Barbara Liney Woods: Herman, a hermelin
A fákkal körülölelt Pipacs-réten, a Nagy Erdő határában élő Herman a lehullott vörösesbarna faleveleket söprögette a házául szolgáló odvas fa előtt. Jobboldali szomszédjai, a Tölgyfa kettőben élő mókusok a hosszú téli hónapokra gyűjtögettek bükkmakkot és mogyorót. Baloldali szomszédasszonya, Hermelin Helga szintén a portáját takarította, mint a barátja. Herman lakott közvetlenül az erdő mellett, így hozzá és tőszomszédjaihoz igen sok falevél hullott az ősz folyamán.
A Tölgyfa tövében húzódott egy pici lyuk, ott élt Pocok Panni a férjével és a hat pocok csemetéjükkel. A mezei pocok asszonyság jó kapcsolatot ápolt Hermannal és Helgával, gyakran jártak együtt bogyókat és gyümölcsöket szedni a közeli bokrokról.
A rovarevő szomszédok furcsán néztek Helgára és Hermanra, mert ők is gyümölcsökön éltek, pedig a hermelinek többsége rovarokat eszik. A Pipacs-rét és a Nagy Erdő lakói gyakran összesúgtak a különc bundásokról. A két szomszéd nem zavartatva magát pockokkal és mókusokkal barátkozott, sőt Helga jó barátságban volt a mindig költöző Vakond Vilmossal is, aki belakta a környéket, és ismerte minden szegletét, annak ellenére, hogy semmit nem látott a tájból.
Ezen az októberi napon is egymást segítették a pockok és hermelinek. A pocoklakban ugyanis lakberendezés folyt, mivel a hamarosan beköszöntő novemberi hideg miatt ki kellett bélelni a fővackot és a mellékjáratokat. Miután Helga és Herman befejezte a seprést, segítettek Panninak. Az ősz nyomai nemcsak a levelek színén, más növényeken is meglátszottak, hiszen a virágok szirmai hullani kezdtek, a fűszálak pedig elszáradtak és megsárgultak. Panni legjobban a sárga, könnyen tördelhető fűszálakat szerette, abból készült ám a meleg kis vacok. A serényen segítő hermelineknek köszönhetően hamarabb be tudott ágyazni kis pockainak, akik élvezhették a jó meleg fűszálakból kialakított ágyikót.
Panni az ágyak kialakítása, és folyosók kibélelése után nem győzött hálálkodni barátainak a segítségért. A kis rágcsáló eltűnt a pici földalatti járatban, majd néhány perc elteltével két-két ici-pici üvegecskével tért vissza. Kedvesen átnyújtotta a hermelineknek a bogyóbefőtteket, és ezután visszabújt a vermébe. Herman ránézett a meghatódott szomszédasszonyára, majd a Tölgyfa legmagasabb ágain gyűjtögető mókusokat kezdte figyelni, akik néhány perc múlva bementek az odújukba.
– Azt hiszem, most megnézem a mókus barátaimat. Ezen a nyáron költöztek be a bölcs bagoly, Ubul fölé, minden bizonnyal elkel nekik a segítség, az idén kemény telünk lesz.
– Bizony, már nem fogja őket megvédeni a fának lombja, mert hullik a levél. Nézd meg, nemrég söprögettünk, és megint ellepte a szőnyegem a sok levél! – mondta kicsit morcosan, majd odvas házikójához sétált, és seperni kezdett.
Herman pillanatok alatt a hatalmas tölgyfa ágain termett, és bekopogott a pici ajtón. Móric, a család legkisebb csemetéje jelent meg.
– Szép napot, Herman bácsi! – köszöntötte illedelmesen a mókus.
– Szerbusz, Móric! Segíteni jöttem! – magyarázta kedvesen a jószívű hermelinünk.
– Tessék beljebb jönni – tárta ki nagyra az ajtót Móric.
Herman belépett a családias hangulatú mókuslakba. A bútorok fából készültek, a falakat termésekből alkotott képek díszítették.
Mókus mama kétségbeesetten simogatta a füle végén lévő szőrös kis bojtot.
– Jaj, drága Herman, de jó, hogy jöttél! Nyakunkon a tél, rengeteg bükkmakkot és mogyorót szereztünk a cudar idő előtt, és nem tudjuk hová eltenni – mesélte szomorúan.
– Egyet se félj, Mókus mama! Azért jöttem, hogy segítsek. Ha jól tudom, mikor beköltöztetek az odúba, akkor sok kosarat hoztatok magatokkal. Jól emlékszem? – érdeklődött.
Mókus mama töprengett egy picit, majd bólintott.
– Igen.
– Nos, akkor annyi a teendőnk, hogy a kosarakat teletöltjük a téli élelemmel, aztán elteszed a kamrátokba a polcokra, így bármikor tudtok enni belőle.
– Milyen jó ötlet! Nekem ez nem jutott eszembe! Hálásan köszönöm neked, Herman! – mondta Mókus mama.
Miután segített a kosarak megpakolásában, Herman elhagyta a mókuskuckót, és jó érzéssel tért haza a saját otthonába. A hermelin tanácsát megfogadva a mókuscsalád pedig elégedetten nézte a polcokon és a kamrában lévő mogyoróval és makkal roskadásig rakott kosarakat.
Ahogy teltek a hetek, a rét és az erdő állatai egyre kevesebbet merészkedtek ki otthonaikból. A hermelinek kezdték barna bundájukat levetni, hogy új, hófehér külsejükkel vészeljék át a fagyos hónapokat. A tél közeledtével a táj is megváltozott: a fák kopárak lettek, a levelek avart alkottak, téli menedéket biztosítva a sünöknek. A virágok elfonnyadtak, elszáradtak, a fűszálak teljesen elszíneződtek, és a talajhoz simultak.
Novemberrel beköszöntött a fagy is, de szerencsére a Pipacs-rét és a Nagy Erdő lakói nem fáztak. Hamarosan számíthattak arra, hogy leesik az első hó, fehérré varázsolja a mezőt és a fák csupasz ágait.
Egy hűvös reggelen a mókusszülők kimerészkedtek az egyik faágra. Kíváncsiak voltak az erdőre és a mezőre a tél beállta előtt. Végignéztek a kopár fákon és a kietlen réten, majd felidézték, hogy mikor beköltöztek az odújukba, virágok nyíltak, és zöldellett a fű. A Nagy Erdő akkor madárcsicsergéstől volt hangos, de most néma csendben magasodtak a szürke felhők felé az öreg tölgy és a nyírfák.
A mókusok letekintettek a földre, és Mókus mama nagyon megdöbbent, mikor Herman házikójából egy fehér bundájú, idegen állat jött ki.
– Jó Napot! Herman elköltözött? – érdeklődött Mókus mama.
– Nem, Mókus mama, én vagyok az! – nevetett a hermelin. – Jön a tél, és ilyenkor mi, hermelinek a barna bundánkat hófehérre váltjuk, így alkalmazkodunk a cudar időhöz, mert beleolvadunk a környezetünkbe, így nehezebben vesznek minket észre.
Mókus mama jobban szemügyre vette szomszédját.
– Nézd, papa, ez tényleg Herman! – simogatta meg Mókus papa vállát.
– Miért, mit hittél, mama? Hogy a mi jószívű hermelinünk csak úgy elmenne? – kérdezte Mókus papa nevetve.
– Nem megyek sehová, csakis a jó meleg kuckómba. Nyakunkon a tél, tavasszal találkozunk. Üdvözlöm a kismókusokat!
– Kellemes telet, Herman! – köszöntek egyszerre a mókusszülők.
Herman bement a házikójába, és befeküdt a jó meleg ágyikójába. A két mókus néhány perccel később belépett az odúba, és becsukták az ajtót. A négy kismókus mogyorót kért, az édesanyjuk pedig azonnal levette a polcról a megrakott kosarat. Mókus papa hátradőlt a hintaszékében, majd a köré gyűlő gyermekei felé fordult:
– Látjátok, mókuskáim, milyen jó, hogy a mókusnak ilyen barátai vannak! Nem számít, hogy milyen állat a másik, egy a fontos: a segítőkészség!
A mókuskölykök áhítattal hallgatták mogyoróevés közben az édesapjuk szavait. Azon a napon hírül ment Herman jócselekedete, ezért a hideg tél előtt valamennyien megtanulták a Pipacs-réten és a Nagy Erdőben az eset tanulságát. Lehetsz kicsi, lehetsz nagy, élhetsz a magas fákon vagy a föld alatt, mindez nem számít. Mert a jóság és az önzetlenség egy helyről jön, a szívből.
Értékeld az illusztrációt: 
(41 értékelés, átlag: 4,49 out of 5)
Erdei Barbara vagyok, írói nevem Barbara Liney Woods. 1994-ben születtem, Pest megyében élek a párommal. Már kislányként is diktáltam fejemből kipattantó történeteket anyának és a mamámnak. 12 évesen kezdtem el füzetbe írni verseket, kisebb történeteket, majd 15 évesen kezdtem el az interneten publikálni. 2013-ban jelent meg egy mesém A hógömb címmel, illetve idén egy novellám, Nyughatatlan lélek címmel, és egy hosszabb novellás projektben is részt vettem, ahol hatan írtunk egy novellát, ez még az őszön fog megjelenni. A novellák, mesék mellett írok verseket és regényeket is. (a szerző bemutatkozása)