Bódai-Soós Judit: Levél Lea világgá megy (mese)

Megjelent: 2017. október 16. Kategória: Bódai-Soós Judit, Hangos mese, Hivatásos illusztrátor rajzával, Mese

!!!! Meghosszabbított határidő június 30-ig !!!!

A felolvasott meséhez gyermekek és felnőttek rajzait várjuk a szerkesztőségbe, a rajz@meseles.hu címre. A beküldött rajzok legjobbjai a hangos mesét fogják illusztrálni, a megjelenésre kiválasztottak egyike pedig a szerző 5000 forint értékű könyvcsomagját is megnyeri. Várjuk a rajzokat!

 

Lágy őszi szél simogatta Kőris Apó ágait, melyek egyikén, testvérei társaságában hintázott Levél Lea. Kőris Apó csak néhány perccel ezelőtt mondta meg nekik, hogy hamarosan búcsút kell venniük egymástól. Ha a tél beköszönt, nem tudja majd táplálni számtalan gyermekét, ezért zöld ruhácskájukat lassan melegebb, aranybarna útiköpenyre cseréli, és elengedi őket, hogy világot lássanak.

Sok kis levél sírva fakadt a hír hallatán, de Lea nem keseredett el. Kalandvágyó természete minden aggodalmát legyőzte. Mindig is arról ábrándozott, hogy egyszer útra kel és bejárja a nagyvilágot. Miért is várna tovább? Míg a Nap sugarai melengetik bőrét, köpönyegre sincs szüksége. Egy vakmerő mozdulattal elszakította magát az ágtól, és a szél hátára ugrott.

A szél erre abbahagyta a levelek hintáztatását, inkább körbenyargalt Leával a hátán Kőris Apó körül. Lea közben búcsút intett testvéreinek és az öreg fának, majd egy vidám kurjantással úgy elröppent, hogy a többi levélkének még integetni se maradt ideje.

Hosszú ideig sodródott, pörgött-forgott, vagy éppen csak lengedezett, élvezte a szabadságot, örült a repülés minden pillanatának. A szél azonban egyre fáradtabb és gyengébb lett. Lea egyszer csak azt vette észre, hogy már alig-alig haladnak előre, és ő egyre lejjebb és lejjebb csúszik elgyengült barátja hátán. Apró száracskája, mellyel korábban az ágba kapaszkodott, már szinte a földet súrolta.

– Jaj, szél barátom – kiáltott ijedten –, menjünk magasabbra! Oly közel a föld. Félek, hogy még a végén leesek!

– Ó, kis Leácska, feljebb mennék én, és akár a világ végére is elvinnélek, de mostanra elfogyott az erőm. Lassan már magamat sem bírom; le kell, hogy tegyelek.

Lea ezután már hiába könyörgött, a szél elengedte, s ő a földre pottyant.

Hát, ha korábban nem is, most bizony elpityeredett, mert elképzelni sem tudta, hogy mi lesz eztán ővele. Eddig könnyen volt szabad és gondtalan, míg a szél hátán lovagolhatott, de most hirtelen megérezte, hogy az éhség mardossa, s ráadásul oly egyedül van, mint még soha.

Vagy talán mégsem? Annyira sajnálta magát Lea, hogy észre sem vette a hangyácskát, aki nemrég mellé telepedett, és simogatni kezdte a levélke szárát. Hosszú időbe telt, míg Lea végre abbahagyta a hüppögést, és megköszönte a hangya vigaszt nyújtó simogatását. Ám amint megszólalt, az addig nyugodtnak tűnő, kicsi jószág fakadt sírva. No, most Leán volt a sor, hogy elcsendesítse a hangyácska hirtelen felszakadt bánatát.

– Miért sírsz, kicsi hangya? Tudok rajtad segíteni?

– Nézd, itt ez a patak – szipogott a csöppség –, az egész családom a túlsó parton van. Én is ott éltem velük mindeddig, de aztán felkapott egy madár, és itt ejtett ki a csőréből. Hát ezért sírok, mert most nem tudom, hogyan juthatnék vissza az enyéimhez.

– Ó, hiszen inkább örülnöd kéne, hogy élsz, hogy nem evett meg az a madár!

– Bár megevett volna! Talán az is jobb lenne, mint a családom nélkül élni – sóhajtott bánatosan a hangyácska.

– Ej! Ne mondj ilyeneket, mert az életed mindennél értékesebb! – feddte meg új pajtását Lea. – Aztán meg nem is olyan nagy ez a patak, együtt talán átjuthatunk a túlsó partjára.

– Segítenél? – nézett a hangya reménnyel teli, csillogó szemekkel Leára.

– Hát persze! Gyere, mássz a hátamra! Én leszek a tutajod. Eddig engem fuvarozott a szél, most majd én fuvarozlak téged. Jó móka lesz, meglásd!

A kis hangya felmászott a kőrislevél hátára, Lea pedig elaraszolt a víz széléig, majd ugrott egy nagyot, s máris a patak ringatta őket.

Lea száracskája friss vizet szívott magába, így a levélke új erővel telt meg, és éhsége is elcsitult. Vígan sodródtak hát a vízen. A hangya egy szalmaszállal kormányozta levél-tutaját, s hamarosan partot is értek a túloldalon.

Nagy izgalommal fogadták őket, volt ott talán ezer hangya, vagy még annál is több. Vállukra vették Levél Leát, s így vitték királynőjük elé társuk megmentőjét.

Lea kispajtása éppen a királynő legkedvesebb társalkodó-hangyácskája volt, ezért különös örömmel és hálával üdvözölte a királynő a kőrislevelet.

– Amiért hazahoztad elveszettnek hitt társunkat – mondta Leának –, teljesítem egy kívánságodat, bármi legyen is az.

– Kedves királynő, nem várok én semmit a tettemért cserébe, hiszen fáradtságot sem okozott számomra, és közben még meg is erősödtem egy kicsit a vízben.

– Szerény vagy, kis levél – felelt mosolyogva a királynő, majd elkomolyodott, és aggodalommal hangjában ezt kérdezte: – Attól nem félsz, hogy hamarosan elpusztulsz?

Meglepődött Lea, mert eddig ez a gondolat meg sem fordult a fejében. S valóban, meddig élhetne ő így, gyökértelenül sodródva? Néhány napig? Talán egy-két hétig? Egészen beleborzongott a gondolatba.

– Tudnál nekem gyökereket adni, hogy a földben megkapaszkodva, erős fává fejlődhessek? – szólt csendesen.

– Tudok – felelt a hangyakirálynő. – Örülök, hogy ezt kéred, mert így hosszú évekig velünk maradhatsz, társunk és támaszunk lehetsz.

– Igen, ezt kérem! – kiáltott lelkesen Lea. – Szeretnék itt maradni veletek!

Ekkor a királynő megcsippentette a levélke szárát, majd háromszor elismételte a varázsigét:

Kis levélből fává legyél,
föld tápláljon, óvjon a szél!
Hangya-varázs forgat-pörget,
nagyra nőjön karcsú törzsed!

Amikor aztán harmadszor is a versike végére ért, újra megcsippentette Lea szárát, s ő rögvest megérezte, hogy hajszálnyi gyökerek tucatja nő ki a testéből. Minden apró gyökér belefúródott a földbe, a levél pedig átváltozott kőrisfahajtássá.

Eljött a tél, majd az új tavasz, és a levélből lett Kőris Lea boldogan élt hangyabarátai mellett. Nőttön-nőtt, erősödött, s lassan úgy megnyúlt, mintha a feje búbjával az eget akarná csiklandozni. Évről-évre egyre több új levélkét nevelt, és ősszel izgatottan engedte útjukra őket, abban bízva, hogy majd azok is megtalálják a maguk boldogságát, éppen úgy, mit ő.

Értékeld az illusztrációt: 12345 (57 értékelés, átlag: 4,65 out of 5)

Az író weboldala: www.juditti.hu