Alföldi Laura és Kárpáti Bodza: A hangok kovácsa (mese)
Bodza kinézett az ablakon. Fehér ködbe burkolództak a fák, nyirkos, hideg idő volt. Ma nem lehetett kimenni, pedig de szeretett volna biciklizni!
Lehuppant a karosszékbe, és tanácstalanul körültekintett a szobában. Anya a konyhában csörömpölt az edényekkel, apa a számítógépnél dolgozott a másik szobában. Bodza törte a fejét, hogy mivel játsszon.
Ahogyan ott üldögélt, egy szokatlan hangra lett figyelmes.
– Jól hallottam? Mintha valaki fájdalmasan felnyögött volna – fülelt, és kereste, honnan jön ez a furcsa zaj. Kis idő múlva újra meghallotta a nyöszörgést.
– De hiszen ez a zongorából jön!
A szobában egy öreg pianínó állt. Bodza kíváncsian odasettenkedett a nyikorgó hangszerhez, és felnyitotta a fedelét. Fekete és fehér billentyűk sorakoztak ott szép sorjában.
– Te nyafiztál? – kérdezte suttogva a kislány.
– Igen, én. Annyira elgémberedtek a tagjaim. Mindenem zsibbad – panaszkodott a pianínó.
– Jé, te beszélő zongora vagy? Hogyhogy nem tudtam ezt eddig?
– Talán nem figyeltél a mesék világából jövő hangokra, és ezért nem hallottál engem beszélni – sóhajtott a hangszer.
– Hát, lehet… És mondd, hogyan segíthetnék rajtad?
– A húrjaim nagyon feszülnek. Jólesne, ha egy kicsit megkalapálná valaki a derekamnál a hangjaimat.
– Miket beszélsz össze-vissza? Húrjaid? Kalapálni? Nincs is rajtad egy húr se! – hitetlenkedett a kislány.
– Húzd csak közelebb a zongoraszéket, és mássz fel rá! Emeld fel a tetőmet!
Bodza óvatosan felmászott a székre, kinyitotta a pianínó tetejét, és bekukucskált a belsejébe.
A fotón a mese szereplője és egyik szerzője, Bodza látható
– Hűha, neked tényleg vannak húrjaid! És milyen sok…!
A kislány leugrott a székről, elszaladt, majd pár perc múlva már jött is vissza, magával cipelve édesapja hatalmas kalapácsát.
A zongora elszörnyedt.
– Mi az ott a kezedben?
– Hát a kalapács, amit kértél! Mindjárt jobban érzed magad, csak mondd meg, hol kalapáljam meg a derekadat.
– Jaj, ne azzal! A saját kalapácsaimmal! Nyomd csak le az egyik billentyűmet!
– Milyet? Fehéret vagy feketét?
– Mindegy! Bármelyik jó lesz.
Bodza lenyomott egy billentyűt, és a pianínó belsejében megmozdult valami. A szobában felcsendült egy hang. Bodza megint benézett a hangszer belsejébe.
– Hűha! Tényleg odavágott egyet a húrjaidra az a kis fakalapács. Nem fájt?
– Dehogy fájt! Azok a kalapácsok szépen ki vannak párnázva. Nagyon is jólesett! Végre megmozgathattam a húrjaimat. Nézd csak, mennyi kalapácsom van: mindegyik egy-egy hanghoz tartozik. A mély hangoknál minden kalapács egy-egy vastag húrt üt meg, a közepes hangoknál már két-két vékonyabb húrt, az egészen magas hangokhoz pedig már három-három vékony húr tartozik.
Bodzának nagyon tetszett a pianínó működése. Végigpróbálgatta az összes billentyűt: a fehéreket és a feketéket is.
A zongora boldogan sóhajtott fel, már nem nyikorgott. A szobában pedig hol magasan, hol mélyen zengtek a húrok.
A fotón a mese szereplője és egyik szerzője, Bodza látható
“Zenetanár vagyok, már 2 éves kortól foglalkozom gyerekekkel.
Ezt a mesét a 6 éves kislányommal közösen írtuk.
https://www.facebook.com/
(a szerző bemutatkozása)