Bábel Antónia: Egy furcsa hely (mese)
Nagy családi születésnapi zsúrra készülődtek Trappistáéknál. Az asztal roskadozott a sok finomságtól. Gőzölgött a sajtleves, illatozott a rántott sajt, mellette egy tálkában sajtmártás sárgállott, körülötte pedig ropogós sajtgolyók tornyosultak egy tányéron. Cinci egy jó nagy tál sajtos roppancsot is kínált a vendégeknek. Kunkori szomorúan tapasztalta, hogy rá nem gondoltak.
– Tudjátok, hogy tejérzékeny vagyok, én ezekből semmit sem ehetek – cincogta lehajtott fejjel.
– Ugyan már! – legyintett Sajtos. – Hiszen nincs olyan egér a földön, aki ne szeretné a sajtot! Hogy lehetsz ilyen különc?! Edd azt, amit mi eszünk! Vagy talán nem jó neked a mi ételünk?
Kunkori látta, hogy felesleges minden magyarázat, ezért átadta ajándékát, és odébb állt. Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak találkozott egy kis verébbel.
– Ugye, nem akarod megcsípni a farkincámat? – húzta össze magát Kunkori. – Elvezetlek a malomba, megmutatom a titkos bejáratot, ha nem bántasz. Ott aztán annyi búzát ehetsz, amennyi csak a begyedbe fér!
– Búzát?! Én nem ehetek búzát, se rozsot, se árpát… Sajnos nagyon rosszul leszek tőlük. Én vagyok az egyetlen ilyen kis veréb – szontyolodott el a madárka. – Rajtam nevet az egész madárraj. De talán, ha kukoricát tudnál adni, az nagyon jó lenne! – sóhajtott Ugrinka.
– Gyere, azt is mutathatok. Ezért kódorogsz itt egyedül, te szegény?
Azzal Kunkori elmesélte, hogy ő meg a tejet nem eheti. A kisegér elvezette a verebet a kukoricamagtárakhoz, ahol jól megtömték a hasukat. De amint visszafelé jöttek, útjukat állta egy macska.
– Ne bánts minket! Megcsípem a füledet! – harciaskodott Ugrinka. Nem hagyom, hogy megedd a barátomat!
– Nyugodjatok már meg, nem akarlak titeket megenni, én vegetáriánus vagyok – nyávogta Nyaffancs.
– Micsoda?! Tevemániákus?
– Nem. Ve-ge-tá-ri-á-nus. Azt jelenti, hogy nem eszem húst. Se egeret, se verebet, se keszeget, se egyebet. Csak játszani szeretnék veletek – dorombolt a cica.
– Hú, megnyugodtam – engedett le Kunkori.
– Akkor gyere, tarts velünk! – ajánlotta Ugrinka.
Így mentek tovább hármasban. A város szélén éppen kutyalakodalmat tartottak, s egy hosszú fülű, lógó orrú tacskó somfordált a kapuban, miközben a többiek tortát ettek.
– Hát, te miért nem eszel abból a tortából, pajtás? – kérdezte Nyaffancs.
– Én, barátom, nem ehetek cukrot. Pedig aúúúgy szeretem az édességet – panaszkodott Gödri.
– Van egy ötletem! – villant Kunkori apró szeme. – Csináljunk egy éttermet, ahol csak olyan dolgokat főzünk, amit mindannyian meg tudunk enni – javasolta.
A többieknek tetszett az ötlet, mancsot, szárnyat ráztak rá, kinek, mije volt, aztán megkeresték a tökéletes helyet. Finom ételeiknek hamar híre ment a városban. Kunkori magvakból sajtot és tejet készített, Ugrinka kívül ropogós, belül puha kenyeret kísérletezett ki, Nyaffancs húsmentes egytál-ételeket talált ki, Gödri pedig az édességekért felelt, amelyeket egy különleges növény levével édesített. Hamarosan kiderült, hogy nagyon sok hozzájuk hasonló fura figura szaladgál a környéken.
– Látjátok, minden rosszban van valami jó ! – nevetett Ugrinka, amikor kitöltötte a legfinomabb vaníliás kukoricaitalt újdonsült verébbarátainak.
Egy szép napon Sajtos látogatott el az étterembe. Akkorára volt puffadva, mint egy lufi.
– Eljöttem hozzád, Kunkori, mert tudd meg, hogy a halálomon vagyok. Előbb-utóbb szét fogok durranni. Ez történik, bármit is eszem. Volt Sajtos, nincs Sajtos! Pukk! – sajnáltatta magát az egér.
– Dehogy fogsz szétpukkadni! – nevetett Kunkori. – Csak tejérzékeny lettél. Maradj itt pár napig, és elmúlik minden bajod.
Így is lett. Sajtos gondosan betartotta a diétát, és visszanyerte eredeti alakját jókedvével együtt.
– Nahát, köszönöm neked, Kunkori! És bocsánatot kérek, nem kellett volna bántanom téged. Tudod mit? Itt maradok mosogatni!
– Nem haragszom rád, Sajtos. Ha nem bántottál volna, sosem jutottam volna el idáig.
Így aztán Sajtos lett az étterem mosogatója. Végül Cinci is csatlakozott hozzájuk. Elkél a segítség, mert most is nagyon sokan járnak ám ebbe a furcsa étterembe.
© Kucsak Nadya illusztrációja