Ács Ibolya: Pihe-puha Hópihe, a kisangyal története (mese)

Megjelent: 2019. március 1. Kategória: Ács Ibolya, Mese

A kisfiú a feldíszített karácsonyfa előtt állt, és mély áhítattal a szemeiben a csillogó üveggömböket fürkészte. Egy varázslatos világ tárult elé. Ha egy kicsit jobbra fordította a fejét, a vörös díszeken végigsiklott a lámpa fénye, és bearanyozta őket; ha pedig balra fordult, az ezüstszínű sújtás vetett árnyékot rájuk. Olyanok voltak, mint az izzó tűzgolyók, amelyekre fagyos zúzmarát hintett Tél apóka.

Boti megborzongott. Ujja begyével lágyan megérintette az üveggömböket, és elégedetten motyogta, csak úgy magának: “Nem hideg.”

Fél füllel azért a szomszéd szoba felé hallgatózott. Nagy volt a zsivaj, mert összejött a család apraja-nagyja, és a karácsonyi vacsorához készülődtek. Tudta, hogy neki is ott lenne a helye, most mégis a kisszobába lopózva figyelte a kerek asztalkára állított karácsonyfát, és alatta a díszesen becsomagolt ajándékokat.

– Vajon melyik lehet az enyém? – kérdezte kíváncsian, és ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy felbontsa őket.

Már el is kezdte tépni az egyik nagy doboz hópihékkel díszített papírját, amikor alig hallható, csilingelő kacagást hallott.

A fenyőfán eltűntek az árnyak, és a leges-legtetején megjelent valamilyen különleges, aranylóan ezüstös, fehér fény. Botond először megijedt, de azután kezeit a magasba nyújtva, pipiskedve szerette volna elérni azt a világító valamit vagy valakit…

Ekkor nagy csattanás hallatszott. Boti véletlenül lelökte a karácsonyfát, és a sok üveggömb egymáshoz koccanva apró darabokra tört. Eltűnt a varázslat.

A zokogó kisfiú az üvegszilánkok között állt, és maszatos arcát törölgetve, nyakát a vállai közé húzva, hallgatta szülei szitkozódását.

– Neveletlen kölyök, mit csináltál? Lerántottad a karácsonyfát. Tudod te, hogy most mekkora kárt tettél? – szidta az apja.

– Szégyelld magad! Tönkretetted az ünnepet. Irány, állj a sarokba büntetésből, és hátra ne fordulj, amíg nem hívlak! – korholta az anyja, és gorombán a szoba sarkába penderítette.

– De én csak az angyalt szerettem volna megfogni – szabadkozott Boti, de látva a többiek vádló tekintetét, inkább elhallgatott.

Állt a fal felé fordulva, és szipogott. Fájt, hogy a felnőttek nem hisznek neki.

Ekkor ismét hallotta azt a halk, csilingelő kacagást, és érezte, hogy valaki megérinti a vállát.

– Hát visszajöttél, Angyalka? – kérdezte bizakodva, de amikor megfordult, csak nagymamáját látta, aki elmosolyodott, és megkérdezte:

– Pihe-puha Hópihét keresed?

Boti tágra nyitotta a szemeit.

– Te ismered őt, Mamikám?

Nagyija csak bólintott, és lekuporodott mellé a sarokba. Átölelte unokáját, és suttogva, hogy a másik szobában ünneplők ne hallják, mesélni kezdett.

– Amikor én körülbelül ennyi idős lehettem, mint te, kicsi csillagom, a mi családunk is összegyűlt Szenteste. A többiek a konyhában sürögtek-forogtak, én pedig belopództam a feldíszített fenyőfához. Végigsimítottam a félhomályban is csillogó üveggömböket, meghintáztattam a billegő üvegmadarakat, és sóvárgó tekintettel néztem azt az aranypapírba csomagolt, kis csokoládészívet, ami a legfelső ágon lógott. Tudod, abban az időben nagyon ritkán kaptunk ilyen édességet. Most is emlékszem, hogy összefutott a számban a nyál. Szinte éreztem, ahogy a csokoládé édes-kesernyés íze bevonja a nyelvem és a szájüregem. Gondolatban lassan rágtam, szinte szopogattam, hogy ez az édes érzés minél tovább tartson, és ekkor elhatároztam, hogy én bizony elcsenem a fáról azt a csokidíszt, és megeszem.

Amíg nagyi mesélt, Boti könnycseppei felszáradtak. Megtörölte szipogó orrát, és mamikája ölébe húzódott, aki elmélázva folytatta:

– A karácsonyfa az asztalon állt, én meg kicsi voltam. Nyújtózkodtam, kapaszkodtam, a fenyő tűlevelei összeszurkálták az ujjaimat, de nem adtam fel. Már majdnem elértem az aranyszívet, húztam is volna lefelé, amikor a fa tetejéről csilingelő kacagást hallottam. Aranyló-ezüstös fehér fényben megjelent ő, a Pihe-puha Hópihe kisangyal. Varázsport szórt a fenyőre, amitől a fa ágai tündöklően szikrázó táncot lejtettek, az üveggömbök pedig gyengéden egymáshoz koccanva adták az ütemet. Azaz csak csilingeltek volna, mert meglepetésemre leestem az asztalról, és magamra borítottam az egész feldíszített fát. A nagy csöröpölésre befutottak a többiek. Én ott feküdtem a padlón, a felborult karácsonyfa alatt. Körülöttem a sok törött dísz, üvegszilánk, és a bosszankodó, mérges arcok. “Neveletlen kölyök, mit csináltál? Lerántottad a karácsonyfát. Tudod te, hogy most mekkora kárt tettél?” szidott apa. “Szégyelld magad! Tönkretetted az ünnepet. Irány, állj a sarokba büntetésből, és hátra ne fordulj, amíg nem hívlak!” korholt anya, és gorombán a szoba sarkába penderített. “De én csak az angyalt szerettem volna megfogni…” szabadkoztam, de látva a többiek vádló tekintetét, inkább elhallgattam. Kicsi voltam, és nem értettem, hogy a felnőttek miért nem látják az angyalokat. De most, kicsi Botikám, már ketten vagyunk, akik tudjuk, hogy Pihe-puha Hópihe itt van közöttünk. Gyere velem! – szólt mamika, és kézen fogva az unokáját, beléptek az ünneplők közé, akik meglepődve nézték őket.

– Boti és én bocsánatot szeretnénk kérni, amiért feldöntöttük a Karácsonyfát, de ez csak azért történt, mert a kisangyalt szerettük volna megfogni, aki a fa legfelső ágán hintázott – jelentette ki nagyika.

– Micsoda? Hogy lehet ilyen butaságokat mondani? És ki engedte meg, hogy a gyerek eljöjjön a sarokból? Teljesen félreneveli. Méghogy angyalok! – háborodott fel a tömeg, de ekkor csoda történt.

Alig hallható, csilingelő kacagással beröppent a Kisangyal. Körbelengte a szobát, és a dühöngő, mindennapokban megfáradt arcokra mosolyt csalt. A szemekből eltűnt a harag és a kételkedés. Angyalka pedig egyik üvegdíszről a másikra röppent, és azok ismét gömbbé forrtak. Megrázta parányi szárnyait, és csillagport szórt az egész fára, amely most úgy tündökölt, mint egy zúzmarás cukorsüveg. Az emberek csak álltak, és először nem akarták elhinni, de utána mégis belátták, hogy megtörtént a csoda, hogy van még szeretet a Földön.

Kisangyal kiröppent az ablakon, ők meg még sokáig néztek utána a lassan szállingózó hóesésben. A hidegtől megborzongtak, de a szívüket melegség töltötte el.

Karácsony volt, és ők legalább azon a napon elhitték, hogy vannak angyalok, akik vigyáznak rájuk. Mamika megszorította Boti kezét:

– Látod, kicsi kincsem? Ők is látták Pihe-puha Hópihét, aki ott lakozik mindannyiunk szívében. Csak hinni és hívni kell!

© Fodor Tünde illusztrációja

A szerző kiegészítése:
Ez egy igaz történet.
Igaz, hogy meseszerű, de hidd el, mégis megtörtént.
Mert csodák léteznek, és nem csak Karácsonykor. 🙂