Bódai-Soós Judit: Udvari bajnokok (mese)
Hol volt, hol nem volt, talán itt, talán másutt, volt egyszer egy vidám, szép ország, ahol az emberek szerették, megbecsülték egymást, élvezték a munkájukat, sokat nevettek, játszottak és sportoltak. A sport volt ugyanis a legfőbb szórakozásuk.
Az ország királya is derűs ember volt, és szívesen rendezett sportversenyeket, sőt, alkalomadtán ő maga is benevezett egy-egy vetélkedésbe.
Volt ennek a királynak egy meseszép leánykája, Erzsike. Ő is igen mozgékony teremtés volt; lovagolt, úszott, táncolt, és még a királyi futballcsapatnak is tagja volt.
Amikor a leány eladó sorba került, szépségének híre bejárta az egész világot, és akkora sereg kérőt vonzott az országba, amekkorát azelőtt még senki se látott. Volt az udvarlók között király, herceg, császár; gazdag és fényes mindegyik, Erzsike mégis mihasznának látta mindet. Hiszen valójában máshoz sem értettek, csak a saját pompájuk, hatalmuk dicsőítéséhez. Nagyokat ettek, ittak, és lustán terpeszkedtek csillogó-villogó kincseik között. Éppen ezért, a király egy nap így fordult a kérőkhöz:
– Tisztelt urak, kedves barátaim! Örömmel látunk vendégül mindenkit országunkban, de bizony leányom kezét csak egyvalaki nyerheti el. És hogy ki lesz az a szerencsés, azt egy próbatétellel fogjuk eldönteni. Az a férfi lesz Erzsike férje, aki jobban lovagol, mint az én süket-néma szabóm, gyorsabban fut, mint az én féllábú inasom, és magasabb akadályt képes átugrani, mint az én vak szakácsom.
A sok kérő nem hitt a fülének. Azt gondolták, hogy a király a bolondját járatja velük.
– Hogyne lovagolnék jobban, mint egy süket-néma, hiszen az a lóval se tud szót érteni – mondta pökhendien az egyik.
– Bármikor legyőzöm futásban a féllábút – mondta egy másik –, hiszen az még rendesen megállni se képes egy lábon.
– Ha egy egyméteres akadályt kényelmesen átlépek, máris nyerek a vakkal szemben – okoskodott egy harmadik –, hisz az még azt se látja, amit át kell ugrani, és ha véletlenül jó irányba is indul a nekifutásnál, biztosan leveri az akadályt.
Az összes király, herceg, császár, aki Erzsike kezére pályázott, kacagva vállalta a próbatételt. Egyikük sem bízott a testi fogyatékossággal bíró emberek sikerében.
Önhittségük azonban hamarosan csorbát szenvedett. Ugyanis a süket-néma szabó volt az ország egyik legjobb lovasa. Sosem volt neki szavakra szüksége ahhoz, hogy megértesse magát a lovakkal; az érintések, mozdulatok beszédesebbek voltak minden kimondott szónál, és bizony már egészen kicsi gyermekkorától lovagolt.
A féllábú inasnak pedig volt egy erős, ruganyos műlába, és rengeteg edzés, gyakorlás után olyan gyors futó vált belőle, hogy nem sok kétlábú vehette volna fel vele a versenyt.
Aztán ott volt a vak szakács. Ha nem is látta az akadályt, amelyet át kellett ugrania, legjobb barátja mellette állt, s mindig a kellő pillanatban szólt, hogy mikor ugorjon. Így, a kettőjük közt lévő feltétlen bizalomnak és a rendszeres gyakorlásnak köszönhetően kiváló magasugróvá vált.
A királylány kezéért hirdetett versenyen az összes kényes-fényes, pökhendi kérő csúfos vereséget szenvedett, és szégyentől vörös fejjel kullogott haza.
Miután az összes kérő elhagyta az országot, a király aggodalmas arccal fordult Erzsikéhez:
– Ej, kislányom, talán mégsem volt jó ötlet ez a verseny, hiszen most egyetlen udvarlód sem maradt. Ki lesz majd a férjed?
– Ne aggódj emiatt, édesapám – mosolygott a lány –, van énnekem egy olyan udvarlóm, akinek szívesen lennék a felesége. Igaz, hogy nem király, nem császár, sőt, nem is gazdag, nincs neki se kincse, se fényes palotája, de szorgalmas, becsületes, és már egy ideje nagyon szeretjük egymást.
– Nocsak! – csodálkozott a király. – Vajon ki lehet az, aki elnyerte a szívedet? Jobban lovagol, mint az én süket-néma szabóm, gyorsabban fut, mint az én féllábú inasom, és magasabb akadályt képes átugrani, mint az én vak szakácsom?
– Azt nem tudom, édesapám – felelt mosolyogva a lány –, de mindhármuknak ő az edzője.
Ebből persze könnyen kitalálta a király, hogy Jánosról, az udvari edzőről van szó, aki bizony maga is jó néhány sportágban bizonyította már ügyességét, tehetségét. Ráadásul a király is nagyon kedvelte a fiút, ezért egyetlen szava se volt ellene. Örömmel adta áldását szerelmükre.
Hamarosan világraszóló lakodalmat csaptak, három éjjel, három nap vigadtak, táncoltak, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
© Szilágyi-Somos Evelin illusztrációja – Mag Mel Handcraft
Az író weboldala: www.juditti.hu