Baráth Mária: A Tél örömkönnyei (mese)
Az Ősz fogta kiskosarát, teletöltötte zamatos almával, illatos körtével és mézédes szőlővel, azután magára terítette horgolt vállkendőjét, majd lassú léptekkel útra kelt. Amerre járt, aranysárga ruhába öltöztek a fák, a szellő hárfán muzsikált és táncra hívta a faleveleket. Egyre hűvösebbre fordult az idő, amikor szembetalálkozott bátyjával, a Téllel. Néhány kedves szót váltottak, azután elbúcsúztak egymástól.
A Tél egy nagy zsákot cipelve görnyedten lépkedett. A verebek, a cinegék és a feketerigók kíváncsian követték.
– Mi lehet a zsákban? – faggatták a fákat.
– Mi lehet a zsákban? – kérdezték a fűszálakat.
– Remélem, jó meleg takaró! – ásítoztak a fák és a bágyadt fűszálak.
Teljesült a vágyuk, a következő napon fehér ruhás tündérkék kecsesen lebegve táncoltak, majd földet érve meghajoltak. Egy kisfiú a jó meleg szobából sietve kiszaladt.
– Hull a hó! – ujjongott. Könnyedén körbe-körbe forgott, karjaival mintha átölelne egy hópille-kisleányt, keringőzött a hóesésben. Szeme a csillagoknál is fényesebben ragyogott. Arcán piroslott az őszinte öröm. Ennek láttán olyannyira meghatódott a Tél, hogy elfelejtette becsukni a zsák száját, s egyre csak hullt a hó. Belepte a fűszálakat, a bokrokat és a fák csupasz ágait. Az emberek mérgelődtek:
– Havat lapátolunk reggel! Havat seprünk délben! Havat hányunk este!
Csak a kisfiú örült, hanyagul nyakára tekert csíkos sáljában állt a hóesésben és felkacagott, amikor egy-egy virgonc hópihe megcsiklandozta az orrát.
Buzgón hívta apukáját, aki gyorsan kint is termett, és a fiúcska buksijára sapkát húzott. Együtt építettek egy hóembert: először gyúrtak kis labdacsot, azután addig görgették, míg hatalmas labdává nem nőtt. Erre ráhelyeztek egy kisebb hógömböcöt, majd arra egy még kisebbet.
A kisfiú szapora léptekkel bement a házba. Egyik kezében egy pöttyös fazékkal, másikban egy sárgarépával tért vissza.
– Ez a répa lesz a hóember orra! – mondta nagy lelkesedéssel. A fazekat meg a fejére tesszük!
Apukája egy ütött-kopott seprűt is kerített:
– Ezzel fog majd söprögetni – nevetett. Ezen a Tél is elmosolyodott.
Az udvar ékességeként álldogált a délceg hóember, szénfekete szemeivel gyönyörködött a kéményből felszálló bodros füstfelhőben. Az éhes madarak gyakran meglátogatták, bizakodva magot kerestek a söprűjén. A kisfiú is nap, mint nap megnézte, hogy van, illedelmesen köszönt neki, néhány becses szót szólt hozzá.
– Idén korábban érkezik a tavasz – mondogatták az emberek. S valóban, a napsugarak átszöktek a szürke felhőpaplan résein, és lágyan megsimogatták a fákat, azok erre felébredtek, hosszas nyújtózkodás közben ledobták magukról a fehér takarót. A hóember öltönyén is csillogtak a hókristályok, egyre szűkebbnek érezte ünneplő ruháját, a pöttyös fazék félrecsúszott a fején, s napról napra erőtlenebbül tartotta söprűjét, nem értette, mi történik vele. A fiú tehetetlenül állt előtte, majd hirtelen mozdulattal átkarolta. Sokáig tartotta barátságos ölelésében. Amikor halovány arcával hozzásimult a gyengülő hóemberéhez, azt kellemes melegség járta át.
– Mindig emlékezni fogok rád! – súgta a fülébe.
A Tél meghatódva nézte őket, arcán gördülő örömkönnyekkel lassan elindult, hogy átadja helyét testvérének, a Tavasznak. Nem maradt más utána, csak egy üres zsák, számtalan kristálytócsa és egy kedves emlék.
© Ocskai Gabriella textilképe