik virágról a másikra röppentek. Amikor pedig egy pillangó lejtett pilletáncot a kalapja körül, majd csilingelő kacagással tovaszállt, Lócinak még a szíve is összeszorult bánatában.

A nappalok még valahogy elteltek. Hessegette az éhes madarakat, beszélgetett az őt meglátogató nyuszikkal, és sütkérezett a napfényben. De este, amikor a tintakék égbolton megjelentek az első sziporkázó csillagok, szegénynek megeredtek a könnyei.

– Olyan magányos vagyok. Csak állok, álldogálok egy helyben. Múlik az idő, és nekem nincs senkim. Én szegény, szerencsétlen flótás! – szipogta, és meglepődött, amikor valami a vállára röppent.

– Kár, kár én tudom mi a magány. Tőlem is mindenki elfordul, ha már messziről meglát. – károgta Kázmér, és felugrott a madárijesztő kalapjára tollászkodni.

– Micsoda pofátlanság! Hess innen te szemtelen! – mordult rá Lóci, és éppen füttyenteni akart Szélikének, hogy fújja le a fejéről ezt a pimasz betolakodót, amikor a varjú ismét megszólalt.

– Ne zavarj el, inkább legyünk barátok! Tudom, hogy ezen majd mindenki csodálkozik, de ha belegondolok, ez mindkettőnknek hasznára válna. Te nem tudsz járni, de én elrepülök bárhová, ahova te menni szeretnél. Híreket hozok neked, te pedig beszélgetsz velem. Így egyikünk sem fog unatkozni.

Lóci megvakarta a kobakját, mint mindig, ha nagyon gondolkozott, majd helyeslően bólintott.

– Nem bánom, megpróbálhatjuk. De mit szólnak majd a többiek? Szégyenszemre egy varjú tanyázik a vállamon! – bizonytalanodott el.

– Kár, kár, a világnak nem lehet megfelelni – bölcselkedett Kázmér, és Linkóci fejéhez hajolva, bizalmasan a fülébe súgta:

– Képzeld barátom, a szomszéd szántóföldre, ott ahol a napraforgók bólogatnak, tegnap egy új lakó érkezett. Egy csinos madárijesztő-hajadon. Csak illeg-billeg a szélben, és kényesen igazgatja a hajába font szalagokat, amelyektől azok a buta verebek úgy félnek. Nem is tudom, mit keres egy ilyen úri kisasszony itt kinn a határban? Mindig mondtam én, hogy furcsa időket élünk, mert: „Kár, kár, elmúlik a nyár…” – károgta ismét a régi nótáját, és felrepült a vén akácfa szúrós ágai közé.

Lócinak ennyi elég volt. Már alig várta a reggelt. A felkelő nap első sugaraival ébredt, és a napraforgóföld felé bámult. Tényleg ott állt az ismeretlen. Egy csodaszép madárijesztőlányka, akinek bordó rafiahaját copfba fonták, és szalagokkal tűzdelték meg. A fején kissé félrebillent szalmakalapon két pillangó szárítgatta harmatcseppektől nedves szárnyait. A kisasszony testét jól megtömhették szalmával, mert csak úgy kerekedtek az idomai a fodros blúz és a húzott szoknya alatt. Linkóci szinte lebénult a gyönyörűségtől, mert a látvány olyan volt, mint egy tündöklő délibáb.

Ekkor a madárijesztőlány egy nagyot nyújtózott, felnézett a napra, és rámosolygott az aranysárga napraforgókra.

– Szép reggelt mindenkinek. Legyen ez a nap is csodákkal teli – csacsogta, és fehér keszkenőjét lengetve, csókokat küldött a körülötte pompázó virágoknak.

De Szélike megtréfálta, és kitépte kezéből a zsebkendőjét. Egyenesen Lóci felé fújta, aki ügyesen elkapva, leemelte kalapját és illedelmesen meghajolt.

– Kézcsókom kedves kisasszony! Úgy látom, szomszédok lettünk. Linkóci Lompos Lóci a becsületes nevem.

A kisasszony erre szégyenlősen elpirult, és mivel tetszett neki a nyalka „fiatalember”, kacéran visszaszólt:

– Duci Dórika vagyok.

Ezt már az éppen ébredező Varjú Kázmér sem hagyhatta szó nélkül. Hol az egyik madárijesztőre szállt, hol a másikra, és vitte nekik a híreket, az édes vallomásokat. Észre sem vette, hogy nem rémhíreket terjeszt, hanem a szépet és a jót. Ő lett az összekötő kapocs a két szerelmes között.

Lóci és Dórika bimbózó kapcsolatát látva a vetési varjú is kedvet kapott az udvarláshoz. Addig illegette-billegette magát, míg megtetszett Varjú Valikának. Most már neki is volt párja. Nem volt többé egyedül, amitől teljesen megváltozott.

Kár, kár, kár, tartson még a nyár,
Messze van a tél, ha a szerelem elér.

– károgta vidáman, és féltőn átölelte Valikát, aki a fülébe súgta, hogy itt az idő a fészekrakáshoz, mert nemsokára tojásokat fog tojni

Kázmér ettől a hírtől olyan boldog lett, hogy bukfenceket hányt a levegőbe.

– Halljátok? Apa leszek, sok-sok kis sárga csőrű, fekete fióka apukája! Kár, kár, olyan boldog vagyok, hogy madarat lehetne velem fogatni! – kurjongatta a szerelemtől és a büszkeségtől ittasan, majd Lóci vállára röppent.

– Idefigyelj, barátom! Segítségre lenne szükségem. Otthont kell teremtenem, de minden varjúfészek foglalt. Beköltözhetnénk Valikával a te fejfedődbe?

Erre a pimasz kérdésre Linkóci csodálkozva kimeresztette a szemeit. De azután eszébe jutott, hogy mennyi jót tett neki a varjú Dórikával kapcsolatban. Ezért szó nélkül felfordította a kalapját és úgy tette a fejére.

Volt nagy öröm a varjaknál! Kibélelték gallyacskákkal, száraz fűvel, sárral meg mohával, és Valika még azon az estén három tojást tojt. Varjú Kázmérnál nem volt boldogabb kerek e határon. Tiszteletköröket repült a két szerelmes madárijesztő felett, és a mindig éhes varjúfiókák csőrébe dugva az elfogott rovarokat, büszkén károgta:

Kár, kár, kár.
A rossz rég elmúlott már.
Mit mondhatnék még?
Az élet olyan szép.
Kár, kár, kár!

A szerző saját készítésű illusztrációja